Egész lelkesen írom most a bejegyzéseket. Ha a doktorimat írnám fele ekkora lelkesedéssel már egész impresszív lapszámon túllennék. Lemaradtam a hétévégén a szüretről, amit már csak azért is sajnálok, mert annál több munka jutott a szüleimre, pedig igazán megérdemelnék, hogy egyre több teher lekerüljön a vállukról. Na de majd jövőre, úgyis egyre inkább foglalkoztat a gondolat, hogy idővel átvegyem a szőlőt apától. Lehet a korral jár, de egyre inkább látom magam előtt a képet, hogy hobbi borászként a hétvégék egy részét a birtokon töltöm. Ugyan a kalandor szellem rendületlenül motoszkál bennem, de néha az az érzés is felbukkan, hogy pár perce nyugodjak már le. Többek közt erre is jó az ittlét, rádöbbenti az embert egy sor dologra, ami fontos, de otthon valahogy elsiklik a nagy rohanásban és a hétköznapi problémák mellett. Pedig néha csak el kellene engedni a zavaró tényezőket, megállni egy pillanatra, leülni a barackfa alá a szőlősor végébe, és egy pohár bor mellett csak a természet zaját hallgatni. Talán még az igazán fontos dolgokat is a szeme előtt látná akkor az ember, és meghallaná azokat a gondolatokat, amit a munka és a napi rutin teljesen elnyom. Ennyit a filozófia magasságokról.

Vasárnap egy pompás reggeli mellett hallgattam a madarakat a kertben. Aztán a kert közepén megláttam a fán a banánt, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy egyet megegyek. A nagymama nem is értette miért kérek engedélyt ahhoz, hogy kiszolgáljam magam, hisz ő is osztja azt a szemléletet, hogy „amit megeszel az a tiéd”. Közben a háziállatok is odasereglettek néhány falat reményében. Szent meggyőződésem, hogy nekik a földi mennyországot hoztuk el azzal, hogy beköltöztünk – ugyanis feltűnt, hogy se a kutyát, se a macskát nem simogatja rajtam kívül senki. A második hétre eljutottunk oda, hogy hazaérve rohan elém a kutya és a macska is egy kis szeretetért – sőt, a macska már a nyitott ablakon be is ugrik a lakásba. A kedves kutya pedig a nyitva felejtett ajtón pofátlankodott be, aztán gondolt egyet és kiszolgálta magát a kenyérből – de a harag csak pár percig tartott.

Délután találkoztam Malcolmmal, de csak egy sétát tettünk a kedvenc utcámban, amit két oldalt virágzó fák kereteznek és alig van autós forgalom. Igazából helyi érdekességet nem tudtam meg, mert leginkább Merkel és Macron külpolitikájáról cseréltünk eszmét. No meg arról, hogy itt is van lehetőség fallabdázni, csak senkit nem ismer, aki tudna is. Aztán egy gyors grill vacsora és abban a pillanatban, hogy egy újabb részt néztünk volna a „The Handmaid's Tale”-ből puff, elment az áram. Aztán tegnap estig vissza se jött. Dehát ilyeneken már meg se lepődik az ember. A vacsora is romantikusabb gyertyafénynél. Az mondjuk kevésbé romantikus, hogy leolvad a hűtő. Azért viszont elismerően hátba veregettem magam, hogy hoztam napelemes töltőt és így a telefonomon nem hagy cserben. No meg persze még egy dolog van, amit fájlaltam – hogy elektromos gáztűzhely lévén, nem sikerült lefőzni a reggeli kávét. Nos, aki ismer tudja, hogy a reggeli kávém előtt használhatatlan vagyok és kellőképp morcos.

Hát így csöppentem bele a hivatalos tanévnyitó ünnepségbe, ami szokás szerint imával kezdődött. Felemelő érzés amúgy, hogy 400 diák előtt egy pulpituson ülnek a tanárok – köztük én is. Hivatalosan be lettem mutatva az egész sulinak, ekkora örömujjongást még a diplomaosztómon se kaptam. Szegény igazgatót kellemetlen helyzetbe hoztam, mikor osztrákként próbált eladni, de végül viccesen sült el, mikor kijavítottam, hogy az osztrák-magyar monarchia már a múlté, és bár leginkább európainak vallom magam, mégis leginkább a magyar állampolgárság áll közelebb a hivatalos igazsághoz. Hihetetlen élmény amúgy, mikor többszázan zengik a nemzeti himnuszt – „Stand and Sing of Zambia, Proud and Free”, mert itt ők teljes szívből énekelnek, nem csak magyar módra tátognak.

Vasszigor van amúgy itt. Az igazgató kemény beszédet tartott, amelyben kiemelte, hogy a nem megfelelő öltözékért, hajviseletért, az órákról való ötperces késésért és rossz magatartásért azonnali elbocsátással honorálják a diákokat. Egyetlen kivétel a hajviselet alól a végzős lányok csoportja. Továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy mindenki ott teszi tönkre az életét, ahol tudja – hiszen a múlt évben is volt példa arra, hogy valaki terhesség miatt kellett, hogy tanulmányait abbahagyja. Ezért szépen kérte a diákokat, hogy mielőtt a testükkel játszanak, előtte az elméjüket brillírozzák. Aztán megdicsérte a múlt félévet legjobb eredménnyel záró osztályt, majd közszemlére tette a legrosszabb eredményt produkálót is. Alapvetően mindenben mások az itteni diákok. Minden reggel úgy kezdődik, hogy a tantermeket a diákok kitakarítják, az ablakokat megpucolják, és felsöpörnek a tanterem előtt. Ha szembe jönnek hangosan köszönnek, ha belépek az osztályba vigyázzba pattannak és kórusban köszöntenek.

Találtam egy öreg zongorát az egyik zárt tanteremben, és bár alig áll a helyén némely billentyű, no meg a hangok sem mindig stimmelnek, azért felüdítő volt jásztani rajta miután sikerült kulcsot keríteni – és még közönséget is kaptam. Ha én ezt előbb tudom, ott töltöm a délelőttjeim.

Úgy amúgy kezdek lebarnulni, legnagyobb igyekezetem és az 50 faktor ellenére. A minap rohant utánam egy helyi, hogy beérjen – szóvá is tette, hogy nehéz lépést tartani egy muszlimmal. Nagy megilletődöttségemben felhúztam a pólóm ujját – amúgy viccesen nézek ki, mert elég nagy a kontraszt ott, ahol nem ér nap. De meg is bántam, mert miután konstatálta, hogy európai vagyok, megpróbált lehúzni egy kis pénzzel, de aztán hamar rövidre zártam és leráztam a kis bemba fejűt.