Rég jelentkeztem. Na de most pótlom. A dolog ott akadt el, hogy a szafarira készültünk. Augusztus utolsó hétfője gyakorlatilag eseménytelenül telt, a legizgalmasabb momentum bevásárlás közben ért, mikor megemeltem az egyik fedelet a kimérésre szánt árucikkek között és farkaszemet nézett velem ezernyi szárított hernyó. Viszont ellenálltunk a kísértésnek (ami persze játszi könnyedséggel ment) és inkább európaibb étkek után néztünk.

Kedden irgalmatlanul korán keltünk, mert a 4:15-re megbeszélt időpont helyett a taxis már 3:40-kor nyomta a dudát a kapu előtt. De legalább jött, efelől ugyanis voltak kétségeink, miután előtte való nap két sofőr is rámtelefonált, hogy ugyan jóváhagyta a rendelést az alkalmazásban, de mégse fog tudni ilyen korán jönni értünk. Szóval kértünk telefonszámokat a régebb óta itt lévő önkéntesektől, és a harmadik ember vállalta is a hajnali fuvart. Mindenesetre szegényt megvárattuk, mert én őszintén szólva a dudálásra keltem és csak annak örültem, hogy előtte nap 99 százalékosra pakoltam a motyóm.

Elméletileg indulás előtt egy órával, 4:30-tól lehetett felszállni a buszra, de mikor negyed 5 felé odaértünk, már nagyjából mindenki fent csücsült. Hatalmas pakkokkal az ülések alatt / felett / között, első ránézésre leírhatatlanul kényelmetlenül. Fel-alá járkáltak az árusok a busz folyosóján, a legtöbben persze be is szereztek tőlük még némi inni és ennivalót, édességet, stb. Bár csodás döntésnek gondoltuk, hogy majd milyen remek lesz nekünk az első sorban, hát hamar megdőlt a teória, ugyanis a terjedelmesre növesztett farral megáldott afrikai asszonyok le és felszálláskor is az arcomba ütköztek, aztán a vállam és a szomszéd ülés között próbálták maguk átpréselni – ezt ismételgetve a busz indulásáig, ugyanis folyamatos volt a jövés-menés. Aztán 4:45-kor, az indulás előtt háromnegyed órával a busz becsukta az ajtót és elindultunk. Még jó, hogy időben megérkeztünk, mert szerintem simán otthagynak minket. Rég láttam amúgy ennyire koszos buszt, de legalább elfogadható sebeséggel vezetett a sofőr. Mire felkelt a nap, már a kelet felé tartó főúton zötykölődtünk, és lépten nyomon a kis fakunyhókkal teli falvacskák követték egymást – pont az a kép, ami mindig is a fejemben élt a vidéki Afrikáról.

Az első tízperces megállót úgy négy és fél órával az indulás után tartotta a sofőr, de nyilvános WC híján persze mindenki ment a bokorba amerre látott, mások meg televásárolták magukat mindenféle portékával az utcai piacon. Továbbindulás után chipset és üdítőt osztogattak mindenkinek a buszon, majd újabb négy és fél óra után jött a második 10 perces megálló, ezúttal már Chipata-ban voltunk, 10 km-re a Malawi határtól. Itt az emberek zöme leszállt, majd tovább indultunk Mfuwe felé, ami egy újabb háromórás menet volt. A 12 órás utazás azért alaposan elgyötört, főleg a helyhiány és zsúfoltság miatt és csak olyan események dobtak fel, mikor nejlon zacskóba kötött élő csirkével szálltak fel az emberek, vagy bevágtak egy zsák kukoricát a busz amúgy is tömött csomagtartójába.

Az ezután következő rész viszont kárpótolt mindenért. Megvettük a jegyeket visszafelé, közben megérkezett értünk a szállásról egy szafari jeep és már útközben elefántok és vízilóvak mászkáltak az autó előtt. A kempingbe érve aztán welcome ital fogadott, majd közölték az aranyszabályokat: nem ajánlott úszni a folyóban a krokodilok és vízilovak miatt (amerikai turistákat már kellett a vízből menteni), ha elefánttal találjuk szembe magunkat dermedjünk mozdulatlanná, míg tovább nem áll és ne etessük a majmokat és páviánokat. Ja és mielőtt a vizes blokkba lépünk, nézzük meg nincs-e krokodil, mert volt már rá példa. Aztán következett a három fogásos vacsora, a tábortűz és a korai alvás – egyrészt a fárasztó buszút, másrészt a másnapi újbóli korai ébresztő miatt. Amúgy annyira igaz, hogy a szafari a gazdag fehér ember időtöltése, mert a kiszolgáló személyzeten kívül nem is volt más fehér ember a kempingben. És az ott lévők sem épp szegény országokból érkeztek: németek, franciák, angolok és hollandok.

A hajnali ébresztő annyira nem is fájt, mert ott volt bennem az izgalom, hogy végre megtörténik az, amire annyira vártam világ életemben. Egy gyors reggeli után máris a jeep-re pattantunk, és Mózes, a helyi szafari guide be is pöccintette a motort.

Épp, hogy elhagytuk a kempinget egy elefántcsalád látványa fogadott, a felkelő napkoronggal a háttérben – már-már fájdalmasan giccses. A park bejáratánál jópár autó várakozott, ugyanis itt helyben kell fizetni a belépőt, ami napi 25 dollár. Nem is bántam egy villámgyors megállót, addig sem süvített a hideg szél az arcunkba. Aztán átlépve szezám kapuját elénk tárult a csoda. Antilopok, varacskos disznók, krokodilok, majmok, zebrák, elefántok, vízilovak, zsiráfok és szebbnél szebb madarak tömkelege amerre csak mentünk. Nem sokkal a hiénákban való gyönyörködés után egy oroszlán testvérpárba futottunk, akik lustán mosakodtak a szavanna közepén. Egészen leírhatatlan érzés a szafari, nem is igazán tudnám szavakkal visszaadni az érzést. Nagyon ritkán van olyan, mikor elképzelek valamit, hogy mennyire jó lesz majd, és a valós élmény még a vártnál is nagyszerűbb. De maga a táj, még állatok nélkül is gyönyörű lenne magában, ahogy percről percre változik. A zöld folyópart után a kietlen a szavanna, aztán a bokrokkal tarkított átmeneti puszta. Mahagóni és baobabfák, vadmangó, teak és ébenfa, és a virágzó avokádó illata. Nekem ez lett Afrika illata. Mózes remek nyomolvasó, a lábnyomok alapján tudja, hogy melyik állat merre járt és nincs olyan kérdés, amire ne tudná a választ az élővilággal kapcsolatban – ami persze nem meglepő, hiszen 11 éve csinálja a túrákat. A négy órás szafari alatt tartottunk egy 10 perces pihenőt, amikor is Mózes terülj-terülj asztalkámat varázsolt a jeep motorháztetőjén, egy kis kávé, tea és muffin. A kempingbe visszaérve aztán idő sem volt felocsúdni az élményekből, hiszen a vadvilág és a természet ott is karnyújtásnyira volt. 11:30-kor szervírozták a brunch-ot, válogatni lehetett szuperebbnél szuperebb svédasztalos kínálatból, ahol a vegetáriánusok épp úgy megtalálhatták a fogukra valót, mint a nagy húsevők. Ezután szieszta következett, behuppantam a két mahagóni közé húzott függőágyba és egy darabig csak a folyó felé érkező éneklő vízilovakat hallgattam és itt tartózkodásom óta először úgy éreztem: megérkeztem. Nekem ez Afrika, mikor a háborítatlan természet körbevesz. Hamar 15 óra lett, újabb étkezés következett, ezúttal egy kis snack, majd fél 4-kor újabb négyórás szafarira indultunk. Újra testközelből rengeteg állat – egészen félelmetes amúgy, mikor fél méterre állunk meg az elefántok mellett, akik farkasszemet néznek velünk. Majd félúton egy szünet, ahol egy pohár ital mellett a naplementében gyönyörködhetett az ember. Ezúttal csatlakozott hozzánk egy scout is, aki Mózes mellett a koromsötétben reflektorral pásztázta a bokrokat és fákat – no és nem hiába, hiszen két leopárdot is sikerült megpillantanunk. Aztán borzokat, kisebb vadmacskákat és mielőtt észbe kaptam, máris visszaértünk a kempingbe, ahol terített asztal és újabb három fogásos vacsora várt minket. Majd korai alvás, hiszen a másnap is ugyanerre a mintára épült.

Annyi különbséggel, hogy ezúttal reggel jobban felöltöztem, és Mózest leszámítva összesen négyen indultunk a szafarira – mintha egy privát túrára fizettünk volna be. A másik két emberke amúgy anyja-lánya volt, a kedves mama Dél-Afrikából látogatta meg a kempingben könyvelőként dolgozó lányát. Egészen családiasra sikerült a szafari, azt is megtudtam, hogy Mózes 11 év alatt nem találkozott még magyar vendéggel, illetve a dél-afrikai hölgyek is szenzációként fogadták a hírt, hogy magyar vagyok. Megálltunk egy hatalmas baobab fánál, majd engedélyt kértem, hogy kiszállhassak a járműből. Odamentem és átöleltem a fát. Nem tudom mi vezérelt, de arra rájöttem, hogy a fák nagyon tudnak szeretni. A délutánt olvasással töltöttem, talán életemben nem éreztem magam ennyire nyugodtnak.

Az email zökkentett ki az alfa állapotból, miszerint beérkeztek az igazolások a hiányzó publikációs kreditekről és ezennel a doktori képzésem végéhez értem: az aktív státuszt az abszolvált váltotta fel. Ennél nagyszerűbb hírt nem is kaphattam volna. Az endorfin túltengésem pedig csak tovább fűtötte, mikor az este leple alatt szemtanúi lehettünk, amint két oroszlán levadász egy magányos kafferbivalyt. Mózes szerint kevesen ilyen szerencsések, hogy ennek szemtanúi lehetnek, elmondása szerint – amit lehet csak promo duma – ő maga sem látott ilyet soha az elejétől a végéig. Az élmény maga, egyszerre volt lenyűgöző és elborzasztó – amolyan hidegrázós. Hallani ahogy a karmok a húsba mélyednek és felszaggatják a bőrt, ahogy az állkapocs ráharap az elevenre, ahogy a bivaly keserves kínnal beleüvölt az éjszakába. Ugyanakkor el kell fogadni, hogy ez a dzsungel törvénye, az élet rendje, hogy el kell fogadni, hogy ebbe mi kivételesen nem nyúlhatunk bele.