Mivel a kis német haverunk elhúzott szombat reggel, hogy a hétvégéjének egy részét feláldozva segítsen a végzős diákoknak az egyetemi jelentkezési lapokkal, így miénk volt az egész délelőtt Moncsikával. Ezért a kerti villásreggeli után megnéztük az Oroszlánkirályt, hogy visszaidézzük a csodás emlékeket a szafariról. Mondanám amúgy, hogy milyen nemes cselekedet ez a hétvégi „munka” Sascha részéről, de mivel egész héten semmit nem csinál a suliban, így egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy ez így fair.

Aztán Moncsi megpróbált kezdeni valamit a hajammal, mert mióta itt vagyok nem láttam fodrászt. Egész jól sikerült amúgy a rögtönzött hajvágás, ezzel már kihúzom a következő pár hetet. Aztán míg kimosakodtam a csupa hajas állapotból, Moncsika egyedül ment el a boltba – egyre bátrabb a leányzó. A házigazda meg is kérdezte, hogy ugyan már hova tart egyedül – de meg is nyugodott, mikor Moncsi közölte, hogy a másfél percre lévő boltba ugrik csak ki.

Ezután megérkezett Sascha és kisvártatva Michael is, mert egy délutáni sütögetést terveztünk itt a kertben. Moncsi fel is ajánlotta köszöntőként a házi pálinkát, amit Michael viszonylag pofavágás nélkül felhörpintett, de egy pár percre azért leült utána a TV elé focit nézni. A sütögetéshez előbb egy bevásárlást kellett eszközölni, ami azért sikerült viccesre, mert a boltban egyszer csak odalépett hozzánk egy középkorú férfi, hogy jól hallja-e, hogy magyarul beszélünk. Majdnem el is dobtam a kezemben lévő kukoricát, mert két hónap után először találkoztam itt magyar emberrel, akiről egyébként kiderült, hogy az újonnan kinevezett tiszteletbeli konzul. Hogy lehet ennyire kicsi a világ, hogy pont vele futunk össze – lassan tényleg nem lepődök már meg semmin. Szuperkedves emberkének tűnik amúgy, azt ecsetelte, hogy alig vannak itt magyarok (ezt mondjuk én is tapasztaltam) és egyből megadta az elérhetőségeit, hogy bármi van, keressem. A sütögetés aztán elég jól sikerült, mindenki degeszre ette magát. Időközben megérkezett Teresa is, a német lány a botswana-i szafariról, akit áthívtam iszogatni, ha már úgyis ő is átjött Lusakába időközben. Aztán mikor már mindenki jól érezte magát belevetettük magunkat az éjszakába és elmentünk a helyi Oktoberfest-re. A sörön kívül persze semmi nem emlékeztetett a német megfelelőjére, de azért mondhatom, hogy mindenki jól érezte magát – már csak azért is, mert mindig fantasztikus élmény azt nézni, ahogy a helyiek ropják a táncot. No meg az sem rossz érzés, hogy mi vagyunk a sztárok és mindenki velünk akar táncolni. Plusz ismerősükkel is összefutottunk az előző grillezésekről és házibulikról.

Ugyan szombat délután a boltba menet megláttuk, hogy a holland piacon kirakodóvásár van – minden hónap utolsó szombatján, de nem vettünk semmit. Így a napot – mivel Michel kedvesen felajánlotta, hogy elvisz minket – a Kabwata piacon kezdtük, ahol Saschával pár hete már jártunk. Ezúttal viszont mindenki belejött az alkudozásba, és azt hiszem mindenkinek sikerült beszerezni a szuveníreket – és egy rakat pénzt elkölteni. Egyébként volt olyan pillanat, amikor már annyira pofátlannak éreztem magam, hogy megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon arra a párszáz forint különbségnyi pénzre nekem, vagy az eladónak van-e nagyobb szüksége. De inkább örültem a kialkudott áraknak. Azt mondjuk a mai napig nem értjük Moncsival, hogy Sascha milyen ésszel vett magának egy női táskát - no de mindent nem is kell érteni... Aztán folytattuk utunkat a Tiffany’s Canyon felé, ami egy volt bánya helyén kialakult tó, amely köré egy egész szabadidő komplexumot építettek fel. Kellemes hely, egy jót grilleztünk itt is, én blogot írtam, míg Moncsi napozott, a fiúk meg úszkálni próbáltak, ami Saschának ment is, de Michel úszótudománya inkább nem létező. No meg hallgattuk a ricsajt, amit a mellettünk tobzódó csajokból álló csapat kerekített. Sok anyuka és barátnő, akik a hétvégére kiszabadultak a szabadba – az egyikőjüktől még névjegyet is kaptam, mert Moncsinak igen megtetszett az egyik ruhaköltemény és kiderült, hogy azt az egyikük csinálta. Hazaérve aztán nem volt egy darabig se áram, se víz – de legalább ebből az élményből is kijutott Moncsinak.

Hétfőtől pedig Moncsi legnagyobb örömére megkezdődött a suli. Én is a kicsikkel voltam, együtt mentünk be órákat látogatni az első négy évfolyam óráira. Moncsi részéről teljes volt a szerelem, mind a nebulókat, mind a negyedikesek tanárát, Mr Sakala-t illetően. Elképesztő amúgy, ahogy mindenki marasztalni próbálta Moncsit, hogy ne menjen haza, maradjon velem már végig. No meg mindenki szája fülig ért, hogy megismerhette a menyasszonyom végre. Hihetetlen mennyire gyanútlanul bevették a dolgot. Meg az is hihetetlen, mennyire nyájasan köszöntötte az igazgató Moncsit, nem is láttam még ilyennek. Egy valamit nem értek, miért kérdezte meg mindenki tőlünk az órák után, hogy min kellene változtatni. Vajon miért gondolja mindenki úgy, hogy mi jobban tudjuk? Mert az az érzésem, hogy inkább ők azok, akik jobban tudják. Egyszerűen zseniálisak a módszerek, amelyekkel oktatják a kicsiket. Folyamatosan dicsérnek, egy rögtönzött énekkel vagy mozgásgyakorlattal egyből felélesztik a lankadó figyelmet. Imádkoznak az oktatás végeztével, hálát adva a napért és ami tanultak. Mi meg persze egyértelműen sztárok voltunk a kicsik körében – az egyik másodikos kislány szerintem szabályosan szerelmes belém. Alig várta, hogy odahívhasson, hogy ellenőrizzem le a feladatait.

Moncsival újra felfedeztem a zenetermet, és az elhangolódott zongorán játszva újra a lelkem simogatták a jól ismert dallamok, mert már bennem volt az érzés, hogy Moncsi hamarosan itt hagy és újabb hetek következnek itt egyedül. Pedig annyira élveztem az ittléte minden pillanatát. Meg szerintem ő is. Annyi mindent láthatott a suliban, részt vehetett az oktatásban is azzal, hogy segített a kicsiknek a feladatokban, láthatta őket készülni a függetlenség napi műsorra – dobolni, táncolni, énekelni. Aztán engem tanítani, mikor a szerdai jogot klubot tartottam. Aztán megkóstolhatta a helyi kajákat az iskolai ebédek nyomán, bár azt hiszem nem aratott elsöprő sikert nála a nemzeti kaja. De nincs vele egyedül. :) Az a jelenet pedig egészen megható volt, mikor Mrs. Yeta, az alsósok koordinátora nekiadta búcsúzóul a karkötőjét.

Utolsó itteni közös esténk úgy alakult, hogy kettesben maradtunk, mert Sascha meghívást kapott a német nagykövetségre az újraegyesítés ünnepén. Moncsi amúgy teljesen megértette a Saschával kapcsolatos ellenérzéseim, mert ő is kimondottan örült, hogy végre újra megszabadulunk tőle. De azért félig szomorúan telt az este, a Szex és New York 2 és a whisky-kóla ellenére is. Az viszont kimondottan vicces volt, hogy a rohadt macska besomfordált a konyhába, míg mi a kertben ültünk és Moncsi arra lépett be, hogy a mélyhűtőből kivett olvadozó kolbászt nyalogatja. Kidobni nem akartuk, mert a héten már így is ki kellett dobni a tejszínes kukoricás csirkének szánt csirkét. Valószínűleg volt egy tartós áramszünet míg mi Botswana-ban mulattunk, és így kb. minden hús megromlott a hűtőben. De rögtönzött Moncsi és egy csodás tejszínes kukoricás szalonnás tésztát dobott össze. Arany életem volt amúgy ezzel a lánnyal, folyton főzött rám, és a reggelit is mindig ő szervírozta.

A csütörtök reggelt sárgaláz oltással kezdtük. Történt ugyanis, hogy én sárgaláz ellen nem oltattam be magam, hiszen nem kötelező oltás ide Zambiába. Viszont mikor kedden reggel elmentünk a namíb nagykövetségre, hogy leadjam a vízumigénylést közölte velem az ügyintéző, hogy ők nem adhatnak ki vízumot anélkül, hogy bemutatnám a sárgaláz oltásról szóló igazolást. Amúgy sem ment simán a vízumigénylés, mert kötekedett velem az asszonyság, hogy miért itt akarom elintézni ezt, és miért nincs se munkavállalási engedélyem, se hallgatói jogviszonyigazolásom. Nagy nehezen sikerült meggyőzni, hogy 90 napig simán lehet látogató az ember az országban, és mivel vízumot csak 30 nappal előtte lehet igényelni, ezért erre nem volt lehetőségem otthon augusztusban. Erre javasolta a postát, de sikeresen meggyőztem arról is, hogy mire Bécsből visszaérne az útlevelem, 2019-et írnánk. Így nagy bosszúsan elküldött, hogy fénymásoljam le az útlevelem, nyomtassam ki neki a repjegyeket, és a szállásfoglalás visszaigazolást és két fénykép mellett adjak 50 dollárt. Ilyen apróságok már nem fognak ki rajtam, szóval mindent megoldottunk és visszavittük a kért dokumentumokat egy gyors kamuszállás foglalással a booking-ról. A pénzzel is baja volt, mert szerinte régi a bankjegy, de miután kapott egy másikat egy szava sem volt. Én meg próbáltam pozitívan felfogni a dolgot, hogy itt harmad annyiba került a vízum, mint otthon és a sárgaláz oltást is harmadáron megúsztam. Egyszer meg úgyis szükségem lett volna rá, ha majd Dél-Amerikába utazom. Azért az oltással kapcsolatban kihívás volt kideríteni, hogy hol lehet megkapni. Mert felhívtam vagy 9 nagy kórházat, de sehol nem foglalkoznak ezzel. Aztán az iskola nővére, Rachel és Ms. Mwenda orvos testvére segített kideríteni a dolgot. Egyetlen helyen, egy WHO által üzemeltetett kis „konténerben” foglalkoznak ezzel. Ijesztő is volt, még szerencse, hogy vittem magammal az otthonról hozott sterilt injekciós tűket. De végül nem kellettek, mert bontatlan csomagolásból vette elő az oltást a hűtőből a jó kedélyű feka orvosnő és észre se vettem a nagy dumálás közepette, hogy be is adta. Így hát ennek a történetnek a végére is pont került.

Mint ahogy pár órával később - és Moncsi Leah-éktól való búcsúzása után - a csodás két hétnek is együtt. Vérző és fájó szívvel engedtem útnak a reptéren – voltaképp azóta sem vagyok önmagam…