A sofőr ezúttal igazán pontos volt és éjfélkor már úton is voltam Moncsiért a reptérre. Közben azon tűnődtem, hogy vajon azért van-e szófosása az ürgének, hogy ne aludjon el ezen a késői órán, vagy egyszerűen ez az alapbeállítása. Minden esetre egy remek kontakt lesz, ha újabb dili lenne a vízum körül, ugyanis kiderült, hogy az öccse valami nagy mufti a bevándorlásügynél. Várakozás közben azért aggódtam, hogy vajon a bőrönd is megérkezik-e Moncsival együtt, de szerencsére minden rendben volt és valami leírhatatlan boldogsággal töltött el, mikor kilépett az ajtón a leányzó és átölelt remegő testtel. Kifejezetten üdítő tud lenni így hosszú hetek után, hogy az anyanyelvén tud kommunikálni az ember. Az pedig újfent nehezen szavakba önthető, hogy milyen érzés az egyik legjobb barátod mellett ébredni a világ másik felén – aztán pálinkával indítani...

A suliban amúgy nagyon megértőek voltak, hogy nem mentem be, hiszen mindenki számára természetes volt, hogy a menyasszonyommal töltöm az időt. Sőt, Ms. Mwenda üzenetet is írt, hogy üdvözli Moncsit és remek kikapcsolódást kíván nekünk.

Sascha ezúttal meglepően jó fej volt, mert bár ugyan csak az otthon felejtett laptopért ugrott haza, de hozott nekünk frissen sütött fritas-t reggeli gyanánt. Aztán neki is vágtunk felfedezni a várost, kezdve az alapvető dolgokkal, mint pénzváltás, helyi SIM kártya, bevásárlás. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, de kifejezetten jó érzéssel töltött el, hogy már „rutinos helyiként” haladtunk lépésről lépésre, aztán az már persze kevésbé, hogy a kis helyi busszal araszoltunk egy sámlin nyomorogva a hírhedt buszpályaudvar felé. (Valahol olvastam nemrég, hogy a világ egyik legrosszabb pályaudvaraként tartják számon a Lusaka Intercity Bus Terminal nevű förmedvényt.) De ezt Moncsi rezgésein is éreztem, mert míg szemmel láthatóan élvezte a buszutat, addig halálos csendben szorosan mellettem bandukolt, míg megvettük a buszjegyet másnapra Livingstone-ba. Ami nem volt egyszerű, mert kerestük a kék ruhás embereket, akik elvileg az adott busztársaság emberei – de valami mágikus okból kifolyólag minden második ember kék ruhát viselt aznap. Aztán megmutattam neki az egyik plázát, ahol még a kajával kapcsolatban nem dobtam be a mélyvízbe, mert csak egy pizzát ettünk. Úton a piac felé persze a saját bőrén tapasztalhatta meg a helyi sajátosságokat, mint például a levegőben „álló” markoló, ami egyébként a TATA cégcsoport tulajdona – szóval kis hazánk számomra is igen meglepő módon hozzájárul az itteni közlekedési infrastruktúra fejlesztéséhez. Aztán azt is megtapasztalhatta Moncsi, hogy itt ő szupersztárnak minősül, hiszen az utcai árus amint meglátta hangos lelkendezéssel próbálta a hangosbemondón invitálni a „madam”-ot a boltba, de a pályaudvaron a buszos is „Hello, Beautiful”-al köszönt neki. A piac, ahová ittlétem óta másodszor és egyben utoljára tettem be a lábam, Moncsit is egyben lenyűgözte, másrészt ijesztően hatott. De ezúttal láttunk egy fehér embert is. Amúgy továbbra sem hiszem el, hogy ilyen létezik, hogy minden bódénál hangosbemondón ordítanak, közben az árus hátul fekszik, és ki van szórva és ömlesztve minden portéka – a cipőkön keresztül a sálakig.

Sok időt nem hagytunk magunknak otthon a szusszanásra, mert vacsora előtt meglátogattuk Leah-ékat, hiszen Moncsi egy rakat játékot hozott a gyerekeknek. Meg is volt az öröm, a ruhákat azonnal magukra kapkodták, aztán természetesen rohanni kellett játszani velük autó versenyzőset és bújócskát. Leah egyébként most először köszöntött puszival és invitált be minket a „lakásába”, egészen elképesztő körülmények között élnek, de újfent csak azt látta az ember, hogy mennyire boldogok. Míg én a gyerekekkel játszottam, Moncsinak állítólag arról regélt Leah, hogy mennyire jóképű férfinek, és mennyire jólelkű embernek tart, no és hogy mennyire sírt, mikor elköltöztem. Aztán közölte mennyire szép pár vagyunk és hogy soha, de soha ne hagyjuk el egymást. Bevallom, számomra is fájdalmas búcsú volt, de amíg itt vagyok szerencsére van lehetőség meglátogatni őket bármikor. Egy érdekes dolog is kiderült, Leah a gyerekek nagymamája – de azt nem árulta hány éves. A tőlem kapott tollakat amúgy elvesztették a kis lurkók, de Oli boldogan mutogatta a füzetet, amiben gyakorolta leírni a nevét, amit még én tanítottam meg neki. Ez az igazi boldogság.

Vacsora gyanánt egy előkelő helyre mentünk el, ez persze a kaja minősége mellett az árában is tükröződött, no de üsse kő, egyszer belefér. Arról a strawberry Martini-ről meg ódákat lehetne zengeni, mint ahogy Moncsi ananászos hamburgeréről is. Hazafelé egy öreg taxisofőrt sikerült kifogni, aki arról tartott kiselőadást, hogy egy férfiembernek nem lehet honvágya pár hónap után, hiszen legalább öt évet kibír egy férfi anélkül, hogy hiányozna neki az otthon. Aztán a „feleségem” reakciója után a hátsó ülésről inkább nem folytatta a mondókáját. Hazaérve egy irgalmatlan nagy csótány fogadott. Tudni kell, hogy nekem semmi bajom a pókokkal, kígyókkal és stb., de a csótányokat ki nem állhatom. Mivel Moncsi zuhanyzott, Sascha úgy döntött a védelmemre siet és elkapja a csótányt – ha már én mindig megmentem őt a pókoktól. De úgy tűnt csak a szája nagy, mert Moncsi arra jött ki a fürdőszobából, hogy Sascha egy műanyag pohárral áll a konyhaszekrény előtt és várja, hogy a csótány kijöjjön a hűtő alól, majd Moncsira rárivallt, mikor próbálta kipiszkálni, hogy hagyja abba. Aztán a kis dög utána felmászott az ablakba, ahol a német fiúka azon morfondírozott, hogy mi lesz, ha repülni kezd. No comment! Itt már annyira röhejes lett a szituáció, hogy fogtam magam és a konyharuhával egy laza mozdulattal kiebrudáltam az ablakon a kis undorványt. Még szerencse, hogy szúnyogháló sátorban alszunk, mert így legalább attól nem kell tartanom, hogy éjszaka bármi is megmászna…

Másnap reggel kár volt annyira sietni a buszra – ez is Sascha hülyesége – mert természetesen a zambiai időnek megfelelően majdnem egy órával később indult el. Ugyanakkor láthatóan turista desztináció felé vettük az irányt, hiszen 5 fehér utazott a légkondis (!) buszon. Azt olvastam, hogy az ország legjobb minőségű útja vezet Lusakából Livingstone-ba, de kétkedni kezdtem, mikor az út első harmadát megtéve még mindig katasztrofális állapotok uralkodtak. Az a baj, hogy elhanyagolják az utakat, mert ha keletkezik egy kátyú, akkor azzal nem foglalkoznak, az esős időszakban viszont a kátyú egy valóságos kráterré válik, a következő évben pedig eltűnik egy egész aszfaltozott útszakasz. Aztán csodák csodájára az út valóban jó minőségű lett, csak a légkondi ment annyira maximumon, hogy majdnem megfagytunk. Azon persze már el sem csodálkoztunk, hogy a sofőr megállt egy adag kecskecombot venni, amit épp az út mellett sütöttek frissen. Tovább újfent megállapítottam, hogy itt a dudálás mindenre jó. Egymás köszöntésére, veszély jelzésére, a kecskék és tehenek „autópályáról” való elűzésére vagy egyszerűen csak a sofőr saját szórakoztatására. Nyolc és fél óra után arra érkeztünk, hogy egymást taposták a taxisok, hogy elvigyenek minket a hostelbe. Pofátlanságom már határtalan, de ennek köszönhetően sikerült 600 forintért szerezni egy autót, ami az 5 perces útért teljesen reálisnak is tűnt. A hostelben amúgy négyágyas szobát foglaltam, de valamiért a 6 ágyas hálóba akartak minket elszállásolni. Látva elégedetlenségünket és mivel többször is elismételtem, hogy nem ezt foglaltam, végül megkaptuk az eredeti foglalásnak megfelelő hálót. Aztán már meg is érkezett Kalina, a lengyel önkéntes lány, akit még az első felkészítő szemináriumról ismerünk és aki Livingstone-ban tanít egy iskolában. Sajnos Nicole, a tandem partnere, pár hete hazament, mert hogy nem érezte jól magát. Ez is no comment…

Vacsi gyanánt egy hangulatos olasz étterembe ültünk be, ahol csak az volt furcsa, hogy senki más nem volt. De a kaját ételmérgezés nélkül megúsztuk, és leszámítva, hogy az alkoholok közül szinte semmi nem volt nekik, amit kértünk egy jót ettünk és a stílusában Fekete Pákóra hajazó pincér szuper kedves volt. Már félig aludtunk, mikor megérkezett a negyedik vendég a szobában, aki nem lett a kedvencünk. Egy amerikai pasas, inkább vén hippi, aki Botswana-ban él, de most épp „nyaral”. Azon kívül, hogy anyaszült meztelenül alszik, még jókorákat eregetett is az orrunk alá. No de mindegy, ez Afrika.