Hol volt, hol nem volt...

Még múlt év decemberében - köszönhetően a két évvel ezelőtti Európai Parlamentes gyakornoki munkámnak és Kingának -  az email fiókomban landolt egy felhívás néhány kvázi önkéntes afrikai projektről - másnapi jelentkezési határidővel. Félig alapos áttanulmányozás után azon gondolkoztam - tekintve, hogy a célközönség életkori maximuma 30 év és életem/tanulmányaim szerves része az afrikai kontinens - miért is ne próbálnám meg.

Így hát egy gyors önéletrajz, egy utolsó pillanatban összecsapott motivációs levél, a következő héten pedig a nagy meglepetés: kiválasztottak csoportos interjúra. (Ahová ráadásul jól lebetegedve sikerült beesnem.)

Rákövetkező héten a még nagyobb meglepetés, amire már nem is számítottam: benne a legjobb kettőben a zambiai projektre (oktatás egy iskolában).

Aztán a következő akadály, a felajánlott személyes interjú időpontja egybeesik az Azori-szigeteki kirándulásommal. Szerencsére az itthoni szervezet felajánlotta, hogy tartsuk skype-on az interjút, ami vélhetően egész jól sikerült, hiszen jött az email, hogy engem választottak ki.

Vegyes érzelmek: öröm, lelkesedés, aztán a racionalitás béklyója: hogy intézem el a munkahelyen és a doktori iskolában, hogy csak úgy eltűnjek három hónapra. No és milyen veszélyekkel jár egy ilyen afrikai projekt...

Végső soron eldöntöttem: megyek. Fél éves készülődés / ráhangolódás. Oltások, vízum, információgyűjtés.

Aztán az első felkészítő hét április közepén Berlin mellett a német puszta közepén. Az őszinte véleményem: egy rakás infantilis, ugyanakkor borzasztóan lelkes tréner, akik valamiért nem is sejtik, hogy a feminizmuson meg a világbékén túl is van értelmes élet. No de legalább megismertem a német tandem partnerem, akivel ezt a három hónapot összezárva töltjük. Meg egy rakás jó fej embert.

Aztán a második felkészítő a cseh puszta közepén június elején, amin több okból kifolyólag nem tudtam részt venni.

Most meg ott tartunk, hogy az utolsó napom a munkahelyen, és este indulás Bécsbe, ahonnan holnap tovább Dubaiba, aztán onnan Lusaka.

Most Charlie Munger szavai lebegnek előttem:
„The best thing a human being can do is to help another human being know more.”