Kedden kora reggel indultunk Botswana felé, tele félelmekkel. Ugyanis az indulás előtti napon közölte az utazásszervező a hostelben, hogy tudomása szerint a magyarok nem utazhatnak be vízum nélkül az országba egy pár nappal korábbi változtatás értelmében. Lecsekkolva a botswana-i honlapot valóban nem találtam Magyarországot a vízummentes országok listáján, a magyar konzuli szolgálat honlapja szerint viszont igenis vízummentes. Helyben viszont nem lehet igényelni vízumot, ezt írta a botswana-i honlap. Így hát maradt az aggódás újfent. Egy óra múlva a határra értünk, újra útlevél pecsét a kilépés miatt, majd hajóval át Botswana partjaihoz. Itt várt minket Innocent, a szafari vezetőnk (imádom ezeket a neveket: Ártatlanság), aki a határellenőrzésnél kidobott és leparkolta az autót. Hatalmas megkönnyebbülésünkre minden simán ment, ott virít a pecsét az útlevélben. Cipőfertőtlenítés után vissza az autóba, majd két Guatemala-i illetőt vissza kellett vinni a hajóhoz, mert őket valóban nem engedték be vízum nélkül. Ezt szörnyű volt látni… Tudva, hogy mi pont ettől tartottunk.

Ezután a szafaris cég éttermében kaptunk egy reggelit, majd feltessékeltek minket egy hajóra a vízi szafarihoz, ahol mi egyből a tetőre ültünk ki. Saschának meg nyoma veszett, de végül kiderült, hogy alulra ült, csak nem szólt nekünk. Innentől pedig egy háromórás hajókázás következett a Chobe folyón Namíbia és Botswana között. Krokodilok, vízilovak, bivalyok, elefántok, rengeteg madár és furábbnál furább útitársak. Mögöttünk egy cuki angol néni ült, aki minden állatot a kis füzetkéjébe jegyzetelt fel. Előttünk meg Krokodil Dundee fotózott, feltehetőleg a pasijával. Túra után kellemes hideg törölközővel vártak, majd egy mennyei ebéddel folytattuk a napot egy asztalnál ülve Krokodil Dundee-ékkal, akik arról meséltek, hogy beutazták kb. az egész világot és hogy mi is tegyük ezt, még a gyerekvállalás előtt. Majd Innocent felpakoltatta az összes csomagunk a szafari jeep-re és útnak indultunk. Sascha nem velünk tartott, mert ő egy rövidebb túrára fizetett be. Útitársként egy egyedül utazó ausztrál csajt, Clare-t kaptuk és egy Ausztráliában élő, de amúgy olasz házaspárt, Marco-t és Sylvia-t. Egy 5 órás szafari után érkeztünk meg az 1-es számú kempingbe, ahol már a felvert sátrak, a kiásott WC és a terített asztal várt egy finom vacsorával és ingyen borral. A tábori szabályok ismertetését egy másik vezető közölte a maga horrorisztikus hangján sátáni kacajokkal ötvözve. Igazán kellemes érzéseket generálva a vadon közepén, amúgy is attól tartva, hogy éjszaka melyik nagyvad vacsorái leszünk majd. Ugyanakkor elmondhatatlan élmény oroszlán és leopárd üvöltés mellett nyugovóra térni, majd arra ébredni, hogy elefántok tépkedik a mellettünk lévő bokrokat. Pisilni inkább senki nem is ment ki éjjel. Hajnali ébresztő és gyors reggeli után, 6:30-kor már a második szafarit élveztük. Egy gyors brunch erejéig és a csomagjainkért visszatértünk a táborba, majd újabb szafari és még mélyebbre hatoltunk a vadonba az Okavango-delta felé, hogy elfoglaljuk az 5-ös szamú kempinget, ahol kaptunk két óra pihenőt. Két lehetőség közül választhattunk, szauna a sátorban a 45 fokban, vagy legyek hadserege kint az árnyékban. Ezért inkább célba vettük a tábori zuhanyzót – ez is egy remek élmény. Az esti szafarira bővült a csapatunk egy túlontúl is vígkedélyű német lánnyal, Teresával és három öngyilkos jelölt japánnal, akik közül csak Ken neve maradt meg a South Park miatt. Valami okból kifolyólag ezek a japánok állandóan a tábor körül csámborogtak – és mikor Innocent megkérdezte, hogy meg akarnak-e halni, csak annyit mondott Ken, hogy dehogy, csak körül akart nézni. Csodák és katartikus érzések tömkelege rohant meg minket többször is a napok folyamán, mikor hatalmas elefánt vagy bivalycsordát láttunk, színesebbnél színesebb madarakat, hatalmas oroszláncsaládot, zsiráf családokat, zebra hordákat, impalák, kuduk és pukuk százait, pumbáékat és felsorolni is nehéz mi minden mást láttunk. Egészen más élmény volt, mint az előző szafarin. Nyilván, mert megoszthattam Moncsival az élményt, és azért is, mert sokkalta több állatot láttam itt és a táj is sokkal másabb volt. Megdöbbentő volt végignézni, ahogy egy elhullott elefánt testét tépték az oroszlánok, vagy ahogy a jeeppel Innocent próbálta kikerülni a frissen elejtett antilop tetemet. Innocent amúgy 14 éve csinál túrákat, ez látszott is a tudásán, de sajnos mi vagyunk az utolsó csoportja – ezért kissé melankolikus is volt többször. A kedvenc sztorink Pumbához kapcsolódik, mert Innocent mesélte, hogy annyira rövid a memóriájuk, hogy ha elkezdenek futni az oroszlán elől egy idő után megállnak és azon morfondíroznak, hogy vajon miért is futnak. :) A chéfünk amúgy duplán is szerencsétlenül járt, mert első este kint hagyta a cipőjét, amit elvittek a leopárdok, másnap pedig a zuhanyzóban megcsípte a szemét egy méh és alig látott valamit. Némileg segített rajta a kalcium, amit adtam neki. Egyébként hatalmas köszönet nekik, mert remek étkeket raktak elénk folyton. Az étkek kapcsán jut eszembe a táborvezetőnk bölcs mondása, mikor feltette a kérdést, hogy van-e valakinek valami speciális étkezési igénye, mire Sylvia beközölte, hogy ő vegán. Erre jött a válasz: akkor minek jött a vadonba. Számból vette ki a szót. :) Annyira összekovácsolódott amúgy a csapat, hogy elérhetőségeket is cseréltünk, hogy közös képeket osszunk majd meg. Oh, egy vicces dolog, a másik csapat, akikkel első este együtt kempingeztünk, a feka csávót Symba-nak hívták. Testhez álló a vadonban: Hakunamatata!  Amúgy is ez ment folyton a fejünkben, így meg is kellett néznünk az Oroszlánykirályt, mikor visszaértünk Lusakába.

Csütörtökön fájó szívvel vettünk búcsút Botswana-tól, a határon kilépéskor és Zambiába való belépéskor is minden rendben volt, október végéig kaptam pecsétet, így többet már nem lesz dolgom a vízummal. Yaaaay! A hostelbe visszaérve Saschát is megleltük a medence partján, aztán végre egy kiadósat fürödtünk három nap után. Egy egész kis csapat vergődött össze a vacsira, újfent a Zambezi Café-ba mentünk, és megint egy afrikai tálat kértünk ki – de ezúttal okosabbak voltunk és 5 főre csak 4 személyeset rendeltünk – bár így sem sikerült mindent megenni. Clare alapból velünk tartott, de az étteremen a három japánnal is összefutottunk. Aztán pár kör ital után nyugovóra tértünk mert Saschatól egyetlen dolgot kértem, hogy mivel ő előbb visszaért Livingstone-ba, vegyen jegyet a 11 órás kék színű buszra. Ehhez képest sikerült neki a 9 órás sárga buszra megvenni a jegyeket. Azért szerettem volna a későbbi busszal menni, mert bíztam benne, hogy Moncsinak sikerült leszervezni még péntek reggelre az elefánt etetést. De sajnos úgy tűnt nem jön össze a dolog, mert 4 fő alatt nem indul a program, és az sem segített, hogy én magam is zaklattam őket emailen és telefonon is.

Másnap reggel aztán eszeveszett kopogásra keltünk, Mirriam állt az ajtóban, a hostel programszervezője, hogy sikerült neki last minute leszervezni a programot és fél óra múlva itt van a taxi Moncsiért. Mivel tudtam, hogy ez Moncsi nagy álma, így felhívtam a busztársaságot, hogy mehetnénk-e a későbbi busszal. Eltartott vagy 10 percig, mire megértették, hogy mit is akarok, de azt mondták minden lehetséges, hiszen ez Afrika. Sascha viszont elment a 9 órásival, Moncsiért megjött a taxi, én meg kiültem reggelizni a medence partjára. Találtam képeslapot is a boltban, így a programról visszaérkező és boldogságban fürdőző Moncsika örömittasan kezdett bele a lapok megírásába. Frannal annyira összebarátkoztam amúgy, hogy elérhetőséget is cseréltünk, mert kiderült, hogy 4 hét múlva pont otthon lesz Fokvárosban, így majd össze tudunk futni. Alig várom! Aztán a buszhoz sétálva betértünk a postára, ahol is 150 forintért sikerült feladnia Moncsinak a lapokat. Hát, vannak kétségeim, hogy megérkeznek-e azok a lapok, de fő a pozitív hozzáállás. A postán viszont nagyon segítőkész volt egy helyi emberke, aki meglátta, hogy sorban állunk, elkérte a bélyegeket a postástól és felragasztotta a lapokra, hogy mire odaérünk a sorban már csak fizetni kelljen.

Be akartam térni a Munali kávézóba (Zambia leghíresebb kávézója) még indulás előtt, de áramszünet miatt zárva volt. Bár két sarokkal odébb így is sikerült innom egy finom kávét. Moncsinak viszont nem sikerült pisilnie, mert nem volt papír és nem is nagyon igyekezett szerezni a hölgyemény, mikor Moncsi felvázolta a problémát. A buszpályaudvarra érve a nevünkön köszöntöttek, ezek szerint nagyon megmaradt nekik a reggeli telefonbeszélgetésünk. Majd délben el is indultunk a légkondi nélküli járművel, ami azért annyira nem volt kibírhatatlan. Úgy látszik mellékhelyiség ügyileg ez nem volt Moncsi napja, mert az egyik megállóban már muszáj volt leszállnia, de rémeket mesélt a WC-ben uralkodó állapotokról mikor visszaült mellém a buszra. Az út közepe táján elkezdtek filmeket vetíteni, így egész kibírható volt a második négy óra. Én meg útközben leszerveztem egy taxit, aki már várt is ránk az állomás mellett és repített is minket haza. Ahol is a kertben egy esküvő lagzijába cseppentünk – igazából ugyanannak az esküvőnek volt egy következő fázisa, amin pár hete részt vettünk. Meg is hívtak minket, de mire lefürödtünk és felöltöztünk csinibe, már elszállingózott a vendégek zöme. Ami fura, hiszen alig múlt akkorra este fél 11. Bár Sascha elmondása szerint úgy nyitották meg a vacsit, hogy mindenki egyen, igyon, amennyit csak jól esik, aztán utána indulhatnak is haza nyugodtan a vendégek. :) Mindenesetre annyira nem is bántam a dolgot, mert jó volt korán nyugovóra térni.