Beindult végre a mangószezon és 30 forintért dobálják az emberhez a finomabbnál finomabb gyümölcsöt. Oh la la! Mondtam már, hogy a kedvenc gyümölcsöm?  No de nem csak ez boldogít, hanem természetesen a jogi klub is, ahol a diákjaimról továbbra is csak szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni. Elmondhatatlanul fognak hiányozni.

És továbbra sem győzöm csodálni a helyi rendszert. Hogy a diákok maguk takarítanak, maguk tartják rendben az iskola területét, maguk termelik meg a zöldségeket, amit ebédre a szakácsnők főznek, és sokszor maguk is részt vesznek a főzésben – mert az tanulmányaik és a nevelésük része.

Csütörtökön nem volt tanítás, mert „National Prayer’s Day” címszó alatt nemzeti ünnep volt. Így ezt a napot felhasználtam arra, hogy az utolsó simításokat elvégezzem a namíbiai úttal kapcsolatban, illetve készüljek a pénteki óráimra. Történetesen ugyanis szerdán és pénteken is reggeltől az ebédidőig tanítottam, mert az egyik angoltanárnak vizsgafelügyeletre kellett mennie egy másik iskolába. Így mivel Sascha nem vállalt egyet sem, én bevállaltam helyettesítésre az összes órát.

Pénteken összepakoltam egy nagy adag gyógyszert, amit nem akarok hazavinni és átadtam Rachelnek, a sulis doktornéninek. Az a hálát, amivel átvette, azt hiszem sosem felejtem el. Cserébe kaptam egy finom teát és egy tartalmas beszélgetést.

Aztán szintén pénteken, Rasphordnak, aki a jogi klubom egyik leglelkesebb diákja is, és szerintem a 10C legjobb tanulója, tartottam egy rögtönzött zongora órát tanítás után. Ez onnan jött, hogy szerdán az osztályának az önéletrajzi esszé írásról tartottam előadást, amiből aztán házifeladatot is kaptak. Ő pedig arról írt, hogy mindig is zongorista szeretett volna lenni, csak sosem volt lehetősége zeneiskolába járni. Ahhoz képest, hogy életében nem zongorázott, másfél óra után kottából olvasva játszotta el az örömódát. Az érzés amúgy szintén leírhatatlan. Főleg az a pillanat, mikor előhúzta a zsebéből a nekem készített karkötőt, majd azzal a szöveggel adta át, hogy szeretné, ha erről majd eszébe jutnék, mert ő – és a jogi klubom többi diákja – sosem felejtenek el.

Aztán tanácsot kért tőlem, hogy mit tegyen, ha a többiek szekálják és sokszor elveszik a motivációját a tanulással kapcsolatban – tudni kell, a 10C sem épp a legjobb osztály, bár nagyságrendekkel jobb, mint a 10B. Úgy gondolom megtiszteltetés, mikor egy kamasz tanácsért fordul egy tanárhoz, és hatalmas felelősség is, hogy mit mond neki a tanár. Én csak arra bíztattam, hogy ne másokkal foglalkozzon, hanem hogy az A pontból hogyan jut el a B pontba, onnan meg a C-be.

Majd körbemutatott a „kampuszon”, mert mivel a szülei már nem élnek és a nagybátyja neveli 8 másik testvérrel együtt, így az ösztöndíjának köszönhetően ő legalább ott tud lakni az iskolában és nem terheli tovább anyagilag a nagybácsit. Most jártam először az épületekben, eddig mindig csak kívülről láttam. Úgy kell elképzelni, mintha a koncepciót átvették volna az oxfordi vagy cambridge-i bentlakásos iskolákból és átültették volna afrikai körülményekbe. Vannak 10 fős szobák, közös helyiség, könyvtár, tanuló szoba, konyha, két vizesblokk, kinti kerti helyiség, és maga a veteményeskert. Heti beosztásban váltogatva, hogy ki minek a tisztántartásáért felelős. Nagyon más világ ez, és közben meg mégsem.

Az utolsó itt töltött szombatra pihenést terveztem be, de végül felajánlottam, hogy inkább bemegyek a laptopommal együtt az iskolába és a végzősöknek segítek az egyetemi jelentkezéseik véglegesítésében, mert november elsejével lejár a határidő nekik. Áram és elérhető számítógép nélkül meg nehéz leadni az online felületen a jelentkezéseket. Így reggeltől kora estig a jelentkezési lapjaikat néztem át és az esszéikkel kapcsolatosan fogalmaztam meg tanácsokat. No meg szomorúan tapasztaltam, hogy ugyan Sascha is ott volt, de a fél napot azzal töltötte a laptopjával, hogy a saját egyetemi beadandóin dolgozik. Azt hiszem elengedem, hogy értékítéletet mondjak, vagy pálcát törjek efelett, egyszerűen csak nem értem miért van annyira oda magáért és miért érzi szuperfontosnak magát az iskola életében, mikor effektíven semmit nem csinál.

De ez valószínűleg nem csak nekem tűnik fel, mert pénteken az igazgató megkért, hogy írjak egy beszámolót az elmúlt három hónapról, amivel majd meggyőzheti a vezetőséget arról, hogy jövőre is fogadhassanak önkénteseket. De kérte, hogy ezt ne mondjam Saschának, mert nem akarja, hogy rosszul essen neki, hogy engem kér fel erre, de hogy én aktívan részt vettem mindenben és rálátásom van a dolgokra és hogy a diákok is nagyon szeretnek, mert többen keresték meg azzal őt, hogy valahogy nem-e tudnak rábeszélni arra engem, hogy maradjak egy évet. Imádom őket!

Még az olyan napokat is feldobják – és úgy tűnik a hétre minden napra jutott valami rossz hír, hogy az otthoni munkában a felajánlott két opció között egy harmadik lesz, vagy hogy október 17-én közli a kedves albérlőm, hogy ja ő amúgy a hónap elején kiköltözött és ne számítsak a havi lakbérre. Nem értem én az embereket, de lassan fel is adom – az egyetlen szerencsém, hogy van otthon egy Soma... Neki köszönhetően most inkább élvezem itt a maradék két napot. Már csak azt nem tudom mikor lesz időm arra, hogy összekészítsek hat darab óravázlatot, amit átadhatok Mwenda Tanárnőnek, hogy folytassa helyettem a jogi klubot. Nem szeretek búcsúzkodni.