Szóval ott hagytam abba a történetet, hogy az ősz első hétvégéjén mindenki hiányzott otthonról. Ezügyben a helyzet persze változatlan, gyanítom, hogy jobb nem is lesz, maximum csak annyiban, hogy minden nappal kevesebb van hátra a viszontlátásig.
Pedig a család, ahol lakunk, azt sem tudja, hogy járjon a kedvünkben. Néha már-már zavaró is, hogy valaki folyton bekopog, hogy minden rendben van-e, szükségünk van-e valamire stb. De sokat dob a hangulaton, hogy vagy a kutya, vagy a macska áll sorba egy simogatásért. Az már másik kérdés persze, hogy akárhányszor megjelenik a kis foltos, mindig a hófehér Nico cicám jut eszembe – de persze reggel is az első mozdulatom mindig az, hogy próbálom magamhoz ölelni, de csak a felismerés üt arcon, hogy erre bizony várni kell még pár hetet.
Szentimentális panaszkodás helyett inkább röviden összefoglalom a múlt hetet, amit alapvetően három dolog határozott meg: egyrész az iskolakezdés, másrészt a borozás az angol házaspárral, harmadrészt pedig a hétvégi esküvő – amit keretbe foglalt a szomorú tény, hogy lebetegedtem.
Ezzel az új hellyel amúgy nagy szerencsénk van, mert viszonylag közel van a sulihoz. Egészen jól esik reggelente ez a 20 perces egészségügyi séta, főleg, hogy kimondottan kellemesen a kora reggeli hőmérséklet. Hazafelé meg általában az iskolabuszra pattanunk és kiszállunk az amerikai nagykövetségénél, ahonnan már csak 5 perc séta hazajutni. A múlt hét amúgy az úgynevezett zéró hét keresztnevet viselte, ami azt jelenti, hogy hivatalosan a tanítás még nem kezdődött el, de egyfajta előkészület zajlott a tanároknak. Ez főleg személyes előkészületeket jelentett, mikor a szaktanárok összeállították az órarendet, az óravázlatokat stb. Aztán workshopok is voltak, én kettőn vettem részt. Az egyik a kritikus gondolkodás fontosságáról szólt, melyet David tartott – ezért bőven megállta a helyét európai kontextusban is és meglehetősen hasznos aspektusokra világított rá. Hogy mennyire fontos megszűrni a sok-sok felénk áramló információt és ezt a szemléletet valahogy a diákoknak is átadni. Jacques Derridával azért talán túllőtt a célon, én magam sem szerettem, mikor a nemzetközi politikaelmélet kapcsán beszéltünk róla a saját tanulmányaim során. A másik workshopot az igazgató tartotta, arról, hogy hogyan legyünk jó tanárok. Itt is fontos kérdések hangzottak el, amik voltaképp arra világítottak rá, hogy egy tanárnak sosem szabad magát elbíznia, mert a fejlődés az egész pályát végig kíséri. No meg arról, hogy a diákok mennyire különbözőek, és hogy nincs egy jól bevált módszer, ami univerzálisan alkalmazható mindegyikre. Ami a leginkább elüt az otthoni menetrendtől, hogy az összes workshopot imádsággal kezdték. Itt valóban nagyon fontos és az élet szerves része a vallás.
Az ebédek során aztán újfent megannyi érdekes helyi „sajátosság” merült fel. Például az, hogy mennyire korán kezdenek itt randizni a fiatalok, és hogy mennyire nem jellemző, hogy bemutatnák a szerelmüket a családnak egészen addig, míg már az esküvő gondolata fel nem merül. Aztán a szomorú tényről is szó esett, hogy mennyire tabutéma a szexualitás és hogy semmilyen képzést nem kapnak az itteniek a védekezésről. Így aztán a szexuális úton terjedő betegségek gyakorisága mellett a korai terhességek is számottevők.
Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ittenieknek tulajdonképpen semmi szüksége ránk. Minden működik itt a sajátos módján. A diákok eredményei pedig magukért beszélnek, hiszen amerikai és európai egyetemekre jelentkeznek és fel is veszik őket. Na jó, túloztam, ha akarunk, tudunk segíteni. Például abban, hogy a végzősök egyetemi jelentkezéseit átnéztem és sok helyen javasoltam, hogy finomítsanak a megfogalmazáson, mert akik olvassák majd esszéket, ők európai szemmel teszik és nálunk sokat adnak a helyes nyelvtanra és a választékos szóhasználatra – no meg a formalitásokra.
Ugyanakkor azt tartom és emelem, hogy ez a három hónap inkább saját magam számára egy tanulási folyamat. A világról, magamról – nem is tudom, olyan átfogóan az életről. Innen valahogy sokkal jobban értékeli az ember azt, ami otthon a rendelkezésére áll. Ezzel egyidőben pedig elgondolkozik azon, hogy mire jó a folytonos rohanás, ha előbb utóbb úgyis alakul minden a maga módján. Nehéz, heteken keresztül a komfort zónán kívül lenni, hiányolni a megszokott rutint – sokszor megriaszt, sokszor elszomorít, de igyekszem valóban tanulási folyamatként tekinteni rá és egy átmeneti időszakként megélni, ami csak megerősít hosszútávon. Mert ilyen impulzusokkal máshol nem találkozna az ember és valószínűleg ideje sem lenne elgondolkozni bizonyos dolgokon, amik itt szöget ütnek a fejében.
Különösen is sok időm volt magamban lenni, mert kedden nap végére annyira rosszul éreztem már magam, hogy a hétköznapok fennmaradó részét otthon töltöttem. Valószínűleg ugyanaz a vírus talált meg, mint a tanárok közül jópárat, a trópusi influenza, ahogy ők mondták. Lekopogom, de úgy tűnik a három nap elég volt rá, hogy tovább álljon a nyavalya. Nekem meg volt időm megszervezni a közelgő utazást a Viktória vízeséshez és megvenni a repjegyeket Namíbiába, onnan pedig Fokvárosba jövő hónapra. Nyugodtabb is vagyok, végre minden hiányzó elem összeállt és már látom a hazautat. Egyébként vicces volt, ahogy a szálláson a nagymama többször is bekopogott hozzám, hogy hogy vagyok és van-e szükségem valamire. De azért néha a kertig kimásztam, csak hogy a felhőkben gyönyörködjek, mert végre a múlt héten pár bekúszott az égre.
Csütörtökön aztán összeszedtem magam délután, hogy tudjunk találkozni Daviddel és Veronicával, hiszen ez a meghívás már egy hónapja váratott magára. Időszerű volt realizálni. Jajj, és végre gyönyörű brit akcentust hallgathattam pár óra erejéig. Két nagyszerű, irigylésre méltó életút körvonalazódott a beszámolóik alapján. Nagy emberek ők, David évtizedekig volt egy indiai egyetem rektora és ez a helyi iskola is nekik köszönheti a létrejöttét, illetve a sikereit. Minden évben visszatérnek ide egy-két hónapra 2002 óta, hogy mindig tovább fejlesszék itt a dolgokat és a tanítás színvonalát. Olyan emberekkel voltak/vannak nagy barátságban, mint Kenneth Kaunda, Zambia első elnöke, vagy épp Nelson Mandela. Mondhatni megtisztelő volt velük borozni és mellesleg a hidegtál is egy pillanatra hazarepített, miközben sorra a faltuk a jobbnál jobb európai finomságokat. Veronica stílusa amúgy rémisztő, de leginkább azért, mert nyomokban magamra ismertem benne. Abban legalább is biztosan, hogy addig ne szóljon hozzám senki, míg nem kaptam meg a reggeli kávé adagom. És sajnos abban is, hogy hajlamos vagyok markáns kritikát megfogalmazni. Ahogy Veronica fogalmazott: „Vannak itt tehetséges diákok, de a legtöbb egyszerűen csak sötét, mint az éjszaka.” És némely oktatók kapcsán ugyanilyen véleményen van. Fura volt ezt hallani, mert egy hónapja csak pozitív és kedves mondatok vesznek körül. Vajon tényleg ilyenek lennénk mi európaiak? Folyton csak a kritika és értékítélet? És mindig mindent jobban tudunk?
