Vasárnap reggel egy 3 dolláros reggeli után bepattantunk Fran autójába, egy halálcuki dél-afrikai hölgyemény, aki a hostelben dolgozik és aznapra fizetett be ő is a Delvil’s Pool túrára. Az autó mondjuk alig bírta ki a 15 perces utat, de megérkeztünk épségben. A kiinduló pont egy olyan ötcsillagos hotel kikötője volt, ahonnan el sem menne az ember, ha egyszer beteszi a lábát. Bár egy éjszaka egy főnek nagyjából 100 ezer forint. Maga a Devil’s Pool kaland sem volt épp olcsó a maga 105 dolláros árával, de életre szóló élményt adott. Egy motorcsónak túrával kezdődött a program a Zambézi folyón a Livingstone Island-re, ahonnan remek rálátás nyílt a vízesésre. Ezután úsztunk ki a vízesés széléhez profi túravezetővel, majd egy újabb túravezető vigyázott mindenkire, hogy le ne essen a vízesés szélén, miközben egy harmadik túravezető csinálta a jobbnál jobb képeket. Ezután egy remek reggeli várt ránk a szigeten, majd vissza a valóságba. Megismerkedtünk két cuki kanadai hölggyel, akikkel számot is cseréltem, hogy majd Lusakában találkozunk, ami végül nem jött össze, de legalább adtam nekik tanácsokat, hogy mit, merre és hogyan. Az egyik nő amúgy remegett a félelemtől, de a túravezetők kivitték a vízesés szélére, mondván, hogy ha már idáig eljött és ennyi pénzt kifizetett, akkor nincs visszaút – még akkor sem, ha közben végig csukva tartja a szemét. Pofátlanságom újabb remek példája amúgy, hogy bekunyeráltuk magunkat a vízeséshez a zambiai oldalon a Devil’s Pool számlájával – azt bizonygatva, hogy az már tartalmazta az aznapi belépő árát. Mondhatni simán ment, így 20 dolcsit meg is spóroltunk. A vízesés amúgy egy csoda. Leginkább csendben bandukolt mindenki, hogy befogadja a látványt. Moncsi meg azon felül élvezte, hogy életében először találkozott páviánokkal az út mentén. Aztán egy helyi csávó ajánlkozott, hogy pár ezer forintnak megfelelő kwacháért elvisz minket az Angel’s Pool-hoz – ami egyébként teljes mértékben illegális – mert egyrészt le kell térni a kijelölt ösvényről, másrészt tilos a folyóban fürdeni. Persze Sascha és Kalina kapva kapott az alkalmon – no meg engem se kell félteni, ha tilosban kell járni. Az odavezető út viszont nem volt veszélytelen, már nem csak a domborzatot illetően, de lépten nyomon attól is tartottunk Moncsival, hogy egy kígyó vagy krokodil támad ránk. A látvány viszont mindenért kárpótolt, bár annyit nem ért, hogy szegény Moncsi egy kisebb pánikrohamon esett át és egy pár cipője bánta az utat, mert visszafelé inkább beáldozta, hogy ne vagdossa tovább a lábát az aljnövényzet és ne szedjen össze egy második tüskét is.

Hullafáradtan estünk ki a park kijáratán, de elvonszoltuk magunkat a nagy baobab fáig, hogy egy pillanat erejéig tisztelegjünk az idő próbáját kiálló növény előtt, amin még 1947-es bevésést is találtunk. Ezután stoppolni kezdtünk, ahol meglepetésünkre egy kamion állt meg. Újabb bakancslistás dolgot pipálhattam ezzel ki, hiszen mindig is akartam kamionstoppal utazni fekete Afrikában. Pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem: egy halálcuki sofőr hatalmas mocsokban.

Zuhanyzás és a medencében fürdőzés után visszatértünk a kis olasz étterembe, ezúttal Kalina is velünk tartott. Konstaláltam, hogy a kis germán tandemem mennyire jól megérti magát vele. Öröm volt hallgatni, ahogy a világbékét vizionálták a vegán étkezési szokások magasztalása közben. Továbbá remek volt látni az összhangot, hogy mennyire természetesnek találják, hogy egy hétig nem tisztálkodik itt az ember és hogy mekkora összehangban voltak, azzal kapcsolatban is, ahogy Sascha egy flipflopban, Kalina pedig mezítláb nyargalt végig a koszos utcán. Ja bocsánat, elfelejtettem idézőjelbe tenni az előző passzust… De biztos velem van a baj, no meg persze Moncsikával is. De ez a csaj akkor sem normális. És még minket néztek le, amiért étkezés előtt fertőtlenítettük a kezünket.

Másnap reggel nem kapkodtunk a reggelivel, a hostel ingyenes delelőtti buszával keltünk útra a vízeséshez – ezúttal a Zimbabwe-i oldal volt becélozva. Előtte viszont újabb bakancslistást dologra szántam el magam, amit hosszú évek óta terveztem. Mivel a híd úgyis útba esett, és ennél jobb helyszínt keresve sem találna az ember, úgy gondoltam 3 másodperc alatt elköltöm egyheti fizetésem és leugrom a hídról. Moncsi végig szurkolt, én meg csak hagytam magam sodródni az eseményekkel. Fel sem fogtam, ahogy rám applikálják az ugráshoz a biztonsági felszerelést, már a híd szélén álltam az akciókamerával a kezemben. Ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattam. Egy dolgot kértek, hogy ne nézzek le, de hát ki ne tenné, főleg, ha a világ hét csodájának egyike terül el előtte. Aztán 5-4-3-2-1 és ugrás a 111 méteres mélységbe. Fantasztikus érzés. És büszke voltam magamra, hogy volt bátorságom megtenni. Meg örömmel konstatáltam, hogy fogytam mióta itt vagyok – mert ugyebár egy méréssel kezdődött az ugrás. No meg azt hallottam, hogy egy ilyen ugrás 2 cm-el nyújtja meg az embert. Lehet naponta kellene ugrálnom és utolérném magasságban az öcsém. (Azt szerencsére csak utólag hallottam, hogy tavaly egyszer elszakadt a kötél ugrás közben – bár a nő túlélte a dolgot – ugyan súlyos sérülésekkel.)

A határon újabb para volt kilépéskor Zambiában, mert bizonygatta a pasas, hogy nekem csak egyszeri belépésre jogosító vízumom van. Megkértem, hogy olvassa már el jobban azt a kis beragasztott fecnit, vagy ha az nem megy, akkor hívjuk fel Grace-t a bevándorlásnál Lusakában. Erre fogta magát és inkább nyomott egy pecsétet. Miután leráztuk a hídon a sok árust, akik minden erővel próbáltál ránk sózni a portékáik, Zimbabwében a határon már simán ment a vízum. Csak ki kellett tölteni a papírt, befizetni a 30 dollárt és már töltötte is kézzel a nő a fecnit, amit beragasztott és lepecsételt. Ezek a határátkelők amúgy katasztrófák, messziről sem hasonlítanak az otthoniakra. Tömeg, kosz és káosz, meg rengeteg kamion.

Sascha levágott egy hisztit, hogy mi az, hogy neki a vízum pénzbe kerül, mert hogy a németeknek a legtöbb országba nem kell és hogy ez így már neki nagyon drága lesz, hogy vízum is, és belépő is a vízeséshez. De mikor közöltem vele, hogy felőlem megvárhat minket a határon, persze inkább velünk tartott. Azt amúgy a máig neheztelem, hogy egyszer nem köszönte meg, hogy megszerveztem ezt az utat, sőt, még az orrát húzta, amiért minden pénzbe kerül. Egész egyszerűen nem értem. Meg azt az elképesztő meleget sem, ami végig volt az út során. Lusaka ehhez képest egy álom. Itt sokszor úgy éreztem meghalok a napon. És nem csak én.

A Zimbabwe-i oldal amúgy szintén megérte a pénzt, mert sokkal gyönyörűbb volt, mint a zambiai oldal. Egy valamit nem értek, hogy miért kerül a belépő két/háromszor annyiba a kanadaiaknak és a kínaiaknak.

Visszafelé minden simán zajlott mindkét határon, pedig már bennem van a para, ahogy közeledünk az immigration felé. Valószínűleg ezt a negatív érzést nehéz lesz kiirtani magamból a történtek után.

Mivel sikerült egy olcsó taxit kialkudnom, Sascha legnagyobb örömére időben visszaértünk a Fawlty Towers hostelbe, hogy a délutáni ingyen palacsintát az arca mögé tolhassa. Én inkább az olcsó helyi whisky-ért nyúltam. Bár a hostelben sem drága a whisky kóla (kb 750 ft), azért az 1800 forintos 0,75-ös üveghez képest a boltban nem éri meg. :)

A vacsorához ezúttal a Café Zambezi-t céloztuk meg. Egész korrekt áron jutottunk hozzá egy hatalmas afrikai tálhoz, aminek a fele is elég lett volna amúgy. Antilop, krokodil, kecske és marha volt a tálon – azt megállapítottuk, hogy nem véletlen szeretik az oroszlánok az antilopot.

A sofőr ezúttal igazán pontos volt és éjfélkor már úton is voltam Moncsiért a reptérre. Közben azon tűnődtem, hogy vajon azért van-e szófosása az ürgének, hogy ne aludjon el ezen a késői órán, vagy egyszerűen ez az alapbeállítása. Minden esetre egy remek kontakt lesz, ha újabb dili lenne a vízum körül, ugyanis kiderült, hogy az öccse valami nagy mufti a bevándorlásügynél. Várakozás közben azért aggódtam, hogy vajon a bőrönd is megérkezik-e Moncsival együtt, de szerencsére minden rendben volt és valami leírhatatlan boldogsággal töltött el, mikor kilépett az ajtón a leányzó és átölelt remegő testtel. Kifejezetten üdítő tud lenni így hosszú hetek után, hogy az anyanyelvén tud kommunikálni az ember. Az pedig újfent nehezen szavakba önthető, hogy milyen érzés az egyik legjobb barátod mellett ébredni a világ másik felén – aztán pálinkával indítani...

A suliban amúgy nagyon megértőek voltak, hogy nem mentem be, hiszen mindenki számára természetes volt, hogy a menyasszonyommal töltöm az időt. Sőt, Ms. Mwenda üzenetet is írt, hogy üdvözli Moncsit és remek kikapcsolódást kíván nekünk.

Sascha ezúttal meglepően jó fej volt, mert bár ugyan csak az otthon felejtett laptopért ugrott haza, de hozott nekünk frissen sütött fritas-t reggeli gyanánt. Aztán neki is vágtunk felfedezni a várost, kezdve az alapvető dolgokkal, mint pénzváltás, helyi SIM kártya, bevásárlás. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, de kifejezetten jó érzéssel töltött el, hogy már „rutinos helyiként” haladtunk lépésről lépésre, aztán az már persze kevésbé, hogy a kis helyi busszal araszoltunk egy sámlin nyomorogva a hírhedt buszpályaudvar felé. (Valahol olvastam nemrég, hogy a világ egyik legrosszabb pályaudvaraként tartják számon a Lusaka Intercity Bus Terminal nevű förmedvényt.) De ezt Moncsi rezgésein is éreztem, mert míg szemmel láthatóan élvezte a buszutat, addig halálos csendben szorosan mellettem bandukolt, míg megvettük a buszjegyet másnapra Livingstone-ba. Ami nem volt egyszerű, mert kerestük a kék ruhás embereket, akik elvileg az adott busztársaság emberei – de valami mágikus okból kifolyólag minden második ember kék ruhát viselt aznap. Aztán megmutattam neki az egyik plázát, ahol még a kajával kapcsolatban nem dobtam be a mélyvízbe, mert csak egy pizzát ettünk. Úton a piac felé persze a saját bőrén tapasztalhatta meg a helyi sajátosságokat, mint például a levegőben „álló” markoló, ami egyébként a TATA cégcsoport tulajdona – szóval kis hazánk számomra is igen meglepő módon hozzájárul az itteni közlekedési infrastruktúra fejlesztéséhez. Aztán azt is megtapasztalhatta Moncsi, hogy itt ő szupersztárnak minősül, hiszen az utcai árus amint meglátta hangos lelkendezéssel próbálta a hangosbemondón invitálni a „madam”-ot a boltba, de a pályaudvaron a buszos is „Hello, Beautiful”-al köszönt neki. A piac, ahová ittlétem óta másodszor és egyben utoljára tettem be a lábam, Moncsit is egyben lenyűgözte, másrészt ijesztően hatott. De ezúttal láttunk egy fehér embert is. Amúgy továbbra sem hiszem el, hogy ilyen létezik, hogy minden bódénál hangosbemondón ordítanak, közben az árus hátul fekszik, és ki van szórva és ömlesztve minden portéka – a cipőkön keresztül a sálakig.

Sok időt nem hagytunk magunknak otthon a szusszanásra, mert vacsora előtt meglátogattuk Leah-ékat, hiszen Moncsi egy rakat játékot hozott a gyerekeknek. Meg is volt az öröm, a ruhákat azonnal magukra kapkodták, aztán természetesen rohanni kellett játszani velük autó versenyzőset és bújócskát. Leah egyébként most először köszöntött puszival és invitált be minket a „lakásába”, egészen elképesztő körülmények között élnek, de újfent csak azt látta az ember, hogy mennyire boldogok. Míg én a gyerekekkel játszottam, Moncsinak állítólag arról regélt Leah, hogy mennyire jóképű férfinek, és mennyire jólelkű embernek tart, no és hogy mennyire sírt, mikor elköltöztem. Aztán közölte mennyire szép pár vagyunk és hogy soha, de soha ne hagyjuk el egymást. Bevallom, számomra is fájdalmas búcsú volt, de amíg itt vagyok szerencsére van lehetőség meglátogatni őket bármikor. Egy érdekes dolog is kiderült, Leah a gyerekek nagymamája – de azt nem árulta hány éves. A tőlem kapott tollakat amúgy elvesztették a kis lurkók, de Oli boldogan mutogatta a füzetet, amiben gyakorolta leírni a nevét, amit még én tanítottam meg neki. Ez az igazi boldogság.

Vacsora gyanánt egy előkelő helyre mentünk el, ez persze a kaja minősége mellett az árában is tükröződött, no de üsse kő, egyszer belefér. Arról a strawberry Martini-ről meg ódákat lehetne zengeni, mint ahogy Moncsi ananászos hamburgeréről is. Hazafelé egy öreg taxisofőrt sikerült kifogni, aki arról tartott kiselőadást, hogy egy férfiembernek nem lehet honvágya pár hónap után, hiszen legalább öt évet kibír egy férfi anélkül, hogy hiányozna neki az otthon. Aztán a „feleségem” reakciója után a hátsó ülésről inkább nem folytatta a mondókáját. Hazaérve egy irgalmatlan nagy csótány fogadott. Tudni kell, hogy nekem semmi bajom a pókokkal, kígyókkal és stb., de a csótányokat ki nem állhatom. Mivel Moncsi zuhanyzott, Sascha úgy döntött a védelmemre siet és elkapja a csótányt – ha már én mindig megmentem őt a pókoktól. De úgy tűnt csak a szája nagy, mert Moncsi arra jött ki a fürdőszobából, hogy Sascha egy műanyag pohárral áll a konyhaszekrény előtt és várja, hogy a csótány kijöjjön a hűtő alól, majd Moncsira rárivallt, mikor próbálta kipiszkálni, hogy hagyja abba. Aztán a kis dög utána felmászott az ablakba, ahol a német fiúka azon morfondírozott, hogy mi lesz, ha repülni kezd. No comment! Itt már annyira röhejes lett a szituáció, hogy fogtam magam és a konyharuhával egy laza mozdulattal kiebrudáltam az ablakon a kis undorványt. Még szerencse, hogy szúnyogháló sátorban alszunk, mert így legalább attól nem kell tartanom, hogy éjszaka bármi is megmászna…

Másnap reggel kár volt annyira sietni a buszra – ez is Sascha hülyesége – mert természetesen a zambiai időnek megfelelően majdnem egy órával később indult el. Ugyanakkor láthatóan turista desztináció felé vettük az irányt, hiszen 5 fehér utazott a légkondis (!) buszon. Azt olvastam, hogy az ország legjobb minőségű útja vezet Lusakából Livingstone-ba, de kétkedni kezdtem, mikor az út első harmadát megtéve még mindig katasztrofális állapotok uralkodtak. Az a baj, hogy elhanyagolják az utakat, mert ha keletkezik egy kátyú, akkor azzal nem foglalkoznak, az esős időszakban viszont a kátyú egy valóságos kráterré válik, a következő évben pedig eltűnik egy egész aszfaltozott útszakasz. Aztán csodák csodájára az út valóban jó minőségű lett, csak a légkondi ment annyira maximumon, hogy majdnem megfagytunk. Azon persze már el sem csodálkoztunk, hogy a sofőr megállt egy adag kecskecombot venni, amit épp az út mellett sütöttek frissen. Tovább újfent megállapítottam, hogy itt a dudálás mindenre jó. Egymás köszöntésére, veszély jelzésére, a kecskék és tehenek „autópályáról” való elűzésére vagy egyszerűen csak a sofőr saját szórakoztatására. Nyolc és fél óra után arra érkeztünk, hogy egymást taposták a taxisok, hogy elvigyenek minket a hostelbe. Pofátlanságom már határtalan, de ennek köszönhetően sikerült 600 forintért szerezni egy autót, ami az 5 perces útért teljesen reálisnak is tűnt. A hostelben amúgy négyágyas szobát foglaltam, de valamiért a 6 ágyas hálóba akartak minket elszállásolni. Látva elégedetlenségünket és mivel többször is elismételtem, hogy nem ezt foglaltam, végül megkaptuk az eredeti foglalásnak megfelelő hálót. Aztán már meg is érkezett Kalina, a lengyel önkéntes lány, akit még az első felkészítő szemináriumról ismerünk és aki Livingstone-ban tanít egy iskolában. Sajnos Nicole, a tandem partnere, pár hete hazament, mert hogy nem érezte jól magát. Ez is no comment…

Vacsi gyanánt egy hangulatos olasz étterembe ültünk be, ahol csak az volt furcsa, hogy senki más nem volt. De a kaját ételmérgezés nélkül megúsztuk, és leszámítva, hogy az alkoholok közül szinte semmi nem volt nekik, amit kértünk egy jót ettünk és a stílusában Fekete Pákóra hajazó pincér szuper kedves volt. Már félig aludtunk, mikor megérkezett a negyedik vendég a szobában, aki nem lett a kedvencünk. Egy amerikai pasas, inkább vén hippi, aki Botswana-ban él, de most épp „nyaral”. Azon kívül, hogy anyaszült meztelenül alszik, még jókorákat eregetett is az orrunk alá. No de mindegy, ez Afrika.

Semmiben és mindenben.

Semmiben, mert végső soron ők is gimnazista diákok, akik között ugyanúgy ott vannak a lázadók, mint a tanárok kedvencei. Vagy a lusták és semmirekellők, de épp úgy a nagyon szerelmes és elcsigázott diákok is. Hol vidámak, hol lelkesek, hol szomorúak, hol pimaszok. Hol csillog az elméjük, hol a bőrüknél is sötétebb az értelmi színvonaluk.

Aztán mindenben. Mert európai fejjel felfoghatatlan, hogy mennyire más a családi háttér, vagy a múlt, amelyből táplálkoznak. Akkor vágott igazán tarkón a felismerés, mikor nekiálltam kijavítani az esszéket, amiket házi feladat gyanánt adtam nekik. Titkon reméltem, hogy csak a fantáziájuk ennyire merész, de miután rákérdeztem, hogy saját történeteket örökítettek-e meg, igenlő választ kaptam. Csak egy párat emelnék ki, amiket olvasva a hideg is kirázott. A 9D-től az „Egy délután” címmel kértem fogalmazást és az egyik fiú arról a délutánról írt, amit sosem felejt el. Mikor hazafelé bandukolt az általános iskolából és hirtelen a felé rohanó tömeggel találta szembe magát, és már messziről ordították neki, hogy forduljon vissza és ő is fusson, ha kedves az élete. Nem sokkal később a menekült táborban találtam magát Zambiában, a családja egyetlen túlélőjeként. Vagy a lány, aki arra ébredt, hogy a saját nagybátyja szexuálisan zaklatja, majd megerőszakolja. Vagy a másik lány, akit azért vert félholtra az apja, mert nem volt hajlandó 12 évesen férjhez menni az apja által kijelölt 40 éves úriemberhez. Ami megdöbbentő, hogy mindezek ellenére képesek derűsen tekinteni az életre, vannak céljaik, és annak is örülnek, hogy szépen süt a nap. Egyelőre nem tudok ehhez mit hozzáfűzni.

A 10B-nek egy fokkal emberbarátibb témát sikerült adni: „Miután befejeztem a középiskolát”. Ugyanakkor ebben is megannyi dolog körvonalazódott. Leginkább az, hogy mindenki attól retteg, hogy hogyan teremti elő a szükséges anyagi fedezetet a továbbtanuláshoz. Aztán minden lánynál visszatérő motívum a szerelemi házasság és a gyerekáldás. Sokaknak a nyugati egyetemekre való bejutás lebeg a szeme előtt egy jobb élet reményében – de egy dolog közös: van jövőképük.

Tanítani amúgy a világ leghálásabb dolga itt. Otthonról ugyan nincs közvetlen tapasztalatom, de itt egy élmény órát tartani, amennyiben nem a 10B-ről van szó. Igénylik az interakciót, ha az ember kérdést tesz alig tud választani a rengeteg jelentkezőből. Önálló és agilis diákok. Az pedig a legnagyobb elismerés, hogy két osztály is feltette a kérdést óra végén, hogy ugye jövök még én órát tartani, mert nagyon élvezték. És a 10B-t leszámítva én is, akik egyébként a hírhedt osztály, a legrosszabb eredménnyel. Bár szerintem egyszerűen csak fegyelmezetlenek, amit megoldottam azzal, hogy – bár nem igaz – de azt mondtam, hogy mivel én állítom össze a vizsgasort, ezért megnehezítem a dolguk, ha nem azt csinálják, amit én mondok. És csodák csodájára ez működött.

A hétfői napot viszont megszenvedtem. Mert végre úgy éreztem, hogy van érételme az ittlétnek, boldogan jöttem ki az óráimról, gyorsan elment a nap. Aztán délután a lelkembe gyalogolt Sascha, aki azt bizonygatta, hogy helytelen amit csinálok, hogy órákat vállalok. Mert szerinte nincs meg a képzettségem hozzá és csak bajba sodrom a diákokat, és elhitetem velük, hogy tanár vagyok. Miközben a szaktanárok csak azért adták át nekem az óráikat, mert fehér vagyok – és ebből kifolyólag jogom van mindent jobban tudni, mint ők. Végső soron szerinte ezzel is csak a sztereotípiákra erősítek rá, hogy azt sugallom, hogy nekem mindent szabad. Ezzel teljesen kiverte a biztosítékot. Mert egyrészt megvan a képesítésem, másrészt a gyakorlatom is. Harmadrészt megkértem a szaktanárt, hogy üljön be, és legalább az első órát felügyelje. Majd úgy ment ki, hogy mennyire hálás, amiért még neki is tanítottam újat. Mellesleg abban sem vagyok biztos, hogy több kompetenciája van például a tanszékvezető angoltanárnak, aki a fülem hallatára tanította a diákoknak, hogy a melléknév és határozószó egy és ugyanazon szófaj. Erre Sascha csak annyit mondott, hogy biztos régen járt egyetemre – nem mintha a szófajok megkülönböztetése annyira újkeltű tudomány lenne. Mindenesetre kulminálódtak Sascha vitriolos megjegyzései, mert még azt sem emésztettem meg, mikor lerasszistázott az esküvőn, mikor elismerően jegyeztem meg a helyiek tánctudása kapcsán, hogy „Ez a vérükben van!”. De azt sem felejtettem el, mikor fitymálóan gyakorlatilag az egész magyar társadalom felett mondott értékítéletet azzal, hogy lusta magyarnak titulált, amiért nem vagyok hajlandó reggel 7-re bemenni az iskolába, ha épp semmi dolgom. Nem mintha ő bármit is tenni a telefonnyomkodáson kívül. Mindezek tornyosultak, és mondtam, hogy vagy az a következő lépés, hogy úgy istenesen megverem, vagy az, hogy egész egyszerűen nem szól hozzám és mindenki úgy találja meg a helyét a suliban és úgy érzi magát fontosnak, ahogy neki megfelel.

Másnap reggel viszont kávéval a kezében állt az ágyam mellett, megkérdezve, hogy hozzám szólhat-e. Nos, a kávéval már félig nyert ügye volt, de a szívből jövő bocsánatkérése valóban megtörte a jeget. Mint kiderült, a legfőbb problémája először az volt, hogy ő nem kapott órákat, utána meg éppen az, hogy a tanárok az ő nyakába is akartak varrni párat, aminek kapcsán – lévén hogy sosem tanított – inába szállt a bátorsága. És az zavarta, hogy a tanárok azzal érveltek neki, hogy ha én ilyen szuper órákat adok, akkor neki is menni fog. Annyiban igaza van, hogy ez a tanárok részéről valóban egy sztereotip hozzáállás volt – de ez meg nem az én hibám. Majd aznap egy órámra is beült, és elismerően hozzáfűzte: „valóban értesz a diákok nyelvén”. Őszintén remélem, hogy ezek után szent lesz a béke és nem hozakodik elő újabb sértésekkel. Én meg majd igyekszem nem okot adni rá.

Ma egyébként megvolt az első „bevezetés a jogi tanulmányokba” klubom. Lefáradtam, mit ne mondjak. Már csak azért is, mert az 50 esszét kijavítani az elmúlt két napban szellemileg is nagyon megviselt. Ezen a külön órán meg olyan érdeklődőek voltak a diákok, hogy muszáj volt nagyon odatenni magam. Mellesleg olyan kérdéséket tettek fel, ami otthon egy egyetemi oktató álma. Ők meg 8, 10 és 11. évfolyamosok.

Még két gondolat, aztán rohanok Moncsiért a reptérre. :)

Az egyik egy vicces momentum a 9C-ből, ami a kedvenc osztályom lett. A feladat, tegyék be a megadott igéket a helyes igeidőbe. Fiatalember jelentkezik, majd megkérdezi, mit jelent az a szó, hogy „síelni”. Szerencsére észbe kaptam, mielőtt megmosolyogtam volna, és konstatáltam, hogy valóban egy világ választ el az itteniektől. De azzal a válasszal, hogy téli sport, látszólag már be is érte és a megoldása is hibátlan lett.

A másik pedig csak annyi, hogy igazán jól esett a hétvégi visszajelzés a bloggal kapcsolatban, mert ugyan főleg magamnak írom, de örülök, hogy ennyire kíváncsiak rám a családtagok és barátok.

Újfent üzenem nektek: hiányoztok! Ugyanakkor végre megérkeztem ide minden tekintetben és végre hasznosnak érzem az ittlétet. Ezúttal már nem csak a magam szempontjából, de a diákok miatt is.

Megint annyi minden történt a múlt héten (és a vízumhosszabbítás visszásságairól már nem írok többet), amit meg akarok örökíteni. Részben azoknak, akik követik a blogot, nagyobb részben pedig magamnak. Mert rájöttem, hogy az írás az, ami segít megörökíteni a pillanatot és talán még inkább megélni az adott impulzust. Mellesleg ez lesz az egyetlen forrás, ha a későbbiekben vissza akarok majd idézni egy érzést.

Azt hittem majd a suli kezdetével az események is kifulladnak és nem lesz annyi gondolat bennem. Természetesen tévedtem. Már maga az iskola is egy érdekes intézmény. Hetente más és más programokkal. Alapvetően egy dolog állandó, hogy délelőtt tanórák vannak, 7:30-tól kezdődően egy-egy tárgy esetén 2x40 perces bontásban. Ezekből a kvázi 80 perces órákból van 4 darab, köztük félidőben egy 15 perces szünet. Meglehetősen fárasztó és sűrű program ez a diákoknak! Az ebédre így elég későn, már negyed 2 magasságában kerül sor. Délután kettőtől pedig különböző elfoglaltságok váltják egymást a hét különböző napjain. Kedden vannak a klubok, csütörtökön sport. Hétfő és szerda pedig előkészítők – egyrészt az egyetemre a végzősöknek, másrészt egyéni felkészülés és tanulás a többieknek. A nap 15:30-kor, vagy 16:30-kor ér véget, a programtól függően. Kivéve a pénteket, mikor a tanítás után a diákok szabadulnak a hétvégére.

Ezek a klubok meglehetősen érdekesek. 8 darab van, a társasjátéktól kezdve a drámán át a matematikáig. Gyakorlatilag maguknak szervezik a diákok, a tanárok feladata csupán annyi, hogy ott legyenek és felügyeljék, hogy rend legyen. Most épp a harmadik és egyben utolsó szemeszter van az évben (az új tanév majd januárban indul), melynek az első felében a klubok helyett a függetlenség napjára való felkészülés áll. Itt is maguk szervezik a diákok az elfoglaltságot, annyi instrukció lett megadva, hogy négy témakörben tevékenykedjenek: dráma, kultúra, tehetség show, költészet. A lényeg, hogy állítsanak össze egy programot október 24-re. És mi pont aznap indulunk haza… ☹ Pedig én lettem kinevezve az egyik felügyelő tanárnak és kíváncsi lettem volna mit hoznak össze a végére.

Az is érdekes amúgy, hogy itt Zambiában az általános iskola az első hét osztályt, ezen belül az alsó tagozat az első hármat, a felső tagozat a következő négyet takarja, a gimnázium pedig nyolcadiktól tart a tizenkettedig évfolyamig. A suli amúgy Zambia egyik legjobb oktatási intézménye, benne van a top 10-ben. Ebből kifolyólag talán, itt nem is 100-200 fős osztályokat kell elképzelni, hiszen nincs olyan osztály, ahol 25 embernél több diák lenne. Viszont egy évfolyamon sokszor 3-4 osztály van.

Olyan sincs, hogy osztályfőnök. Helyette minden osztályban van egy választott vezető, aki a rendért is a tisztaságért felel. Ezen kívül vannak a végzős osztályokból kikerülő prefekták, akik a suli egészéért felelősök, illetve az ő segítőik a 11.  évfolyamból, a leendő prefekták. A prefekták vezetői pedig a head girl és a head boy. Nem tudom magyarba átültetni, már csak azért sem, mert nálunk nincs ilyen. Ők jellemzően az iskola legjobb tanulói, akiket a diákok is tisztelnek. Könnyű őket kiszúrni, hisz más egyenruhát viselnek, és névtáblájuk is van. Mellesleg a legilledelmesebb diákok.

No de sok lesz a suliból. Inkább egy picit a kedd esti borozásról David és Veronica társaságában. Egészen sajnálom, hogy közben már hazamentek, mert igazán élveztem a társaságuk. Főleg, mikor Virgina Woolf is szóbakerült, majd az angol irodalom remekei után az aktuálpolitika förmedvényes voltában egyeztünk ki. Őszinte meglepetésemre Veronica (mint egy angol anyanyelvű angoltanár) megkérdezte, hogy hol tanultam meg ennyire jól angolul. Ez minden dicsérettel felért.

Másnap este Leahnál tettem látogatást, a gyerekek cukin a nyakamba ugrottak és persze addig nem hagytak, míg naplementéig játszottam velük. Hiányoznak, ha őszinte akarok lenni.

Mivel a csütörtök és pénteket az előző bejegyzésben túltárgyaltam, így ugrok is a hétvégi programra. Mwenda tanárnő, aki egyébként a szívem csücske, elvitt minket misére szombaton. Már amennyiben ez misének nevezhető. Ugyanis hajnalban kezdődik, és estig tart. Adventista szertartás volt, de amennyire utána olvastam, sokban nem tér el a román katolikus eszméktől. Annyi, hogy az adventisták a román katolicizmust felelőssé teszik a múltbéli kihágásaikért (boszorkányüldözés, keresztes hadjáratok és társai). Szóval alapvetően a délelőtt folyamán három szertartás követi egymást, ahol rengeteg gospel ének van, ami zseniális. A szertartások között kis csoportokra oszlik a közösség, és egyfajta mini hittan órát tartanak, ahol megbeszélik ki és mit gondol az aktuális bibliai részletről – hétről hétre új és új fejezet van feladva elolvasásra kvázi házi feladatként. A harmadik és egyben utolsó szertartáson egy prédikátor osztja meg – meglehetősen heves stílusban – a gondolatait az adott témáról. Majd minden héten egy másik család van felkérve, hogy készüljön egy történettel, aminek elhangzása után a gyerekeknek meg kell válaszolni a templomban, hogy mit tanultak a történetből. Ez nagyon kis aranyos mozzanat. A kezdő és záróének mindig a „Trust and Obey” című himnusz, kimondottan fülbemászó dallammal. Az viszont röhejes, hogy sokan a telefonjukon keresik ki az adott éneket, és abból énekelnek. Amúgy mondanom sem kell, a jókedv csak úgy árad. És örömujjongva köszöntöttek minket, mint a látogatók a közösségben.
Viszont, itt sem különb az anyagi része a dolgoknak, sőt: itt nem egyszer, hanem háromszor szednek pénzt a hívektől. No de legalább egy ebéd jár a harmadik szertartás után – ami amúgy fantasztikusan jó volt és legalább 20 ételből lehetett válogatni. Ja mert persze meghívtak minket énekelni. Odatévedt hozzám egy Joy nevű lány – aki valóban nagyon kis vidám személyiségnek tűnt, majd kérdezte nálunk milyen egy mise. Mondtam megilletődve, hogy egy órás. Erre azt az elgondolkodtató kérdést tette fel: de hogy lehet egy óra alatt közösséget építeni. A válaszom csípőből érkezett: sehogy. És igaza van…

Amúgy vicces, ahogy a lányok a suliban is folyton odajönnek. Gondolom egyrészt a gimnáziumi évek, másrészt a fehér bőrszín teszi. De sokszor csak nevetek az incselkedéseiken. :)

Töredelmesen bevallom, ebéd után a távozás hímes mezejére léptünk, mert elég volt aznapra az imádságból. S mivel közel volt, ellátogattunk a Kabwata nevű kézműves faluba. Ezúttal ellenálltam a kísértésnek és a hiéna eladók kétségbeesett kapálózásának, hogy minden vasamtól megfosszanak, bár mondanom sem kell, gyönyörű portékáik voltak. Az mondjuk meglepett, mikor a piros baseball sapkámat el akarták cserélni. Ugyan bármit választhattam volna cserébe, de nem éltem a lehetőséggel, mert a kedvenc – és itt jelenleg az egyetlen sapkám is. Bele is halnék a napsütésbe nélküle.

Visszafelé megszívtuk kicsit a tömegközlekedéssel, mert először vagy 20 percet vártunk, mire megtelik – vagyis inkább túlcsordul a busz, majd egy megálló után közölték, hogy át kellene szállni, mert nem abba az irányba mennek, amerre mi szeretnénk. De legalább szóltak. Az újabb busz feltöltésére viszont 40 percet kellett várni. Otthon ettől már tutira sokkos állapotba kerültem volna. Főleg, hogy bűzlöttem a füsttől, mert lépten nyomon égették a szemetet a városban. Ez annyira borzasztó dolog és nem értem mire jó, ahelyett, hogy szeméttelepre vinnék… Itthon is, ha nyitva az ablak és a közelben égetnek, tiszta hamu az egész lakás, ahogy száll a levegőben a pernye. A buszra kicsit visszatéve, mikor végre elindult teljesen természetesnek tűnt az út. Meg is döbbentem egy pillanatram magamon, hogy na ne – ehhez is hozzá lehet szokni?

Aztán próbáltam feltölteni a mobilnetem, merthogy leapadt az adatforgalmam. De hiába volt pénz az egyenlegen, az istenért nem sikerült. Hívtam a call centert, ahol kétszer is lepattintottak azzal, hogy próbálkozzak, majd jó lesz. Na ezzel otthon már mehetnék a fogyasztóvédelemhez, hogy nem oldják meg az illetékesek a problémám. Itt viszont harmadszori telefonos segítségkérés helyett elzarándokoltam a legközelebbi ügyfélszolgálatra, ahol nem kis bíbelődés után a hölgy megoldotta a problémám. Bár nem mondta el mit csinált, és azóta a mobil internet sem a legjobb. De legalább van. :) Apró örömök az életben. Mint ahogy az is az volt, hogy az itteni fagyitól nem lettek emésztési problémáim, pedig voltak fenntartásaim.

Annyira durva, hogy a múlt héten le kellett adni az interim report-ot a küldőszervezetnek, ami azt jelenti, hogy több, mint a fele eltelt az ittlétnek. Már csak az is érzékelteti az idő múlását, hogy a kis könyv, amit Somától kaptam, abban is az ellapozott oldalak száma egyre inkább meghaladja a még nem olvasott lapokat. Ez volt a legjobb ajándék amúgy, minden napra kaptam egy szót. Legtöbbször tudom is kötni az adott naphoz.

Szeretem amúgy a kertben töltött naplementéket, mikor az utolsó fénysugárig olvasok. Ez hiányozni fog. Itt döbbentem rá újra, hogy mennyire jó olvasni. Az egyetem annyire kiölte belőlem az olvasást csak saját szórakoztatásra, a sok kötelező olvasmány mellett. Pedig a legjobb kikapcsolódási forma. Én, egy kávé, egy könyv, és friss levegő. Tökéletes harmónia.

Már csak az töri ketté néha az idillt, hogy a problémák otthonról is megtalálnak. Néha az albérlővel kapcsolatban, néha a barátaim éppen aktuális bánata folytán. Az élet iróniája pedig az, hogy otthon sem kell lenned ahhoz, hogy az éltedből bizonyos emberek / érzések / negatív gondolatok kisétáljanak, újabbak pedig belépjenek.

Hát ezt az élményt soha senkinek. Nem sokon múlt, hogy ez a bejegyzés legyen az utolsó. Igaza volt Péternek – a magyarországi küldőszervezet vezetőjének, mikor az első találkozónkon azt mondta, hogy nem kell keresni a kalandokat, mert azok úgyis megtalálnak maguktól és akkor majd foghatjuk a fejünk, hogy hogyan másszunk ki belőle. Nekem meg amúgy is volt egy rossz érzésem, hogy ha Saschanak egy pillanat alatt sikerült, akkor nálam tuti lesz valami gikszer mikor a vízumom meg akarom hosszabbíttatni majd.

Annak rendje és módja szerint csütörtökön nem az iskola, hanem a város felé vettem az irányt, buszra pattantam, összenyomódva zötykölődtem fél órát a kéthetes izzadságtól bűzlő helyi prolik mellett, átvágtam magam a koldusokon majd beértem a bevándorlási hivatalba, ahol meg is örültem, hogy senki nincs előttem. Oda is léptem a pulthoz az útlevéllel, hogy nyomjanak már bele egy újabb pecsétet. Erre a három ott lévő irodista a saját kis nyelvén elkezdett okoskodni, majd visszaadták az útlevelem, hogy nem lehet meghosszabbítani. Kiderült ugyanis, hogy a reptéren az az elmebeteg határőr a pecsétbe egy olyan B betűvel kezdődő kombinációt írt, amely a business vízum kódja. Hiába próbálkoztam azzal, hogy egy mezei turista vagyok és nem én vétettem hibát, azt mondták menjek vissza másnap, mikor bent lesz a főnökük és majd ő eldönti mi legyen. Ez annak tudatában remek, hogy szombaton lejár a határidő.

Enyhén befeszülve érkeztem az iskolába az ebédszünet kezdetére – mert ugye egy ilyen kis városi kitérő az egész délelőttöt felemészti itt. Aztán az igazgatóba botlottam, aki megkérdezte, hogy mi bánt. Szegény rosszkor volt rossz helyen, mert a nyakába zúdítottam a frusztrációm. Persze mondta, hogy másnap majd minden rendben lesz, ne aggódjak. Ezen felcsattanva kifakadtam neki a szokásosnál emelkedettebb hangnemben, hogy ha meg nem, akkor elhúzok haza a hétvégén, ha már itt úgyse használják ki azt a tudást, aminek én birtokában vagyok, ők meg profitálhatnának belőle. Őszintén meglepődve kérdezte meg, hogy mégis mit szeretnék. Én meg őszintén elmondtam, hogy naponta minimum két órát tartani, és a jogi ismeretek délutáni választható klubot legalább két bontásban lebonyolítani. Arra kért várjak, én meg vállat vonva odaböffentettem neki, hogy abba itt már úgyis belejöttem és elindultam a büfébe egy kóláért, legalább a cukor öntse el az agyam az ideg helyett. Aztán egy órával később jött, hogy mit szólnék, ha kapok 14 angol órát a jövő héten és a klubot is kétszer tarthatom egymás után szerda délután. Mondtam is magamban, hogy úgy látszik csak erélyesebbnek kell lenni és máris gyorsabban alakulnak a dolgok.

Másnap reggel újra buszra pattantam, el sem tudom mondani mennyire élvezem ezeket a köröket tök egyedül a városban. (Ez persze egy ironikus kijelentés volt.) Ezúttal nem volt szerencsém, vagy húsz ember várt előttem. Fél óra múlva nem bírtam tovább és adtam 150 forintnak megfelelő összeget az előttem várakozónak, hogy hadd menjek már elé. Ez nagyon gáz, tudom, de olyan csórónak tűnt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy ez működik és így is lett. A pult mögötti faszfej rám nézett, hogy „már megint maga”?! Mondtam, hogy előző nap ő maga kérte, hogy másnap fáradjak vissza és ezzel a 421-es irodába küldött. Mikor benyitottam az ütő is megállt bennem, mert éppen három ázsiai lányra pakolták rá a bilincset a szobában, két arabnak tűnő embert meg kihallgattak épp. Na mondom, ez remek. Lehuppantam a székbe és arra eszméltem, hogy egy középkorú nő mondogatja, hogy „fehér ember, fehér ember jöjjön” és viccesen megkérdezi, hogy „hogy NEM segíthetünk?”. Egy pillanatra az otthoni bürokráciával véltem felfedezni hasonlóságokat. Elmeséltem mi a problémám, egy darabig kötekedett, hogy biztos olyasmit mondtam a határőrnek, ami miatt ezt a pecsétet kaptam. A mellette ülő – már cseppet sem barátságos férfi – átszólt a monitor felett, hogy „ugyan már, hazudik, mint minden fehér ember.” (Valaki ezután mondja nekem azt, hogy nincs olyan, hogy fordított rasszizmus. Mert teszek rá, hogy a tudomány hivatalos álláspontja szerint ez a jelenség nem létezik, mikor a saját bőrömön tapasztalom.) Odaböffentette nekem, hogy menjek vissza a reptérre, majd ott kijavítják. Erre a nő mondta, hogy dehogy menjek, mert onnan visszaküldenek ide, mert ez a hivatalos szerv és csak a főmufti javíthatja ki a pecsétet és hogy beszél vele. Erre a pasas felpattant, kikapta a kezéből az útlevelem, hogy egy nő nem zavarhatja a főnököt, majd ő megkérdi mi legyen. Egy örökkévalóságnak tűnő fél óra múlva a pasas visszatért, majd a saját nyelvükön hosszasan beszélt a nővel, aki újra magához hívott. Majd szomorúan közölte, hogy 4 opcióm van. Először is kifizetni 200 ezer forintnak megfelelő összeget egy úgynevezett munkavállalási engedélyért, és azzal egy hónapra meg tudják hosszabbítani az ittlétem. Dobtam egy hátast, majd közöltem, hogy ez abszurd, mivel nem dolgozom és egy hónap amúgy is kevés, mert október 24-re van repjegyem haza - mellesleg nincs is ennyi pénzem kéznél. Ebből következett a második opció, hogy másnap menjek haza. Erre mondtam, hogy az sem lehetséges, mert a (kamu)menyasszonyom – aki még nem tudná: Moncsi – egy héten belül érkezik és együtt tervezünk utazni a környező országokba. Ebből máris következett a harmadik opció, utazzak el még aznap délután valamelyik szomszédos országba és ott találkozzak a "kedvesemmel+. Majd ha szerencsém van, akkor visszaengednek Zambiába, de nem biztos. Merthogy elképzelhető, hogy a határon is fizettetni akarnak majd velem. Itt már kellőképpen rosszul voltam és vártam a negyedik opciót. Nos, mondanám, hogy az volt a legvonzóbb, de hazudnék. Ugyanis azt mondta a hölgy, hogy letartóztatnak, és addig őrizetben leszek, míg el nem hagyom az országot.

Egy életem, egy halálom, és sok ilyet láttam a filmekben és színházban – no meg amúgy is ki akartam egyszer próbálni. Amolyan idegösszeomlást szimulálva sírva kezdtem el hadakozni, hogy nem hiszem el, ami velem történik. Hogy kivettem fizetés nélküli szabadságot az otthoni munkámból, hogy ide jöhessek utazni. Erre vagy meg akarnak bírságolni, vagy kitoloncolni. Hogy Németországig mentem a turista vízum beszerzéséért és erre a reptéren egyetlen betűvel kitolnak velem. Hogy alig vártam a jövő heti szafarit a „kedvesemmel” és erre az sem biztos, hogy itt talál. Majd szép lassan süllyedni kezdtem a székben, és egy Jászai Mari díjat érdemlő alakítással oldalra vágtam magam a földre. A hölgy a mappájával legyezett és vigasztalni próbált, majd kérte, hogy adjak neki egy kis időt és ha nem egyedül jönne vissza, akkor mondjam azt, hogy egy hostelben lakom és az önkénteskedésről semmit se említsek. Gyorsan írtam is az igazgatónak, hogyha hívnák a sulit akkor rólam senki semmit ne tudjon, illetve írtam az előző szállásadónak – aki hivatalos szállásadó, hogy ha felhívnák, hazudja azt, hogy még mindig ott lakunk, majd gyorsan töröltem is az üzeneteket, hogy ha esetleg belenéznek a telefonomba, ne legyen nyom.

Grace – mert megkérdeztem a nevét és majdnem fel is nevettem mennyire beszélő név [Kegyelem] – visszaért az útlevelemmel és benne a kijavított és meghosszabbított pecséttel. Elmondhatatlan hálát éreztem és egy szikla esett le a szívemről. Megtudtam, hogy az állásával játszott. Elmondta, hogy volt egy olyan érzése, hogy a kollégája voltaképp meg sem kérdezte az ügyem a főnöknél, ezért bement hozzá ő maga. Tudva azt, hogy kirúgják, ha nő létére másodszor keresi meg a felettesét ugyanazzal az üggyel. Kiderült, valóban nem járt a faszfej az ügyemben nála. Neki pedig sikerült valahogy meggyőzni a hatóság fejét. Mikor megkérdeztem mivel hálálhatnám meg, azt mondta ez a dolga és látta mennyire megvisel a dolog, ezért meg is sajnált. Majd hozzátette, egy fagyinak örülne. Mivel munkaidőben nem hagyhatja el az irodát, némi pénzt csúsztattam a kezébe és megkértem, hogy hazafelé vegyen magának egy fagyit. Majd a telefonszámát is megadta, hogyha a jövőben bármi problémám vagy csak a hétköznapi dolgokat érintő kérdésem akad, akkor írjak neki nyugodtan.

Összességében nehéz lenne összefoglalni az érzéseket, amik az ott töltött három óra alatt kavarogtak bennem. Grace kedvességén felbuzdulva úgy döntöttem félreteszem a Sascha iránti elmúlt napokban felhalmozott negatív érzéseim és meghívom egy fagyira, aztán egy, vagy kettő, vagy három sörre. Valami úgyis kellett, hogy feledtesse az aznapi élményeket. Így egészen megnyugodva hajtottam álomra a fejem, hogy jövő havi távozásomig legálisan tartózkodom az országban.

Ja, és ígérem, hogy a következő posztban valami sokkal pozitívabbal jelentkezem, csak épp nincs időm most egy újabb bejegyzést megírni.

Egész lelkesen írom most a bejegyzéseket. Ha a doktorimat írnám fele ekkora lelkesedéssel már egész impresszív lapszámon túllennék. Lemaradtam a hétévégén a szüretről, amit már csak azért is sajnálok, mert annál több munka jutott a szüleimre, pedig igazán megérdemelnék, hogy egyre több teher lekerüljön a vállukról. Na de majd jövőre, úgyis egyre inkább foglalkoztat a gondolat, hogy idővel átvegyem a szőlőt apától. Lehet a korral jár, de egyre inkább látom magam előtt a képet, hogy hobbi borászként a hétvégék egy részét a birtokon töltöm. Ugyan a kalandor szellem rendületlenül motoszkál bennem, de néha az az érzés is felbukkan, hogy pár perce nyugodjak már le. Többek közt erre is jó az ittlét, rádöbbenti az embert egy sor dologra, ami fontos, de otthon valahogy elsiklik a nagy rohanásban és a hétköznapi problémák mellett. Pedig néha csak el kellene engedni a zavaró tényezőket, megállni egy pillanatra, leülni a barackfa alá a szőlősor végébe, és egy pohár bor mellett csak a természet zaját hallgatni. Talán még az igazán fontos dolgokat is a szeme előtt látná akkor az ember, és meghallaná azokat a gondolatokat, amit a munka és a napi rutin teljesen elnyom. Ennyit a filozófia magasságokról.

Vasárnap egy pompás reggeli mellett hallgattam a madarakat a kertben. Aztán a kert közepén megláttam a fán a banánt, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy egyet megegyek. A nagymama nem is értette miért kérek engedélyt ahhoz, hogy kiszolgáljam magam, hisz ő is osztja azt a szemléletet, hogy „amit megeszel az a tiéd”. Közben a háziállatok is odasereglettek néhány falat reményében. Szent meggyőződésem, hogy nekik a földi mennyországot hoztuk el azzal, hogy beköltöztünk – ugyanis feltűnt, hogy se a kutyát, se a macskát nem simogatja rajtam kívül senki. A második hétre eljutottunk oda, hogy hazaérve rohan elém a kutya és a macska is egy kis szeretetért – sőt, a macska már a nyitott ablakon be is ugrik a lakásba. A kedves kutya pedig a nyitva felejtett ajtón pofátlankodott be, aztán gondolt egyet és kiszolgálta magát a kenyérből – de a harag csak pár percig tartott.

Délután találkoztam Malcolmmal, de csak egy sétát tettünk a kedvenc utcámban, amit két oldalt virágzó fák kereteznek és alig van autós forgalom. Igazából helyi érdekességet nem tudtam meg, mert leginkább Merkel és Macron külpolitikájáról cseréltünk eszmét. No meg arról, hogy itt is van lehetőség fallabdázni, csak senkit nem ismer, aki tudna is. Aztán egy gyors grill vacsora és abban a pillanatban, hogy egy újabb részt néztünk volna a „The Handmaid's Tale”-ből puff, elment az áram. Aztán tegnap estig vissza se jött. Dehát ilyeneken már meg se lepődik az ember. A vacsora is romantikusabb gyertyafénynél. Az mondjuk kevésbé romantikus, hogy leolvad a hűtő. Azért viszont elismerően hátba veregettem magam, hogy hoztam napelemes töltőt és így a telefonomon nem hagy cserben. No meg persze még egy dolog van, amit fájlaltam – hogy elektromos gáztűzhely lévén, nem sikerült lefőzni a reggeli kávét. Nos, aki ismer tudja, hogy a reggeli kávém előtt használhatatlan vagyok és kellőképp morcos.

Hát így csöppentem bele a hivatalos tanévnyitó ünnepségbe, ami szokás szerint imával kezdődött. Felemelő érzés amúgy, hogy 400 diák előtt egy pulpituson ülnek a tanárok – köztük én is. Hivatalosan be lettem mutatva az egész sulinak, ekkora örömujjongást még a diplomaosztómon se kaptam. Szegény igazgatót kellemetlen helyzetbe hoztam, mikor osztrákként próbált eladni, de végül viccesen sült el, mikor kijavítottam, hogy az osztrák-magyar monarchia már a múlté, és bár leginkább európainak vallom magam, mégis leginkább a magyar állampolgárság áll közelebb a hivatalos igazsághoz. Hihetetlen élmény amúgy, mikor többszázan zengik a nemzeti himnuszt – „Stand and Sing of Zambia, Proud and Free”, mert itt ők teljes szívből énekelnek, nem csak magyar módra tátognak.

Vasszigor van amúgy itt. Az igazgató kemény beszédet tartott, amelyben kiemelte, hogy a nem megfelelő öltözékért, hajviseletért, az órákról való ötperces késésért és rossz magatartásért azonnali elbocsátással honorálják a diákokat. Egyetlen kivétel a hajviselet alól a végzős lányok csoportja. Továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy mindenki ott teszi tönkre az életét, ahol tudja – hiszen a múlt évben is volt példa arra, hogy valaki terhesség miatt kellett, hogy tanulmányait abbahagyja. Ezért szépen kérte a diákokat, hogy mielőtt a testükkel játszanak, előtte az elméjüket brillírozzák. Aztán megdicsérte a múlt félévet legjobb eredménnyel záró osztályt, majd közszemlére tette a legrosszabb eredményt produkálót is. Alapvetően mindenben mások az itteni diákok. Minden reggel úgy kezdődik, hogy a tantermeket a diákok kitakarítják, az ablakokat megpucolják, és felsöpörnek a tanterem előtt. Ha szembe jönnek hangosan köszönnek, ha belépek az osztályba vigyázzba pattannak és kórusban köszöntenek.

Találtam egy öreg zongorát az egyik zárt tanteremben, és bár alig áll a helyén némely billentyű, no meg a hangok sem mindig stimmelnek, azért felüdítő volt jásztani rajta miután sikerült kulcsot keríteni – és még közönséget is kaptam. Ha én ezt előbb tudom, ott töltöm a délelőttjeim.

Úgy amúgy kezdek lebarnulni, legnagyobb igyekezetem és az 50 faktor ellenére. A minap rohant utánam egy helyi, hogy beérjen – szóvá is tette, hogy nehéz lépést tartani egy muszlimmal. Nagy megilletődöttségemben felhúztam a pólóm ujját – amúgy viccesen nézek ki, mert elég nagy a kontraszt ott, ahol nem ér nap. De meg is bántam, mert miután konstatálta, hogy európai vagyok, megpróbált lehúzni egy kis pénzzel, de aztán hamar rövidre zártam és leráztam a kis bemba fejűt.

Péntek este Michael-el újra elmentünk az ázsiai negyedbe és megint egy olyan thai vacsorát ettem, hogy az ízlelőgümőim örömtáncot jártak. Remélem ide minden héten eljutok egyszer, míg itt leszek. Aztán egy pár sör erejéig egy újonnan nyitott helyre ültünk be, ami a röpke másfél óra alatt az aktuális kedvenc helyemmé avanzsálta magát itt. Egy félig nyitott étterem igazából, egy dél-afrikai tulajdonossal, ahol a hentestől helyben vásárolt friss húst grillen megsütik és közben jobbnál jobb koktélokat tolhat az arca mögé az ember. A dizájn pedig remek, mint ahogy a pincérek kedvessége is. Vacsora közben Michael megvette a repjegyét Frankfurtba decemberre és kilátásba helyezte, hogy egy-két napra esetleg Budapestre is eljön majd – amire persze csak bíztattam. Amúgy David és Veronica is kilátásba helyezte, hogy áprilisban meglátogatnak majd, miután kiderült, hogy sosem jártak még Magyarországon és a meghívás mellett korholtam is őket érte, amiért a világ minden szegletét bejárták már, de az egyik legszebb város lemaradt a palettáról. Úgyhogy a networking azt hiszem működésbe lépett.

Szombatra meghívást kaptunk egy esküvőre, ami egy olyan különleges élménynek ígérkezett, amit nem utasíthattunk vissza. A család, akiktől béreljük a házat, nos az ő egyik unokatestvérük nősül a közel ötven unokatestvér közül. És azért nem teszem múlt időbe, mert itt egy helyi esküvő nem egy délután, hanem egy több lépcsős folyamat, aminek állítólag az egyik legjobb mérföldkövén vettünk részt. Zambia egyébként – az afrikai országok többségéhez hasonlóan – nagyon nagy jelentőséget tulajdonít a házasságnak, bár a szokások nyilván változtak a társadalmi és gazdasági folyamatok révén. Az udvarlás komollyá válása után a leendő vőlegény először egy anyai vagy apai nagybácsit keres fel, hogy elmondja szándékát, majd a nagybácsi ezután közli a szülőkkel, hogy mire készül a kicsi fiúk. Itt a nagybácsinak amúgy nagyon fontos szerepe van, mert egyfajta mediátorként is működik az ifjú pár között. Átadja bölcs tudását, hogy mi szükségeltetik egy jó házassághoz, és egy olyan szerepköre is van, hogy ha bármi probléma felmerül a házasok között, akkor azt együtt próbálják megoldani – kvázi egy párterapeuta szerepét töltve be. Ha nem sikerül dűlőre jutni csakis akkor fordulhatnak a házastársak a családjukhoz – addig nem is célozhatnak arra, hogy bármi probléma is lenne kapcsolatukban. Na de vissza az elejére – a nagybácsi felkeresésével egyidőben a leendő feleség is informálja a családot arról, hogy frigyre készül, majd a két család ezután felderítő hadműveletbe kezd, hogy megismerje szemük fénye szerelmének rokonait. Mikor a fiú szülei áldást adnak, akkor a nagybácsi kíséretében a fiú hivatalosan is megkéri a lány kezét az apukától, aztán egy tárgyalás kezdődik arról, hogy mennyibe kerül a menyasszony. Régen ezt tehenekben és terményekben mérték, manapság készpénz a fizetőeszköz és részletfizetést is elfogadnak. Ha megvan az ár, mely függ a lány képzettségétől, szűziességétől és stb., a fiú egész családja elzarándokol a lány családjához, hogy kifizessék a restanciát – ez a házasság első eseménye (itteni nevén: Lobola) – és voltaképp nálunk az eljegyzéssel egyenértékű esemény. Magát a pénzt amúgy a lány nagymamájának kell elfogadnia, az ő áldása után következhet minden más. A második lépés – amin most mi is részt vettünk, az úgynevezett „icilangamulilo”, mikor a lány családján a sor, hogy a fiú rokonainak bemutassák, hogy náluk milyen ételeket készítenek. Az a valóságban annyit jelent, hogy a fiú rokonai összesereglenek, majd a lány rokonai megérkeznek egy hadseregre való kajával a fejükön és várnak arra, hogy beinvitálják őket. Ez úgy történik, hogy a jelenlévők pénzt dobálnak a földre, majd háttal befelé nagy éneklés közepette bevonulnak az ételekkel és egy újabb adag pénzdoblás után kicsomagolják az ételeket és kezdődik a buli. Innentől kezdve a férj felelősséget vállal anyagilag és úgy általában is a feleségéért, aki ezért cserébe innentől kezdve főz és mos férjére. A kajálás után megint egy kis pénzt kap a lány családja a kajáért cserébe, majd elviszik a sok mosatlant és kezdődik a tánc. A harmadik lépés a „Kitchen Party”, mely opcionális és attól függ, mennyire tehetős családról van szó – ez annyit takar, hogy a mennyasszony konyháját – bútorokkal és minden egyéb konyhai eszközzel együtt gyakorlatilag összedobják a rokonok. Egy negyedik esemény az „Amatebeto”, melyre akár évekkel később is sor kerülhet és azt hivatott kifejezni, hogy a lány családja mennyire hálás a férjnek, hogy az gondját viseli a feleségnek és az addigra született gyermekeknek.

Huhh, ez jó hosszúra sikeredett, de ezt mind megtudtam az esküvő alatt, mert rengeteget beszélgettem mindenkivel – ugyanis valamiért mindenki kötelességének érezte, hogy folyamatosan szóval tartsanak bennünket, mint a két fehér szenzációt. Amúgy konkrétan volt egy ilyen érzésem, hogy még örültek is nekünk, mert nem sok helyi mondhatja el, hogy az esküvőjén fehérek is részt vettek. Mint ahogy sok európai sem mondhatja el, hogy részt vehetett egy afrikai esküvőn.

Ugyanakkor az is biztos, hogy a helyiek mindent lazábban kezelnek, mint otthon. Mert bömbölt a hangos zene, de ez a szomszédokat cseppet sem zavarta, főleg, miután át lettek hívva kajálni és bulizni. Ugyanígy, miután a násznép jóllakott, az odasereglett környékbeli gyerekek is mind be lettek hívva a maradékot elfogyasztani. És ha már kaja, ezek után senki nem mondhatja, hogy nem vagyok a végletekig bevállalós, hiszen megkóstoltam a sült hernyót és sült pókot is. Túléltem, de nem lesz a kedvenc csemegém. De úgy gondoltam máskor erre úgysem nagyon lenne lehetőségem, meg addigra már eleget is ittam ahhoz, hogy bátor legyek. :D

No meg olyan különlegességet is sikerült megkóstolnom, mint a baobab fa termése. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezekhez mind szerencsém lehetett. Hogy ennyi különlegességet megkóstolhattam, hogy láthattam ezeket a mesésen színes ruhakölteményeket, ezt a kitörő jókedvet, ezt a ritmusérzéket és ösztönből jövő tánctudást, amiről sokan csak álmodnak. No és kár, hogy nem készült fotó az arcomról, mikor felhajtottam a nagy kukatetőt, hogy kidobjak egy üres flakont és három – amúgy full fehér tollú és kék szemű - csirke nézett velem farkasszemet. Majd meglepődöttségem látva közölte az örömanya, hogy: hát nem tudta hova rakni őket és nem akarta, hogy a nyitott kapunk kiszökjenek. Kisfiús zavaromban pedig csak bólintottam és visszazártam a kukafedelet. :D

Még egy dolog a végére, ami megfontolandó. Ez a család itteni eszménye. Hogy mennyire fontos része az ember életének. Ugyan nem előre eltervezett házasságok vannak már, de látszik mennyire adnak a szülők, nagyszülők véleményére. Sokat beszélgettem a nagymamával, részben mert hatalmas arc, részben mert megrohantak az emlékek a saját nagymamámmal kapcsolatban. A halál is egy olyan dolog amúgy itt, amit itt sokkal lazábban kezelnek. Elmesélte nekem, hogy 12 gyereket szült, melyből 4 nőtt fel. De így is hatalmas a család mára, legalább 20 unokája és megannyi dédunokája van már. Szóval igen, ha a család nem adja áldását a másik családra, akkor egész egyszerűen nincs esküvő – de erre állítólag igen csekély az esély. A házassággal együtt pedig a két család is szervesen összefonódik, mert abban az elképzelhetetlen – de nem lehetetlen – esetben, ha válásra kerül sor, a rokonok még épp úgy össze fognak járni minden ünnep kapcsán. 
Most ütött először úgy igazán arcon a felismerés, így messze az otthontól, hogy a mama nincs többet. El is meséltem ezt az itteni nagymamának, aki csak megfogta a kezem és azt mondta: jó helyen van ez én nagymamám. Majd miután megtudta, hogy 95. évében hagyott itt minket felhúzta a szemét és hozzátette: akkor meg ott a helye. Bárhol is vagy mama, remélem könnyű az utad és fentről vigyázod a lépteim itt messzeföldön.

Szóval ott hagytam abba a történetet, hogy az ősz első hétvégéjén mindenki hiányzott otthonról. Ezügyben a helyzet persze változatlan, gyanítom, hogy jobb nem is lesz, maximum csak annyiban, hogy minden nappal kevesebb van hátra a viszontlátásig.

Pedig a család, ahol lakunk, azt sem tudja, hogy járjon a kedvünkben. Néha már-már zavaró is, hogy valaki folyton bekopog, hogy minden rendben van-e, szükségünk van-e valamire stb. De sokat dob a hangulaton, hogy vagy a kutya, vagy a macska áll sorba egy simogatásért. Az már másik kérdés persze, hogy akárhányszor megjelenik a kis foltos, mindig a hófehér Nico cicám jut eszembe – de persze reggel is az első mozdulatom mindig az, hogy próbálom magamhoz ölelni, de csak a felismerés üt arcon, hogy erre bizony várni kell még pár hetet.

Szentimentális panaszkodás helyett inkább röviden összefoglalom a múlt hetet, amit alapvetően három dolog határozott meg: egyrész az iskolakezdés, másrészt a borozás az angol házaspárral, harmadrészt pedig a hétvégi esküvő – amit keretbe foglalt a szomorú tény, hogy lebetegedtem.

Ezzel az új hellyel amúgy nagy szerencsénk van, mert viszonylag közel van a sulihoz. Egészen jól esik reggelente ez a 20 perces egészségügyi séta, főleg, hogy kimondottan kellemesen a kora reggeli hőmérséklet. Hazafelé meg általában az iskolabuszra pattanunk és kiszállunk az amerikai nagykövetségénél, ahonnan már csak 5 perc séta hazajutni. A múlt hét amúgy az úgynevezett zéró hét keresztnevet viselte, ami azt jelenti, hogy hivatalosan a tanítás még nem kezdődött el, de egyfajta előkészület zajlott a tanároknak. Ez főleg személyes előkészületeket jelentett, mikor a szaktanárok összeállították az órarendet, az óravázlatokat stb. Aztán workshopok is voltak, én kettőn vettem részt. Az egyik a kritikus gondolkodás fontosságáról szólt, melyet David tartott – ezért bőven megállta a helyét európai kontextusban is és meglehetősen hasznos aspektusokra világított rá. Hogy mennyire fontos megszűrni a sok-sok felénk áramló információt és ezt a szemléletet valahogy a diákoknak is átadni. Jacques Derridával azért talán túllőtt a célon, én magam sem szerettem, mikor a nemzetközi politikaelmélet kapcsán beszéltünk róla a saját tanulmányaim során. A másik workshopot az igazgató tartotta, arról, hogy hogyan legyünk jó tanárok. Itt is fontos kérdések hangzottak el, amik voltaképp arra világítottak rá, hogy egy tanárnak sosem szabad magát elbíznia, mert a fejlődés az egész pályát végig kíséri. No meg arról, hogy a diákok mennyire különbözőek, és hogy nincs egy jól bevált módszer, ami univerzálisan alkalmazható mindegyikre. Ami a leginkább elüt az otthoni menetrendtől, hogy az összes workshopot imádsággal kezdték. Itt valóban nagyon fontos és az élet szerves része a vallás.

Az ebédek során aztán újfent megannyi érdekes helyi „sajátosság” merült fel. Például az, hogy mennyire korán kezdenek itt randizni a fiatalok, és hogy mennyire nem jellemző, hogy bemutatnák a szerelmüket a családnak egészen addig, míg már az esküvő gondolata fel nem merül. Aztán a szomorú tényről is szó esett, hogy mennyire tabutéma a szexualitás és hogy semmilyen képzést nem kapnak az itteniek a védekezésről. Így aztán a szexuális úton terjedő betegségek gyakorisága mellett a korai terhességek is számottevők.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ittenieknek tulajdonképpen semmi szüksége ránk. Minden működik itt a sajátos módján. A diákok eredményei pedig magukért beszélnek, hiszen amerikai és európai egyetemekre jelentkeznek és fel is veszik őket. Na jó, túloztam, ha akarunk, tudunk segíteni. Például abban, hogy a végzősök egyetemi jelentkezéseit átnéztem és sok helyen javasoltam, hogy finomítsanak a megfogalmazáson, mert akik olvassák majd esszéket, ők európai szemmel teszik és nálunk sokat adnak a helyes nyelvtanra és a választékos szóhasználatra – no meg a formalitásokra.

Ugyanakkor azt tartom és emelem, hogy ez a három hónap inkább saját magam számára egy tanulási folyamat. A világról, magamról – nem is tudom, olyan átfogóan az életről. Innen valahogy sokkal jobban értékeli az ember azt, ami otthon a rendelkezésére áll. Ezzel egyidőben pedig elgondolkozik azon, hogy mire jó a folytonos rohanás, ha előbb utóbb úgyis alakul minden a maga módján. Nehéz, heteken keresztül a komfort zónán kívül lenni, hiányolni a megszokott rutint – sokszor megriaszt, sokszor elszomorít, de igyekszem valóban tanulási folyamatként tekinteni rá és egy átmeneti időszakként megélni, ami csak megerősít hosszútávon. Mert ilyen impulzusokkal máshol nem találkozna az ember és valószínűleg ideje sem lenne elgondolkozni bizonyos dolgokon, amik itt szöget ütnek a fejében.

Különösen is sok időm volt magamban lenni, mert kedden nap végére annyira rosszul éreztem már magam, hogy a hétköznapok fennmaradó részét otthon töltöttem. Valószínűleg ugyanaz a vírus talált meg, mint a tanárok közül jópárat, a trópusi influenza, ahogy ők mondták. Lekopogom, de úgy tűnik a három nap elég volt rá, hogy tovább álljon a nyavalya. Nekem meg volt időm megszervezni a közelgő utazást a Viktória vízeséshez és megvenni a repjegyeket Namíbiába, onnan pedig Fokvárosba jövő hónapra. Nyugodtabb is vagyok, végre minden hiányzó elem összeállt és már látom a hazautat. Egyébként vicces volt, ahogy a szálláson a nagymama többször is bekopogott hozzám, hogy hogy vagyok és van-e szükségem valamire. De azért néha a kertig kimásztam, csak hogy a felhőkben gyönyörködjek, mert végre a múlt héten pár bekúszott az égre.

Csütörtökön aztán összeszedtem magam délután, hogy tudjunk találkozni Daviddel és Veronicával, hiszen ez a meghívás már egy hónapja váratott magára. Időszerű volt realizálni. Jajj, és végre gyönyörű brit akcentust hallgathattam pár óra erejéig. Két nagyszerű, irigylésre méltó életút körvonalazódott a beszámolóik alapján. Nagy emberek ők, David évtizedekig volt egy indiai egyetem rektora és ez a helyi iskola is nekik köszönheti a létrejöttét, illetve a sikereit. Minden évben visszatérnek ide egy-két hónapra 2002 óta, hogy mindig tovább fejlesszék itt a dolgokat és a tanítás színvonalát. Olyan emberekkel voltak/vannak nagy barátságban, mint Kenneth Kaunda, Zambia első elnöke, vagy épp Nelson Mandela. Mondhatni megtisztelő volt velük borozni és mellesleg a hidegtál is egy pillanatra hazarepített, miközben sorra a faltuk a jobbnál jobb európai finomságokat. Veronica stílusa amúgy rémisztő, de leginkább azért, mert nyomokban magamra ismertem benne. Abban legalább is biztosan, hogy addig ne szóljon hozzám senki, míg nem kaptam meg a reggeli kávé adagom. És sajnos abban is, hogy hajlamos vagyok markáns kritikát megfogalmazni. Ahogy Veronica fogalmazott: „Vannak itt tehetséges diákok, de a legtöbb egyszerűen csak sötét, mint az éjszaka.” És némely oktatók kapcsán ugyanilyen véleményen van. Fura volt ezt hallani, mert egy hónapja csak pozitív és kedves mondatok vesznek körül. Vajon tényleg ilyenek lennénk mi európaiak? Folyton csak a kritika és értékítélet? És mindig mindent jobban tudunk?

Egy újabb hajnali ébredés után fájó szívvel magunk mögött hagytuk a Marula Lodge nevű álomszerűnek tűnő helyet, hogy 4 órakor buszra szálljunk. Csak az volt a fejemben, hogy ha majd számot kell adnom életem legjobb napjairól, az elmúlt kettő egészen biztosan köztük fog szerepelni. Életben pedig az a gondolat tartott, hogy három hét múlva újra nekivágunk majd a természetnek és újabb szafarira indulunk, de ezúttal még különlegesebb lesz majd az élmény, hiszen az egyik legjobb barátommal oszthatom majd meg. Monyóm, alig várlak már!! Ez a busz meglehetősen üres volt, bár sokat nem érzékeltem a dolgokból, mert tök sötét volt és én nagyjából végig aludtam a háromórás utat. Vagy félálomban az elmúlt napok csodái jártak a fejemben.

Ugyanis úgy döntöttünk, hogy hazafelé megszakítjuk a 12 órás rémálom utazást, és egy napot eltöltünk Zambia legkeletibb városában a Malawi határ mellett. Chipata több szempontból furcsa. Egyrészt a hegyek között helyezkedik el egy völgyben, másrészt rengeteg európai vonással bír. Kiépített kerékpár és gyalogút van, mellette viszont ott vannak azok a földúton elérhető házacskák, ahová a kútról hozzák a vizet a gyerekek és talán életükbe nem láttak fehér embert, mert sikongattak, mikor megláttak minket. Úgy döntöttünk, hogy ellenállunk a hiéna taxisoknak és bár majdnem egy órára van, de gyalog megyünk el a szállásig a buszállomásról. Így eshetett meg, hogy ilyen kis utcácskákban tapasztalhattuk meg testközelből a felén rohanó gyerekek lelkesedését, kíváncsiságát és egyúttal távolságtartását. Nagy nehezen megtaláltuk a szállást, ahol hiába dörömböltünk a zárt vasajtón, senki nem jött ajtót nyitni. A megadott telefonszám pedig egész egyszerűen nem működött. Nos oké, mielőtt megijedtünk volna, B terv, láttunk egy hotelt útközben. Visszamentünk, bementünk, az árak láttán leesett az állunk. Aztán visszamentünk az eredeti helyre, ahol most a dörömbölésre megjelentek az ajtóban. Majd közölték, hogy a hálóteremben nincs ágynemű és szúnyogháló, szóval inkább vegyük ki a kétágyas szobát háromszor annyiért (ami persze így sem volt több 4000 forintnál fejenként). Rajtunk kívül egyetlen vendég volt ott, aki épp menni készült. Egy lengyel lány, aki éppen útközben volt stoppal Namíbiából Tanzánia felé. 20 éves lány, egyedül, stoppolva, Afrikában. Megfogalmazódott bennem a vitriolos kérdés, hogy vakmerő és bátor, vagy egész egyszerűen csak idióta és elővigyázatlan. De mielőtt eldöntöttem volna útra keltünk kicsit várost nézni, meg kaját szerezni. Aztán miután visszaérve egy délutáni szundira hajthattuk volna fejünk eszméletlen hangerőn kezdték bömböltetni a zenét a kertben. Mint kiderült, a tulaj egyik barátjának tartják a szülinapi buliját, és sajnos nem lehet halkabban, mert ez itt a szokás és amúgy sem számítottak ránk. Bennem volt az „elmentek ti a jó K életbe”, de inkább egy kis hegymászásban vezettük le az energiát. Talán ez is vakmerő volt, hogy túrázgatni magunkban a természetben, de ki törődött ezzel, mikor az egész városra Pazar panoráma nyílt és közben fél lábbal Malawiban álltam.

Aztán visszaérve egy kis whisky, füldugó be, de így sem igazán tudta elnyomni a party zaját. Pedig csak egy kiadós alvásra vágytunk végre, tekintve, hogy másnap is korán indult a busz. A reggel viccesre sikerült, hiszen összeszedtük magunk és indultunk volna, csakhogy lakatra volt zárva a kapu és személyzet sehol. Mit kellett 30 éves fejjel megélnem? Kimásztunk a kerítésen és angolosan távoztunk, hogy nyakunkba vegyük a Lusakába tartó 9 órás járatot. Egyetlen egyszer állt meg a busz, ahol meglepetésemre volt nyilvános WC és még némi ebédnek valót is sikerült beszerezni, igaz csak sültkrumplit mertem venni a boltban, mert az legalább tuti alaposan át lett sütve.

Érkezéskor még le se szálltunk, mikor egymásnak ordibálták a taxisok, hogy „Fehérek!” és ott álltak a buszajtóban szolgáltatásaikat felkínálva. De inkább döntöttünk a helyi kisbusz mellett, ami a 9 órás út után persze nettó kínzás volt. Ugyanakkor hatalmas öröm volt, mikor a kapun belépve a nyakamba ugrott a két gyerkőc, csak épp erőm nem volt, hogy játsszak velük, no meg várt minket egy vacsora meghívás és Michael már úton volt értünk. Így a gyors toalett frissítés után már úton is voltunk újra, hogy egy hatalmas házibuliba cseppenve találjuk magunk. Vagy 30-40 ember! A világ minden tájáról. A legjobbat egy feka csajjal, Briannával beszélgettem New York-ból, aki a múlt héten érkezett és egy évet fog itt eltölteni orvosként – bár még maga sem tudja, hogy fogja kibírni ez a kultúrsokkot. Szintén jót beszélgettem egy kenyai lánnyal, aki pénzügyi tanácsadóként dolgozik itt, illetve két helyivel is, akikkel arról folyt a diskurzus, hogy a helyieknek nem segélyekre van szüksége, hanem egyenlő bánásmód égisze alatt zajló kereskedelemre. Mert hiába vannak ők tele nyersanyagokkal és importra vihető árukkal, ha a múlt béklyója alól képtelenek szabadulni a posztkoloniális államok. Aztán mivel nagyon késő lett és a többiek még táncolni akartak menni, így úgy döntöttem, hogy a belépő árából hívok egy taxit (no meg Michael ezúttal a talpán alig állt, nem mertem volna beülni mellé az autóba). Vicces volt a hazafelé út. A taxis elképesztő jó fej volt és értelmes, aki először arról dumált, hogy mennyire szomorú, hogy egy átlag taxis csak lenyúlni akarja a fehéreket, de ezzel is csak azt erősíti, hogy nem vagyunk egyenlőek. Aztán megtudtam, hogy bár jogot akart tanulni, arra nem volt pénze, ezért most könyvelőnek tanul épp az egyetemen és az éjszakai taxizásból finanszírozza a tanulmányait. Aztán jövőre egy évre Pekingbe megy tanulni, mert elnyert egy ösztöndíjat. Mikor kiderült, hogy én magam többek között számítógép-használatot tanítok egy magániskolában, szemfelcsillanva megkérdezte, hogy adnék-e neki jópénzért hétvégén különórákat prezentáció készítésből. Így aztán számot cseréltünk, mert tuti, hogy ha taxis kell, ezután én csak őt hívom. Hullaként zuhantam az ágyba és csak arra ébredtem meg egy pillanatra, mikor Sascha hajnalban hazaért.

A vasárnap nehezen indult be, pedig össze kellett pakolni, hiszen átköltöztünk az új helyre. Leah a nyakamba borulva sírta el magát, hogy már-már fiaként szeretett, amiért minden nap egy jó szavam volt hozzá. Úgyhogy muszáj lesz néha-néha meglátogatnom még ebben a pár hétben, míg itt leszek. Nem is beszélve a lurkókról. Ez a másik hely viszont! Minőségi előrelépés. Ár-érték arányban legalább is. Mondhatni ez a helyi Rózsadomb. Egy egész lakrész a miénk, gyönyörű új konyhával, szép fürdőszobával, két külön ággyal, egy kis kerti kiülővel, hatalmas plazma TV-vel – igény esetével egy használható autóval. És itt két cseléd lesi az igényeinket. Lassan úgy érzem nem is Afrikában vagyok. Csak Leah hiányzik fura mód, meg a gyerekek. Meg a saját otthonom. Meg a család, barátok, a macskám… Meg a szafari élménye...

Rég jelentkeztem. Na de most pótlom. A dolog ott akadt el, hogy a szafarira készültünk. Augusztus utolsó hétfője gyakorlatilag eseménytelenül telt, a legizgalmasabb momentum bevásárlás közben ért, mikor megemeltem az egyik fedelet a kimérésre szánt árucikkek között és farkaszemet nézett velem ezernyi szárított hernyó. Viszont ellenálltunk a kísértésnek (ami persze játszi könnyedséggel ment) és inkább európaibb étkek után néztünk.

Kedden irgalmatlanul korán keltünk, mert a 4:15-re megbeszélt időpont helyett a taxis már 3:40-kor nyomta a dudát a kapu előtt. De legalább jött, efelől ugyanis voltak kétségeink, miután előtte való nap két sofőr is rámtelefonált, hogy ugyan jóváhagyta a rendelést az alkalmazásban, de mégse fog tudni ilyen korán jönni értünk. Szóval kértünk telefonszámokat a régebb óta itt lévő önkéntesektől, és a harmadik ember vállalta is a hajnali fuvart. Mindenesetre szegényt megvárattuk, mert én őszintén szólva a dudálásra keltem és csak annak örültem, hogy előtte nap 99 százalékosra pakoltam a motyóm.

Elméletileg indulás előtt egy órával, 4:30-tól lehetett felszállni a buszra, de mikor negyed 5 felé odaértünk, már nagyjából mindenki fent csücsült. Hatalmas pakkokkal az ülések alatt / felett / között, első ránézésre leírhatatlanul kényelmetlenül. Fel-alá járkáltak az árusok a busz folyosóján, a legtöbben persze be is szereztek tőlük még némi inni és ennivalót, édességet, stb. Bár csodás döntésnek gondoltuk, hogy majd milyen remek lesz nekünk az első sorban, hát hamar megdőlt a teória, ugyanis a terjedelmesre növesztett farral megáldott afrikai asszonyok le és felszálláskor is az arcomba ütköztek, aztán a vállam és a szomszéd ülés között próbálták maguk átpréselni – ezt ismételgetve a busz indulásáig, ugyanis folyamatos volt a jövés-menés. Aztán 4:45-kor, az indulás előtt háromnegyed órával a busz becsukta az ajtót és elindultunk. Még jó, hogy időben megérkeztünk, mert szerintem simán otthagynak minket. Rég láttam amúgy ennyire koszos buszt, de legalább elfogadható sebeséggel vezetett a sofőr. Mire felkelt a nap, már a kelet felé tartó főúton zötykölődtünk, és lépten nyomon a kis fakunyhókkal teli falvacskák követték egymást – pont az a kép, ami mindig is a fejemben élt a vidéki Afrikáról.

Az első tízperces megállót úgy négy és fél órával az indulás után tartotta a sofőr, de nyilvános WC híján persze mindenki ment a bokorba amerre látott, mások meg televásárolták magukat mindenféle portékával az utcai piacon. Továbbindulás után chipset és üdítőt osztogattak mindenkinek a buszon, majd újabb négy és fél óra után jött a második 10 perces megálló, ezúttal már Chipata-ban voltunk, 10 km-re a Malawi határtól. Itt az emberek zöme leszállt, majd tovább indultunk Mfuwe felé, ami egy újabb háromórás menet volt. A 12 órás utazás azért alaposan elgyötört, főleg a helyhiány és zsúfoltság miatt és csak olyan események dobtak fel, mikor nejlon zacskóba kötött élő csirkével szálltak fel az emberek, vagy bevágtak egy zsák kukoricát a busz amúgy is tömött csomagtartójába.

Az ezután következő rész viszont kárpótolt mindenért. Megvettük a jegyeket visszafelé, közben megérkezett értünk a szállásról egy szafari jeep és már útközben elefántok és vízilóvak mászkáltak az autó előtt. A kempingbe érve aztán welcome ital fogadott, majd közölték az aranyszabályokat: nem ajánlott úszni a folyóban a krokodilok és vízilovak miatt (amerikai turistákat már kellett a vízből menteni), ha elefánttal találjuk szembe magunkat dermedjünk mozdulatlanná, míg tovább nem áll és ne etessük a majmokat és páviánokat. Ja és mielőtt a vizes blokkba lépünk, nézzük meg nincs-e krokodil, mert volt már rá példa. Aztán következett a három fogásos vacsora, a tábortűz és a korai alvás – egyrészt a fárasztó buszút, másrészt a másnapi újbóli korai ébresztő miatt. Amúgy annyira igaz, hogy a szafari a gazdag fehér ember időtöltése, mert a kiszolgáló személyzeten kívül nem is volt más fehér ember a kempingben. És az ott lévők sem épp szegény országokból érkeztek: németek, franciák, angolok és hollandok.

A hajnali ébresztő annyira nem is fájt, mert ott volt bennem az izgalom, hogy végre megtörténik az, amire annyira vártam világ életemben. Egy gyors reggeli után máris a jeep-re pattantunk, és Mózes, a helyi szafari guide be is pöccintette a motort.

Épp, hogy elhagytuk a kempinget egy elefántcsalád látványa fogadott, a felkelő napkoronggal a háttérben – már-már fájdalmasan giccses. A park bejáratánál jópár autó várakozott, ugyanis itt helyben kell fizetni a belépőt, ami napi 25 dollár. Nem is bántam egy villámgyors megállót, addig sem süvített a hideg szél az arcunkba. Aztán átlépve szezám kapuját elénk tárult a csoda. Antilopok, varacskos disznók, krokodilok, majmok, zebrák, elefántok, vízilovak, zsiráfok és szebbnél szebb madarak tömkelege amerre csak mentünk. Nem sokkal a hiénákban való gyönyörködés után egy oroszlán testvérpárba futottunk, akik lustán mosakodtak a szavanna közepén. Egészen leírhatatlan érzés a szafari, nem is igazán tudnám szavakkal visszaadni az érzést. Nagyon ritkán van olyan, mikor elképzelek valamit, hogy mennyire jó lesz majd, és a valós élmény még a vártnál is nagyszerűbb. De maga a táj, még állatok nélkül is gyönyörű lenne magában, ahogy percről percre változik. A zöld folyópart után a kietlen a szavanna, aztán a bokrokkal tarkított átmeneti puszta. Mahagóni és baobabfák, vadmangó, teak és ébenfa, és a virágzó avokádó illata. Nekem ez lett Afrika illata. Mózes remek nyomolvasó, a lábnyomok alapján tudja, hogy melyik állat merre járt és nincs olyan kérdés, amire ne tudná a választ az élővilággal kapcsolatban – ami persze nem meglepő, hiszen 11 éve csinálja a túrákat. A négy órás szafari alatt tartottunk egy 10 perces pihenőt, amikor is Mózes terülj-terülj asztalkámat varázsolt a jeep motorháztetőjén, egy kis kávé, tea és muffin. A kempingbe visszaérve aztán idő sem volt felocsúdni az élményekből, hiszen a vadvilág és a természet ott is karnyújtásnyira volt. 11:30-kor szervírozták a brunch-ot, válogatni lehetett szuperebbnél szuperebb svédasztalos kínálatból, ahol a vegetáriánusok épp úgy megtalálhatták a fogukra valót, mint a nagy húsevők. Ezután szieszta következett, behuppantam a két mahagóni közé húzott függőágyba és egy darabig csak a folyó felé érkező éneklő vízilovakat hallgattam és itt tartózkodásom óta először úgy éreztem: megérkeztem. Nekem ez Afrika, mikor a háborítatlan természet körbevesz. Hamar 15 óra lett, újabb étkezés következett, ezúttal egy kis snack, majd fél 4-kor újabb négyórás szafarira indultunk. Újra testközelből rengeteg állat – egészen félelmetes amúgy, mikor fél méterre állunk meg az elefántok mellett, akik farkasszemet néznek velünk. Majd félúton egy szünet, ahol egy pohár ital mellett a naplementében gyönyörködhetett az ember. Ezúttal csatlakozott hozzánk egy scout is, aki Mózes mellett a koromsötétben reflektorral pásztázta a bokrokat és fákat – no és nem hiába, hiszen két leopárdot is sikerült megpillantanunk. Aztán borzokat, kisebb vadmacskákat és mielőtt észbe kaptam, máris visszaértünk a kempingbe, ahol terített asztal és újabb három fogásos vacsora várt minket. Majd korai alvás, hiszen a másnap is ugyanerre a mintára épült.

Annyi különbséggel, hogy ezúttal reggel jobban felöltöztem, és Mózest leszámítva összesen négyen indultunk a szafarira – mintha egy privát túrára fizettünk volna be. A másik két emberke amúgy anyja-lánya volt, a kedves mama Dél-Afrikából látogatta meg a kempingben könyvelőként dolgozó lányát. Egészen családiasra sikerült a szafari, azt is megtudtam, hogy Mózes 11 év alatt nem találkozott még magyar vendéggel, illetve a dél-afrikai hölgyek is szenzációként fogadták a hírt, hogy magyar vagyok. Megálltunk egy hatalmas baobab fánál, majd engedélyt kértem, hogy kiszállhassak a járműből. Odamentem és átöleltem a fát. Nem tudom mi vezérelt, de arra rájöttem, hogy a fák nagyon tudnak szeretni. A délutánt olvasással töltöttem, talán életemben nem éreztem magam ennyire nyugodtnak.

Az email zökkentett ki az alfa állapotból, miszerint beérkeztek az igazolások a hiányzó publikációs kreditekről és ezennel a doktori képzésem végéhez értem: az aktív státuszt az abszolvált váltotta fel. Ennél nagyszerűbb hírt nem is kaphattam volna. Az endorfin túltengésem pedig csak tovább fűtötte, mikor az este leple alatt szemtanúi lehettünk, amint két oroszlán levadász egy magányos kafferbivalyt. Mózes szerint kevesen ilyen szerencsések, hogy ennek szemtanúi lehetnek, elmondása szerint – amit lehet csak promo duma – ő maga sem látott ilyet soha az elejétől a végéig. Az élmény maga, egyszerre volt lenyűgöző és elborzasztó – amolyan hidegrázós. Hallani ahogy a karmok a húsba mélyednek és felszaggatják a bőrt, ahogy az állkapocs ráharap az elevenre, ahogy a bivaly keserves kínnal beleüvölt az éjszakába. Ugyanakkor el kell fogadni, hogy ez a dzsungel törvénye, az élet rendje, hogy el kell fogadni, hogy ebbe mi kivételesen nem nyúlhatunk bele.