Hát ezt az élményt soha senkinek. Nem sokon múlt, hogy ez a bejegyzés legyen az utolsó. Igaza volt Péternek – a magyarországi küldőszervezet vezetőjének, mikor az első találkozónkon azt mondta, hogy nem kell keresni a kalandokat, mert azok úgyis megtalálnak maguktól és akkor majd foghatjuk a fejünk, hogy hogyan másszunk ki belőle. Nekem meg amúgy is volt egy rossz érzésem, hogy ha Saschanak egy pillanat alatt sikerült, akkor nálam tuti lesz valami gikszer mikor a vízumom meg akarom hosszabbíttatni majd.

Annak rendje és módja szerint csütörtökön nem az iskola, hanem a város felé vettem az irányt, buszra pattantam, összenyomódva zötykölődtem fél órát a kéthetes izzadságtól bűzlő helyi prolik mellett, átvágtam magam a koldusokon majd beértem a bevándorlási hivatalba, ahol meg is örültem, hogy senki nincs előttem. Oda is léptem a pulthoz az útlevéllel, hogy nyomjanak már bele egy újabb pecsétet. Erre a három ott lévő irodista a saját kis nyelvén elkezdett okoskodni, majd visszaadták az útlevelem, hogy nem lehet meghosszabbítani. Kiderült ugyanis, hogy a reptéren az az elmebeteg határőr a pecsétbe egy olyan B betűvel kezdődő kombinációt írt, amely a business vízum kódja. Hiába próbálkoztam azzal, hogy egy mezei turista vagyok és nem én vétettem hibát, azt mondták menjek vissza másnap, mikor bent lesz a főnökük és majd ő eldönti mi legyen. Ez annak tudatában remek, hogy szombaton lejár a határidő.

Enyhén befeszülve érkeztem az iskolába az ebédszünet kezdetére – mert ugye egy ilyen kis városi kitérő az egész délelőttöt felemészti itt. Aztán az igazgatóba botlottam, aki megkérdezte, hogy mi bánt. Szegény rosszkor volt rossz helyen, mert a nyakába zúdítottam a frusztrációm. Persze mondta, hogy másnap majd minden rendben lesz, ne aggódjak. Ezen felcsattanva kifakadtam neki a szokásosnál emelkedettebb hangnemben, hogy ha meg nem, akkor elhúzok haza a hétvégén, ha már itt úgyse használják ki azt a tudást, aminek én birtokában vagyok, ők meg profitálhatnának belőle. Őszintén meglepődve kérdezte meg, hogy mégis mit szeretnék. Én meg őszintén elmondtam, hogy naponta minimum két órát tartani, és a jogi ismeretek délutáni választható klubot legalább két bontásban lebonyolítani. Arra kért várjak, én meg vállat vonva odaböffentettem neki, hogy abba itt már úgyis belejöttem és elindultam a büfébe egy kóláért, legalább a cukor öntse el az agyam az ideg helyett. Aztán egy órával később jött, hogy mit szólnék, ha kapok 14 angol órát a jövő héten és a klubot is kétszer tarthatom egymás után szerda délután. Mondtam is magamban, hogy úgy látszik csak erélyesebbnek kell lenni és máris gyorsabban alakulnak a dolgok.

Másnap reggel újra buszra pattantam, el sem tudom mondani mennyire élvezem ezeket a köröket tök egyedül a városban. (Ez persze egy ironikus kijelentés volt.) Ezúttal nem volt szerencsém, vagy húsz ember várt előttem. Fél óra múlva nem bírtam tovább és adtam 150 forintnak megfelelő összeget az előttem várakozónak, hogy hadd menjek már elé. Ez nagyon gáz, tudom, de olyan csórónak tűnt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy ez működik és így is lett. A pult mögötti faszfej rám nézett, hogy „már megint maga”?! Mondtam, hogy előző nap ő maga kérte, hogy másnap fáradjak vissza és ezzel a 421-es irodába küldött. Mikor benyitottam az ütő is megállt bennem, mert éppen három ázsiai lányra pakolták rá a bilincset a szobában, két arabnak tűnő embert meg kihallgattak épp. Na mondom, ez remek. Lehuppantam a székbe és arra eszméltem, hogy egy középkorú nő mondogatja, hogy „fehér ember, fehér ember jöjjön” és viccesen megkérdezi, hogy „hogy NEM segíthetünk?”. Egy pillanatra az otthoni bürokráciával véltem felfedezni hasonlóságokat. Elmeséltem mi a problémám, egy darabig kötekedett, hogy biztos olyasmit mondtam a határőrnek, ami miatt ezt a pecsétet kaptam. A mellette ülő – már cseppet sem barátságos férfi – átszólt a monitor felett, hogy „ugyan már, hazudik, mint minden fehér ember.” (Valaki ezután mondja nekem azt, hogy nincs olyan, hogy fordított rasszizmus. Mert teszek rá, hogy a tudomány hivatalos álláspontja szerint ez a jelenség nem létezik, mikor a saját bőrömön tapasztalom.) Odaböffentette nekem, hogy menjek vissza a reptérre, majd ott kijavítják. Erre a nő mondta, hogy dehogy menjek, mert onnan visszaküldenek ide, mert ez a hivatalos szerv és csak a főmufti javíthatja ki a pecsétet és hogy beszél vele. Erre a pasas felpattant, kikapta a kezéből az útlevelem, hogy egy nő nem zavarhatja a főnököt, majd ő megkérdi mi legyen. Egy örökkévalóságnak tűnő fél óra múlva a pasas visszatért, majd a saját nyelvükön hosszasan beszélt a nővel, aki újra magához hívott. Majd szomorúan közölte, hogy 4 opcióm van. Először is kifizetni 200 ezer forintnak megfelelő összeget egy úgynevezett munkavállalási engedélyért, és azzal egy hónapra meg tudják hosszabbítani az ittlétem. Dobtam egy hátast, majd közöltem, hogy ez abszurd, mivel nem dolgozom és egy hónap amúgy is kevés, mert október 24-re van repjegyem haza - mellesleg nincs is ennyi pénzem kéznél. Ebből következett a második opció, hogy másnap menjek haza. Erre mondtam, hogy az sem lehetséges, mert a (kamu)menyasszonyom – aki még nem tudná: Moncsi – egy héten belül érkezik és együtt tervezünk utazni a környező országokba. Ebből máris következett a harmadik opció, utazzak el még aznap délután valamelyik szomszédos országba és ott találkozzak a "kedvesemmel+. Majd ha szerencsém van, akkor visszaengednek Zambiába, de nem biztos. Merthogy elképzelhető, hogy a határon is fizettetni akarnak majd velem. Itt már kellőképpen rosszul voltam és vártam a negyedik opciót. Nos, mondanám, hogy az volt a legvonzóbb, de hazudnék. Ugyanis azt mondta a hölgy, hogy letartóztatnak, és addig őrizetben leszek, míg el nem hagyom az országot.

Egy életem, egy halálom, és sok ilyet láttam a filmekben és színházban – no meg amúgy is ki akartam egyszer próbálni. Amolyan idegösszeomlást szimulálva sírva kezdtem el hadakozni, hogy nem hiszem el, ami velem történik. Hogy kivettem fizetés nélküli szabadságot az otthoni munkámból, hogy ide jöhessek utazni. Erre vagy meg akarnak bírságolni, vagy kitoloncolni. Hogy Németországig mentem a turista vízum beszerzéséért és erre a reptéren egyetlen betűvel kitolnak velem. Hogy alig vártam a jövő heti szafarit a „kedvesemmel” és erre az sem biztos, hogy itt talál. Majd szép lassan süllyedni kezdtem a székben, és egy Jászai Mari díjat érdemlő alakítással oldalra vágtam magam a földre. A hölgy a mappájával legyezett és vigasztalni próbált, majd kérte, hogy adjak neki egy kis időt és ha nem egyedül jönne vissza, akkor mondjam azt, hogy egy hostelben lakom és az önkénteskedésről semmit se említsek. Gyorsan írtam is az igazgatónak, hogyha hívnák a sulit akkor rólam senki semmit ne tudjon, illetve írtam az előző szállásadónak – aki hivatalos szállásadó, hogy ha felhívnák, hazudja azt, hogy még mindig ott lakunk, majd gyorsan töröltem is az üzeneteket, hogy ha esetleg belenéznek a telefonomba, ne legyen nyom.

Grace – mert megkérdeztem a nevét és majdnem fel is nevettem mennyire beszélő név [Kegyelem] – visszaért az útlevelemmel és benne a kijavított és meghosszabbított pecséttel. Elmondhatatlan hálát éreztem és egy szikla esett le a szívemről. Megtudtam, hogy az állásával játszott. Elmondta, hogy volt egy olyan érzése, hogy a kollégája voltaképp meg sem kérdezte az ügyem a főnöknél, ezért bement hozzá ő maga. Tudva azt, hogy kirúgják, ha nő létére másodszor keresi meg a felettesét ugyanazzal az üggyel. Kiderült, valóban nem járt a faszfej az ügyemben nála. Neki pedig sikerült valahogy meggyőzni a hatóság fejét. Mikor megkérdeztem mivel hálálhatnám meg, azt mondta ez a dolga és látta mennyire megvisel a dolog, ezért meg is sajnált. Majd hozzátette, egy fagyinak örülne. Mivel munkaidőben nem hagyhatja el az irodát, némi pénzt csúsztattam a kezébe és megkértem, hogy hazafelé vegyen magának egy fagyit. Majd a telefonszámát is megadta, hogyha a jövőben bármi problémám vagy csak a hétköznapi dolgokat érintő kérdésem akad, akkor írjak neki nyugodtan.

Összességében nehéz lenne összefoglalni az érzéseket, amik az ott töltött három óra alatt kavarogtak bennem. Grace kedvességén felbuzdulva úgy döntöttem félreteszem a Sascha iránti elmúlt napokban felhalmozott negatív érzéseim és meghívom egy fagyira, aztán egy, vagy kettő, vagy három sörre. Valami úgyis kellett, hogy feledtesse az aznapi élményeket. Így egészen megnyugodva hajtottam álomra a fejem, hogy jövő havi távozásomig legálisan tartózkodom az országban.

Ja, és ígérem, hogy a következő posztban valami sokkal pozitívabbal jelentkezem, csak épp nincs időm most egy újabb bejegyzést megírni.