Rég írtam, itt az ideje pótolni a kimaradást – még mielőtt magam is elfelejtem az elmúlt hét történéseit. Egy csütörtöki nappal fejeztem be a történetet, amikor is a hetedikeseket tanítottam az internet veszélyeire. Másnap Karrier Napot tartottak az általános iskolásoknak, ami annyit takar, hogy különböző szakmabéli embereket hívtak meg (ügyvéd, orvos, tűzoltó, katona, pilóta, stb.), akik előadást tartottak az adott hivatásról és a gyerekek szabadon kérdezhettek tőlük. A középiskolások azért maradtak most ki ebből, mert nekik tavaly szerveztek egy hasonlót.

Ebéd után aztán leléptünk Saschával, hogy még tudjunk egy nagybevásárlást csapni az esti program előtt. Bár nem volt épp lélekemelő a tűző napon kétszer fél órát sétálni, de legalább a boltban a kasszánál összefutottam Leah-val. Ő valahogy már azzal feldobja a napot, ha csak meglátom.

Este aztán színházba mentünk. Voltak fenntartásaim, hogy vajon mit takar a helyi színház, de voltaképp annyira színházhiányom volt már, hogy úgy éreztem, gyakorlatilag bármit élveznék, aminek csak egy kis fikarcnyi köze van a dologhoz. És tulajdonképpen volt is. Egy zenés/táncos előadás volt, bár inkább amolyan cirkuszi előadóművészet a kötélen táncolással, meg a tűzkarikával. De nagyon vicces volt, hogy a kis „nézőtéren” összezsúfolódott vendégek 90 százaléka fehér volt. A maradék 10 százalék pedig vagy indiai, vagy helyi, de annyi biztos, hogy viselkedni nem tudtak. Otthon a fejét vettem volna azoknak, akik előadás közben söröznek és a telefonjukat nyomkodják.

Az előadás után, mivel rengeteg ismerőssel is összefutottunk, egy nagyobb csapat verődött össze, akikkel aztán elmentünk egy élőkoncertes, viszonylag új bárba, ami még otthon is megállná a helyét az előkelőbb helyek között. Annyi különbséggel, hogy a koncert közepén elment az áram és egy óráig gyertyafényben üldögéltünk – de legalább egy jót lehetett végre beszélgetni. Mert ezt az egyet nem értem, mindig mindenhol ezerrel dübörög a zene. De itt legalább világi zene szólt, mikor az elektromos hálózat engedte.

Aztán mivel úgy döntöttem, hogy az utolsó hetekben mindent kihasználok, így szombaton kivételesen Saschával tartottam egy német ismerőséhez, akinek a kertben egy hatalmas medencéje van. Ott szintén egy nagyobb csapat verődött össze, és gyakorlatilag az egész délutánt ott töltöttük. Legnagyobb örömömre Scotty is ott volt, akivel újfent egy tartalmasat sikerült beszélgetni az aktuálpolitikáról és az afrikai-európai történelemről. Aztán egy francia leányzó, Mathilde házibulija felé vettük az irányt, aki abból az alkalomból hívott össze vagy 40 embert a kis kertjébe, hogy megünnepelje, hogy pontosan egy éve dolgozik Zambiában. Mivel Micheal az egyetlen ember, akinek autója van, így kénytelen volt egy rakat embert összeszedni, aminek következtében sokan a platón voltak kénytelenek utazni – de a buli kedvéért egy rövid szakaszon én is kipróbáltam a dolgot. Amúgy ez itt Zambiában teljesen legális. De aztán végül úgy döntöttem bent kényelmesebb és biztonságosabb. A buli felemás érzéseket váltott ki belőlem. Mert egyrészt jó volt, főleg a barbecue része, másrészt kiábrándító, hogy itt Zambiában mindig minden az ivászatról szól. Mintha nem lenne más opció. Ráadásul a szarabbnál szarabb piákat vedelik, tökéletes példa erre a 600 forintos gin, ami megfagyott a mélyhűtőben, de azért lelkesen iszogatták. Aztán kapóra jött, hogy rajtam kívül más is távozni készült, így megkértem, hogy egy kis benzinpénzért cserébe dobjanak már haza.

Vasárnap Jay-el, a szállásadónkkal tartottam a reggeli gospel misére, egy Pentacost nevű felekezetbe. Ez most más élmény volt, mint az adventista szertartás. Egyrészt összesen másfél/két órás volt, és tényleg szinte végig csak énekeltek, táncoltak, tapsoltak – tiszta vidám vasárnap. Hazaérve Sascha még mindig a lóbőrt húzta, engem meg a telefonomon vártak üzenetek a kis német pajtijától, hogy ugye él még a kis germán. Kiderült, hogy elhagyta a telefonját, annyira berúgott – és a legjobb, hogy semmire sem emlékszik. Még arra sem, hogy hogyan jutott haza. Éjszaka, egy afrikai ország fővárosában. Csoda, hogy élve megúszta ezt az élményt – no meg hogy az iratai megvoltak legalább. Aztán az egész napot a WC-n töltötte, még a víz sem maradt meg benne. Megtette hatását az a remek minőségű gin, amiből állítása szerint egy egész üveggel benyakalt, amihez csak gratulálni tudtam neki. Ugyanakkor már egészen megsajnáltam, amiért ennyire vacak állapotban van, ami még másnap is kitartott. Határtalan jófejségem, hogy suli után elkísértem a városba, hogy vegyünk neki egy új telefont. Aztán attól már egészen jó állapotba került, hogy újra belebújhatott az internetbe. No de legalább nagyon hálás volt, amiért elkísértem és csak azt mondogatta, hogy mennyivel okosabban csinálom a dolgaim és hogy legközelebb hazajön velem inkább a buliból.

Persze sokáig nem tartott ki az iránta érzett rokonszenv, mert mikor kedden megkérdeztem, hogy hogy áll a namíbiai utazás, kiderült, hogy az ég egy adta világon semmit nem intézett. (Holott ő maga ajánlgatta, hogy én foglalkozzak csak a fokvárosi úttal, Namíbiában mindent ő intéz.) Így hát az utolsó utáni pillanatban, bosszankodva én magam álltam neki mindennek. Ami itt afrikai viszonylatban nem épp egyszerű, mert nem olyan egyszerűek a foglalások, mint az öreg kontinensen. A hab a tortán, hogy első blikkre semmi nem is volt jó neki, ahelyett, hogy összetenné a két kezét. Igazából nehéz lenne szavakba önteni, hogy mit gondolok erről a szerencsétlenről. És csak szabadkozott, hogy ő úgy gondolta, hogy majd helyben mindent elintéz az autóbérléstől a szállásig. Na persze, fekete Afrikában… Nagyon érzem én ezt a nyolc évnyi korkülönbséget. Még ha a diákok szerint én tűnök a fiatalabbnak kettőnk közül – ez amúgy igazán jól esett és megmosolyogtatott a minnap. Azt mondták lehetetlen, hogy 30 vagyok, mert 20 a maximum.