Az utolsó előtti napunk, az utolsó meg végképp már a búcsúzkodásról szólt. Vicces, hogy mennyire meg tud szeretni az ember egy-egy diákot, tanárt. Hétfő este volt talán a legnehezebb, mikor Leah-nak és a gyerekeknek kellett búcsút inteni. Leah természetesen könnyekben tört ki, a gyerekek meg kézen fogva kísértek a vaskapuig, hogy ők bizony velem jönnek. Aztán bezárult mögöttem az a kapu. De bízom a viszontlátásban.

Kedden aztán nagy meglepetés volt, mikor a reggeli gyülekezőn az általános iskolások előadással készültek nekünk. Énekeltek és táncoltak, egészen szívbe markoló volt, hogy ez mind nekünk szólt. Aztán a nap végén megint gyülekezőt hívtak össze, ekkor pedig a gimisek csináltak nekünk előadást. Beszédet is tartottak, amiben minket méltattak és mindent megköszöntek. Aztán a tanárok tartottak beszédet, majd az igazgatóság. Majd egy hatalmas tapsot kaptunk és mi is szólhattunk pár szót. Kiállni az egész iskola elé és meghatódva beszédet rögtönözni nem olyan egyszerű. Sascha kezdte, gyakorlatilag lerendezte egy köszönöm szépennel. Én azért próbáltam személyesebb lenni. Arról meséltem a diákoknak, hogy a tanítás számomra sosem egyoldalú. Mert miközben én tudást adok át, egy sor útravalót kapok én is tőlük. Kértem őket, hogy ha a nagyvilágba is sodorja őket az élet, akkor is maradjanak meg mindig ennyire nyitott és lelkes embereknek. Aztán én is megköszöntem az elmúlt negyed évet és a viszontlátás reményében köszöntem el tőlük.

A nap folyamán több levelet is kaptam diákoktól, amiket azóta elolvasgattam. Ahelyett, hogy a búcsút részletezném hosszasan, inkább röviden összefoglalom az egyik levél mondanivalóját. A diák azért fejezi köszönetét, amiért sosem lesz már az az ember, aki előtte volt. Azt részletezte, hogy „kinyitottam” számára a világot és rávilágítottam lehetőségekre. Hogy reményt adtam, hogy a tudás hatalom, amit kiváló tanulóként ösztöndíj keretében is elsajátíthat külföldön, majd hazatérve munkálkodhat, hogy Zambia is élhetőbb ország legyen. Voltaképp, ha valaki megkérdezné, hogy az egész afrikai tartózkodásom alatt mi az az egy dolog, amit kiemelnék, ami a legjobb, akkor ezt mondanám. Az érzés, hogy valakiben valamit megváltoztattam, hogy valakinek ennyire fontos volt, hogy ott voltam. Ez a világ legjobb érzése, azt hiszem.

Természetesen a kint megismert, iskolán kívüli emberek is szerettek volna elköszönni tőlünk, így kedden este egy búcsúvacsorát szerveztek nekünk. Sosem szeretem én az ilyeneket, de hát mindegy, legalább egy jót ettünk az etióp étteremben.

Aztán utolsó simítások a bőrönddel kapcsolatban és alvás.