Vasárnap reggel egy 3 dolláros reggeli után bepattantunk Fran autójába, egy halálcuki dél-afrikai hölgyemény, aki a hostelben dolgozik és aznapra fizetett be ő is a Delvil’s Pool túrára. Az autó mondjuk alig bírta ki a 15 perces utat, de megérkeztünk épségben. A kiinduló pont egy olyan ötcsillagos hotel kikötője volt, ahonnan el sem menne az ember, ha egyszer beteszi a lábát. Bár egy éjszaka egy főnek nagyjából 100 ezer forint. Maga a Devil’s Pool kaland sem volt épp olcsó a maga 105 dolláros árával, de életre szóló élményt adott. Egy motorcsónak túrával kezdődött a program a Zambézi folyón a Livingstone Island-re, ahonnan remek rálátás nyílt a vízesésre. Ezután úsztunk ki a vízesés széléhez profi túravezetővel, majd egy újabb túravezető vigyázott mindenkire, hogy le ne essen a vízesés szélén, miközben egy harmadik túravezető csinálta a jobbnál jobb képeket. Ezután egy remek reggeli várt ránk a szigeten, majd vissza a valóságba. Megismerkedtünk két cuki kanadai hölggyel, akikkel számot is cseréltem, hogy majd Lusakában találkozunk, ami végül nem jött össze, de legalább adtam nekik tanácsokat, hogy mit, merre és hogyan. Az egyik nő amúgy remegett a félelemtől, de a túravezetők kivitték a vízesés szélére, mondván, hogy ha már idáig eljött és ennyi pénzt kifizetett, akkor nincs visszaút – még akkor sem, ha közben végig csukva tartja a szemét. Pofátlanságom újabb remek példája amúgy, hogy bekunyeráltuk magunkat a vízeséshez a zambiai oldalon a Devil’s Pool számlájával – azt bizonygatva, hogy az már tartalmazta az aznapi belépő árát. Mondhatni simán ment, így 20 dolcsit meg is spóroltunk. A vízesés amúgy egy csoda. Leginkább csendben bandukolt mindenki, hogy befogadja a látványt. Moncsi meg azon felül élvezte, hogy életében először találkozott páviánokkal az út mentén. Aztán egy helyi csávó ajánlkozott, hogy pár ezer forintnak megfelelő kwacháért elvisz minket az Angel’s Pool-hoz – ami egyébként teljes mértékben illegális – mert egyrészt le kell térni a kijelölt ösvényről, másrészt tilos a folyóban fürdeni. Persze Sascha és Kalina kapva kapott az alkalmon – no meg engem se kell félteni, ha tilosban kell járni. Az odavezető út viszont nem volt veszélytelen, már nem csak a domborzatot illetően, de lépten nyomon attól is tartottunk Moncsival, hogy egy kígyó vagy krokodil támad ránk. A látvány viszont mindenért kárpótolt, bár annyit nem ért, hogy szegény Moncsi egy kisebb pánikrohamon esett át és egy pár cipője bánta az utat, mert visszafelé inkább beáldozta, hogy ne vagdossa tovább a lábát az aljnövényzet és ne szedjen össze egy második tüskét is.

Hullafáradtan estünk ki a park kijáratán, de elvonszoltuk magunkat a nagy baobab fáig, hogy egy pillanat erejéig tisztelegjünk az idő próbáját kiálló növény előtt, amin még 1947-es bevésést is találtunk. Ezután stoppolni kezdtünk, ahol meglepetésünkre egy kamion állt meg. Újabb bakancslistás dolgot pipálhattam ezzel ki, hiszen mindig is akartam kamionstoppal utazni fekete Afrikában. Pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem: egy halálcuki sofőr hatalmas mocsokban.

Zuhanyzás és a medencében fürdőzés után visszatértünk a kis olasz étterembe, ezúttal Kalina is velünk tartott. Konstaláltam, hogy a kis germán tandemem mennyire jól megérti magát vele. Öröm volt hallgatni, ahogy a világbékét vizionálták a vegán étkezési szokások magasztalása közben. Továbbá remek volt látni az összhangot, hogy mennyire természetesnek találják, hogy egy hétig nem tisztálkodik itt az ember és hogy mekkora összehangban voltak, azzal kapcsolatban is, ahogy Sascha egy flipflopban, Kalina pedig mezítláb nyargalt végig a koszos utcán. Ja bocsánat, elfelejtettem idézőjelbe tenni az előző passzust… De biztos velem van a baj, no meg persze Moncsikával is. De ez a csaj akkor sem normális. És még minket néztek le, amiért étkezés előtt fertőtlenítettük a kezünket.

Másnap reggel nem kapkodtunk a reggelivel, a hostel ingyenes delelőtti buszával keltünk útra a vízeséshez – ezúttal a Zimbabwe-i oldal volt becélozva. Előtte viszont újabb bakancslistást dologra szántam el magam, amit hosszú évek óta terveztem. Mivel a híd úgyis útba esett, és ennél jobb helyszínt keresve sem találna az ember, úgy gondoltam 3 másodperc alatt elköltöm egyheti fizetésem és leugrom a hídról. Moncsi végig szurkolt, én meg csak hagytam magam sodródni az eseményekkel. Fel sem fogtam, ahogy rám applikálják az ugráshoz a biztonsági felszerelést, már a híd szélén álltam az akciókamerával a kezemben. Ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattam. Egy dolgot kértek, hogy ne nézzek le, de hát ki ne tenné, főleg, ha a világ hét csodájának egyike terül el előtte. Aztán 5-4-3-2-1 és ugrás a 111 méteres mélységbe. Fantasztikus érzés. És büszke voltam magamra, hogy volt bátorságom megtenni. Meg örömmel konstatáltam, hogy fogytam mióta itt vagyok – mert ugyebár egy méréssel kezdődött az ugrás. No meg azt hallottam, hogy egy ilyen ugrás 2 cm-el nyújtja meg az embert. Lehet naponta kellene ugrálnom és utolérném magasságban az öcsém. (Azt szerencsére csak utólag hallottam, hogy tavaly egyszer elszakadt a kötél ugrás közben – bár a nő túlélte a dolgot – ugyan súlyos sérülésekkel.)

A határon újabb para volt kilépéskor Zambiában, mert bizonygatta a pasas, hogy nekem csak egyszeri belépésre jogosító vízumom van. Megkértem, hogy olvassa már el jobban azt a kis beragasztott fecnit, vagy ha az nem megy, akkor hívjuk fel Grace-t a bevándorlásnál Lusakában. Erre fogta magát és inkább nyomott egy pecsétet. Miután leráztuk a hídon a sok árust, akik minden erővel próbáltál ránk sózni a portékáik, Zimbabwében a határon már simán ment a vízum. Csak ki kellett tölteni a papírt, befizetni a 30 dollárt és már töltötte is kézzel a nő a fecnit, amit beragasztott és lepecsételt. Ezek a határátkelők amúgy katasztrófák, messziről sem hasonlítanak az otthoniakra. Tömeg, kosz és káosz, meg rengeteg kamion.

Sascha levágott egy hisztit, hogy mi az, hogy neki a vízum pénzbe kerül, mert hogy a németeknek a legtöbb országba nem kell és hogy ez így már neki nagyon drága lesz, hogy vízum is, és belépő is a vízeséshez. De mikor közöltem vele, hogy felőlem megvárhat minket a határon, persze inkább velünk tartott. Azt amúgy a máig neheztelem, hogy egyszer nem köszönte meg, hogy megszerveztem ezt az utat, sőt, még az orrát húzta, amiért minden pénzbe kerül. Egész egyszerűen nem értem. Meg azt az elképesztő meleget sem, ami végig volt az út során. Lusaka ehhez képest egy álom. Itt sokszor úgy éreztem meghalok a napon. És nem csak én.

A Zimbabwe-i oldal amúgy szintén megérte a pénzt, mert sokkal gyönyörűbb volt, mint a zambiai oldal. Egy valamit nem értek, hogy miért kerül a belépő két/háromszor annyiba a kanadaiaknak és a kínaiaknak.

Visszafelé minden simán zajlott mindkét határon, pedig már bennem van a para, ahogy közeledünk az immigration felé. Valószínűleg ezt a negatív érzést nehéz lesz kiirtani magamból a történtek után.

Mivel sikerült egy olcsó taxit kialkudnom, Sascha legnagyobb örömére időben visszaértünk a Fawlty Towers hostelbe, hogy a délutáni ingyen palacsintát az arca mögé tolhassa. Én inkább az olcsó helyi whisky-ért nyúltam. Bár a hostelben sem drága a whisky kóla (kb 750 ft), azért az 1800 forintos 0,75-ös üveghez képest a boltban nem éri meg. :)

A vacsorához ezúttal a Café Zambezi-t céloztuk meg. Egész korrekt áron jutottunk hozzá egy hatalmas afrikai tálhoz, aminek a fele is elég lett volna amúgy. Antilop, krokodil, kecske és marha volt a tálon – azt megállapítottuk, hogy nem véletlen szeretik az oroszlánok az antilopot.