Zambia, a három hónapos kaland

Zambia, a három hónapos kaland

Gondolatok az elmúlt hét margójára

2018. szeptember 18. - dealantom

Megint annyi minden történt a múlt héten (és a vízumhosszabbítás visszásságairól már nem írok többet), amit meg akarok örökíteni. Részben azoknak, akik követik a blogot, nagyobb részben pedig magamnak. Mert rájöttem, hogy az írás az, ami segít megörökíteni a pillanatot és talán még inkább megélni az adott impulzust. Mellesleg ez lesz az egyetlen forrás, ha a későbbiekben vissza akarok majd idézni egy érzést.

Azt hittem majd a suli kezdetével az események is kifulladnak és nem lesz annyi gondolat bennem. Természetesen tévedtem. Már maga az iskola is egy érdekes intézmény. Hetente más és más programokkal. Alapvetően egy dolog állandó, hogy délelőtt tanórák vannak, 7:30-tól kezdődően egy-egy tárgy esetén 2x40 perces bontásban. Ezekből a kvázi 80 perces órákból van 4 darab, köztük félidőben egy 15 perces szünet. Meglehetősen fárasztó és sűrű program ez a diákoknak! Az ebédre így elég későn, már negyed 2 magasságában kerül sor. Délután kettőtől pedig különböző elfoglaltságok váltják egymást a hét különböző napjain. Kedden vannak a klubok, csütörtökön sport. Hétfő és szerda pedig előkészítők – egyrészt az egyetemre a végzősöknek, másrészt egyéni felkészülés és tanulás a többieknek. A nap 15:30-kor, vagy 16:30-kor ér véget, a programtól függően. Kivéve a pénteket, mikor a tanítás után a diákok szabadulnak a hétvégére.

Ezek a klubok meglehetősen érdekesek. 8 darab van, a társasjátéktól kezdve a drámán át a matematikáig. Gyakorlatilag maguknak szervezik a diákok, a tanárok feladata csupán annyi, hogy ott legyenek és felügyeljék, hogy rend legyen. Most épp a harmadik és egyben utolsó szemeszter van az évben (az új tanév majd januárban indul), melynek az első felében a klubok helyett a függetlenség napjára való felkészülés áll. Itt is maguk szervezik a diákok az elfoglaltságot, annyi instrukció lett megadva, hogy négy témakörben tevékenykedjenek: dráma, kultúra, tehetség show, költészet. A lényeg, hogy állítsanak össze egy programot október 24-re. És mi pont aznap indulunk haza… ☹ Pedig én lettem kinevezve az egyik felügyelő tanárnak és kíváncsi lettem volna mit hoznak össze a végére.

Az is érdekes amúgy, hogy itt Zambiában az általános iskola az első hét osztályt, ezen belül az alsó tagozat az első hármat, a felső tagozat a következő négyet takarja, a gimnázium pedig nyolcadiktól tart a tizenkettedig évfolyamig. A suli amúgy Zambia egyik legjobb oktatási intézménye, benne van a top 10-ben. Ebből kifolyólag talán, itt nem is 100-200 fős osztályokat kell elképzelni, hiszen nincs olyan osztály, ahol 25 embernél több diák lenne. Viszont egy évfolyamon sokszor 3-4 osztály van.

Olyan sincs, hogy osztályfőnök. Helyette minden osztályban van egy választott vezető, aki a rendért is a tisztaságért felel. Ezen kívül vannak a végzős osztályokból kikerülő prefekták, akik a suli egészéért felelősök, illetve az ő segítőik a 11.  évfolyamból, a leendő prefekták. A prefekták vezetői pedig a head girl és a head boy. Nem tudom magyarba átültetni, már csak azért sem, mert nálunk nincs ilyen. Ők jellemzően az iskola legjobb tanulói, akiket a diákok is tisztelnek. Könnyű őket kiszúrni, hisz más egyenruhát viselnek, és névtáblájuk is van. Mellesleg a legilledelmesebb diákok.

No de sok lesz a suliból. Inkább egy picit a kedd esti borozásról David és Veronica társaságában. Egészen sajnálom, hogy közben már hazamentek, mert igazán élveztem a társaságuk. Főleg, mikor Virgina Woolf is szóbakerült, majd az angol irodalom remekei után az aktuálpolitika förmedvényes voltában egyeztünk ki. Őszinte meglepetésemre Veronica (mint egy angol anyanyelvű angoltanár) megkérdezte, hogy hol tanultam meg ennyire jól angolul. Ez minden dicsérettel felért.

20180911_194656_hdr-1.jpg

Másnap este Leahnál tettem látogatást, a gyerekek cukin a nyakamba ugrottak és persze addig nem hagytak, míg naplementéig játszottam velük. Hiányoznak, ha őszinte akarok lenni.

Mivel a csütörtök és pénteket az előző bejegyzésben túltárgyaltam, így ugrok is a hétvégi programra. Mwenda tanárnő, aki egyébként a szívem csücske, elvitt minket misére szombaton. Már amennyiben ez misének nevezhető. Ugyanis hajnalban kezdődik, és estig tart. Adventista szertartás volt, de amennyire utána olvastam, sokban nem tér el a román katolikus eszméktől. Annyi, hogy az adventisták a román katolicizmust felelőssé teszik a múltbéli kihágásaikért (boszorkányüldözés, keresztes hadjáratok és társai). Szóval alapvetően a délelőtt folyamán három szertartás követi egymást, ahol rengeteg gospel ének van, ami zseniális. A szertartások között kis csoportokra oszlik a közösség, és egyfajta mini hittan órát tartanak, ahol megbeszélik ki és mit gondol az aktuális bibliai részletről – hétről hétre új és új fejezet van feladva elolvasásra kvázi házi feladatként. A harmadik és egyben utolsó szertartáson egy prédikátor osztja meg – meglehetősen heves stílusban – a gondolatait az adott témáról. Majd minden héten egy másik család van felkérve, hogy készüljön egy történettel, aminek elhangzása után a gyerekeknek meg kell válaszolni a templomban, hogy mit tanultak a történetből. Ez nagyon kis aranyos mozzanat. A kezdő és záróének mindig a „Trust and Obey” című himnusz, kimondottan fülbemászó dallammal. Az viszont röhejes, hogy sokan a telefonjukon keresik ki az adott éneket, és abból énekelnek. Amúgy mondanom sem kell, a jókedv csak úgy árad. És örömujjongva köszöntöttek minket, mint a látogatók a közösségben.
Viszont, itt sem különb az anyagi része a dolgoknak, sőt: itt nem egyszer, hanem háromszor szednek pénzt a hívektől. No de legalább egy ebéd jár a harmadik szertartás után – ami amúgy fantasztikusan jó volt és legalább 20 ételből lehetett válogatni. Ja mert persze meghívtak minket énekelni. Odatévedt hozzám egy Joy nevű lány – aki valóban nagyon kis vidám személyiségnek tűnt, majd kérdezte nálunk milyen egy mise. Mondtam megilletődve, hogy egy órás. Erre azt az elgondolkodtató kérdést tette fel: de hogy lehet egy óra alatt közösséget építeni. A válaszom csípőből érkezett: sehogy. És igaza van…

Amúgy vicces, ahogy a lányok a suliban is folyton odajönnek. Gondolom egyrészt a gimnáziumi évek, másrészt a fehér bőrszín teszi. De sokszor csak nevetek az incselkedéseiken. :)

Töredelmesen bevallom, ebéd után a távozás hímes mezejére léptünk, mert elég volt aznapra az imádságból. S mivel közel volt, ellátogattunk a Kabwata nevű kézműves faluba. Ezúttal ellenálltam a kísértésnek és a hiéna eladók kétségbeesett kapálózásának, hogy minden vasamtól megfosszanak, bár mondanom sem kell, gyönyörű portékáik voltak. Az mondjuk meglepett, mikor a piros baseball sapkámat el akarták cserélni. Ugyan bármit választhattam volna cserébe, de nem éltem a lehetőséggel, mert a kedvenc – és itt jelenleg az egyetlen sapkám is. Bele is halnék a napsütésbe nélküle.

20180915_144819.jpg

Visszafelé megszívtuk kicsit a tömegközlekedéssel, mert először vagy 20 percet vártunk, mire megtelik – vagyis inkább túlcsordul a busz, majd egy megálló után közölték, hogy át kellene szállni, mert nem abba az irányba mennek, amerre mi szeretnénk. De legalább szóltak. Az újabb busz feltöltésére viszont 40 percet kellett várni. Otthon ettől már tutira sokkos állapotba kerültem volna. Főleg, hogy bűzlöttem a füsttől, mert lépten nyomon égették a szemetet a városban. Ez annyira borzasztó dolog és nem értem mire jó, ahelyett, hogy szeméttelepre vinnék… Itthon is, ha nyitva az ablak és a közelben égetnek, tiszta hamu az egész lakás, ahogy száll a levegőben a pernye. A buszra kicsit visszatéve, mikor végre elindult teljesen természetesnek tűnt az út. Meg is döbbentem egy pillanatram magamon, hogy na ne – ehhez is hozzá lehet szokni?

 20180915_140651.jpg

Aztán próbáltam feltölteni a mobilnetem, merthogy leapadt az adatforgalmam. De hiába volt pénz az egyenlegen, az istenért nem sikerült. Hívtam a call centert, ahol kétszer is lepattintottak azzal, hogy próbálkozzak, majd jó lesz. Na ezzel otthon már mehetnék a fogyasztóvédelemhez, hogy nem oldják meg az illetékesek a problémám. Itt viszont harmadszori telefonos segítségkérés helyett elzarándokoltam a legközelebbi ügyfélszolgálatra, ahol nem kis bíbelődés után a hölgy megoldotta a problémám. Bár nem mondta el mit csinált, és azóta a mobil internet sem a legjobb. De legalább van. :) Apró örömök az életben. Mint ahogy az is az volt, hogy az itteni fagyitól nem lettek emésztési problémáim, pedig voltak fenntartásaim.

Annyira durva, hogy a múlt héten le kellett adni az interim report-ot a küldőszervezetnek, ami azt jelenti, hogy több, mint a fele eltelt az ittlétnek. Már csak az is érzékelteti az idő múlását, hogy a kis könyv, amit Somától kaptam, abban is az ellapozott oldalak száma egyre inkább meghaladja a még nem olvasott lapokat. Ez volt a legjobb ajándék amúgy, minden napra kaptam egy szót. Legtöbbször tudom is kötni az adott naphoz.

Szeretem amúgy a kertben töltött naplementéket, mikor az utolsó fénysugárig olvasok. Ez hiányozni fog. Itt döbbentem rá újra, hogy mennyire jó olvasni. Az egyetem annyire kiölte belőlem az olvasást csak saját szórakoztatásra, a sok kötelező olvasmány mellett. Pedig a legjobb kikapcsolódási forma. Én, egy kávé, egy könyv, és friss levegő. Tökéletes harmónia.

Már csak az töri ketté néha az idillt, hogy a problémák otthonról is megtalálnak. Néha az albérlővel kapcsolatban, néha a barátaim éppen aktuális bánata folytán. Az élet iróniája pedig az, hogy otthon sem kell lenned ahhoz, hogy az éltedből bizonyos emberek / érzések / negatív gondolatok kisétáljanak, újabbak pedig belépjenek.

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr9914247927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása