Péntek este Michael-el újra elmentünk az ázsiai negyedbe és megint egy olyan thai vacsorát ettem, hogy az ízlelőgümőim örömtáncot jártak. Remélem ide minden héten eljutok egyszer, míg itt leszek. Aztán egy pár sör erejéig egy újonnan nyitott helyre ültünk be, ami a röpke másfél óra alatt az aktuális kedvenc helyemmé avanzsálta magát itt. Egy félig nyitott étterem igazából, egy dél-afrikai tulajdonossal, ahol a hentestől helyben vásárolt friss húst grillen megsütik és közben jobbnál jobb koktélokat tolhat az arca mögé az ember. A dizájn pedig remek, mint ahogy a pincérek kedvessége is. Vacsora közben Michael megvette a repjegyét Frankfurtba decemberre és kilátásba helyezte, hogy egy-két napra esetleg Budapestre is eljön majd – amire persze csak bíztattam. Amúgy David és Veronica is kilátásba helyezte, hogy áprilisban meglátogatnak majd, miután kiderült, hogy sosem jártak még Magyarországon és a meghívás mellett korholtam is őket érte, amiért a világ minden szegletét bejárták már, de az egyik legszebb város lemaradt a palettáról. Úgyhogy a networking azt hiszem működésbe lépett.

Szombatra meghívást kaptunk egy esküvőre, ami egy olyan különleges élménynek ígérkezett, amit nem utasíthattunk vissza. A család, akiktől béreljük a házat, nos az ő egyik unokatestvérük nősül a közel ötven unokatestvér közül. És azért nem teszem múlt időbe, mert itt egy helyi esküvő nem egy délután, hanem egy több lépcsős folyamat, aminek állítólag az egyik legjobb mérföldkövén vettünk részt. Zambia egyébként – az afrikai országok többségéhez hasonlóan – nagyon nagy jelentőséget tulajdonít a házasságnak, bár a szokások nyilván változtak a társadalmi és gazdasági folyamatok révén. Az udvarlás komollyá válása után a leendő vőlegény először egy anyai vagy apai nagybácsit keres fel, hogy elmondja szándékát, majd a nagybácsi ezután közli a szülőkkel, hogy mire készül a kicsi fiúk. Itt a nagybácsinak amúgy nagyon fontos szerepe van, mert egyfajta mediátorként is működik az ifjú pár között. Átadja bölcs tudását, hogy mi szükségeltetik egy jó házassághoz, és egy olyan szerepköre is van, hogy ha bármi probléma felmerül a házasok között, akkor azt együtt próbálják megoldani – kvázi egy párterapeuta szerepét töltve be. Ha nem sikerül dűlőre jutni csakis akkor fordulhatnak a házastársak a családjukhoz – addig nem is célozhatnak arra, hogy bármi probléma is lenne kapcsolatukban. Na de vissza az elejére – a nagybácsi felkeresésével egyidőben a leendő feleség is informálja a családot arról, hogy frigyre készül, majd a két család ezután felderítő hadműveletbe kezd, hogy megismerje szemük fénye szerelmének rokonait. Mikor a fiú szülei áldást adnak, akkor a nagybácsi kíséretében a fiú hivatalosan is megkéri a lány kezét az apukától, aztán egy tárgyalás kezdődik arról, hogy mennyibe kerül a menyasszony. Régen ezt tehenekben és terményekben mérték, manapság készpénz a fizetőeszköz és részletfizetést is elfogadnak. Ha megvan az ár, mely függ a lány képzettségétől, szűziességétől és stb., a fiú egész családja elzarándokol a lány családjához, hogy kifizessék a restanciát – ez a házasság első eseménye (itteni nevén: Lobola) – és voltaképp nálunk az eljegyzéssel egyenértékű esemény. Magát a pénzt amúgy a lány nagymamájának kell elfogadnia, az ő áldása után következhet minden más. A második lépés – amin most mi is részt vettünk, az úgynevezett „icilangamulilo”, mikor a lány családján a sor, hogy a fiú rokonainak bemutassák, hogy náluk milyen ételeket készítenek. Az a valóságban annyit jelent, hogy a fiú rokonai összesereglenek, majd a lány rokonai megérkeznek egy hadseregre való kajával a fejükön és várnak arra, hogy beinvitálják őket. Ez úgy történik, hogy a jelenlévők pénzt dobálnak a földre, majd háttal befelé nagy éneklés közepette bevonulnak az ételekkel és egy újabb adag pénzdoblás után kicsomagolják az ételeket és kezdődik a buli. Innentől kezdve a férj felelősséget vállal anyagilag és úgy általában is a feleségéért, aki ezért cserébe innentől kezdve főz és mos férjére. A kajálás után megint egy kis pénzt kap a lány családja a kajáért cserébe, majd elviszik a sok mosatlant és kezdődik a tánc. A harmadik lépés a „Kitchen Party”, mely opcionális és attól függ, mennyire tehetős családról van szó – ez annyit takar, hogy a mennyasszony konyháját – bútorokkal és minden egyéb konyhai eszközzel együtt gyakorlatilag összedobják a rokonok. Egy negyedik esemény az „Amatebeto”, melyre akár évekkel később is sor kerülhet és azt hivatott kifejezni, hogy a lány családja mennyire hálás a férjnek, hogy az gondját viseli a feleségnek és az addigra született gyermekeknek.

Huhh, ez jó hosszúra sikeredett, de ezt mind megtudtam az esküvő alatt, mert rengeteget beszélgettem mindenkivel – ugyanis valamiért mindenki kötelességének érezte, hogy folyamatosan szóval tartsanak bennünket, mint a két fehér szenzációt. Amúgy konkrétan volt egy ilyen érzésem, hogy még örültek is nekünk, mert nem sok helyi mondhatja el, hogy az esküvőjén fehérek is részt vettek. Mint ahogy sok európai sem mondhatja el, hogy részt vehetett egy afrikai esküvőn.

Ugyanakkor az is biztos, hogy a helyiek mindent lazábban kezelnek, mint otthon. Mert bömbölt a hangos zene, de ez a szomszédokat cseppet sem zavarta, főleg, miután át lettek hívva kajálni és bulizni. Ugyanígy, miután a násznép jóllakott, az odasereglett környékbeli gyerekek is mind be lettek hívva a maradékot elfogyasztani. És ha már kaja, ezek után senki nem mondhatja, hogy nem vagyok a végletekig bevállalós, hiszen megkóstoltam a sült hernyót és sült pókot is. Túléltem, de nem lesz a kedvenc csemegém. De úgy gondoltam máskor erre úgysem nagyon lenne lehetőségem, meg addigra már eleget is ittam ahhoz, hogy bátor legyek. :D

No meg olyan különlegességet is sikerült megkóstolnom, mint a baobab fa termése. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezekhez mind szerencsém lehetett. Hogy ennyi különlegességet megkóstolhattam, hogy láthattam ezeket a mesésen színes ruhakölteményeket, ezt a kitörő jókedvet, ezt a ritmusérzéket és ösztönből jövő tánctudást, amiről sokan csak álmodnak. No és kár, hogy nem készült fotó az arcomról, mikor felhajtottam a nagy kukatetőt, hogy kidobjak egy üres flakont és három – amúgy full fehér tollú és kék szemű - csirke nézett velem farkasszemet. Majd meglepődöttségem látva közölte az örömanya, hogy: hát nem tudta hova rakni őket és nem akarta, hogy a nyitott kapunk kiszökjenek. Kisfiús zavaromban pedig csak bólintottam és visszazártam a kukafedelet. :D

Még egy dolog a végére, ami megfontolandó. Ez a család itteni eszménye. Hogy mennyire fontos része az ember életének. Ugyan nem előre eltervezett házasságok vannak már, de látszik mennyire adnak a szülők, nagyszülők véleményére. Sokat beszélgettem a nagymamával, részben mert hatalmas arc, részben mert megrohantak az emlékek a saját nagymamámmal kapcsolatban. A halál is egy olyan dolog amúgy itt, amit itt sokkal lazábban kezelnek. Elmesélte nekem, hogy 12 gyereket szült, melyből 4 nőtt fel. De így is hatalmas a család mára, legalább 20 unokája és megannyi dédunokája van már. Szóval igen, ha a család nem adja áldását a másik családra, akkor egész egyszerűen nincs esküvő – de erre állítólag igen csekély az esély. A házassággal együtt pedig a két család is szervesen összefonódik, mert abban az elképzelhetetlen – de nem lehetetlen – esetben, ha válásra kerül sor, a rokonok még épp úgy össze fognak járni minden ünnep kapcsán. 
Most ütött először úgy igazán arcon a felismerés, így messze az otthontól, hogy a mama nincs többet. El is meséltem ezt az itteni nagymamának, aki csak megfogta a kezem és azt mondta: jó helyen van ez én nagymamám. Majd miután megtudta, hogy 95. évében hagyott itt minket felhúzta a szemét és hozzátette: akkor meg ott a helye. Bárhol is vagy mama, remélem könnyű az utad és fentről vigyázod a lépteim itt messzeföldön.