Szombaton viszonylag korán keltünk, mert elmentünk megnézni egy lakást. Mondjuk nem kellett volna sietni, mert természetesen a megbeszélt 9 helyett fél 11-re ért ide értünk a tulaj, hogy elvigyen körbe mutatni, de ilyeneken lassan már nem csodálkozom. És ráadásul csak egy laza 10 perces sétára lett volna innen az a hely, ami egyébként nagyon jó. Egyrészt olcsóbb, másrészt közelebb van a sulihoz, harmadrészt pedig egy egész lakrész a miénk lenne, nem csak egy szoba. Egy baj van, nincs még kész a konyha, de elvileg 3 napot kért a tulaj, hogy befejezzen mindent. Na efelől vannak kétségeim, bár még el sem döntöttük, hogy maradunk-e itt, vagy átcuccolunk oda. Lassan felvesszük ezt a helyi „ráér ezt meggondolni és eldönteni” attitűdöt.

Délután pedig egy barbecue volt tervbe véve, Laurenz, Michael és Nathan társaságában. Bár ez is eredetileg 10-re volt megbeszélve, fél 12 magasságában sikerült is elindulni, majd az alapanyagok és a faszén beszerzése után fél 2 magasságában meg is érkezni a tett helyszínére, teljesen kiéhezve egy jó kis lakomára. A Monkey Pools nevű helyre mentünk nem messze a várostól, igazából egy rekreációs családi vállalkozás: gyönyörű park grillezésre kialakított helyekkel, karbantartott úszómedencével, teniszpályával és a folyó által kialakított kristálytiszta vízű természetes medrekkel – no és persze viszonylag borsos belépő árral (100 kwacha). A grillre még banán is felkerült, amit kétkedve fogadtam, de az egyik legjobb édesség, amit valaha ettem. Még a kínai sült banánnál is finomabb volt. Aztán mozgás gyanánt egy kis úszás, ami már nagyon hiányzott, és a többiek a folyómederben is csobbantak, amit én két okból kifolyólag is kihagytam: egyrészt Afrikában nem igazán vonzanak a természetes vizek, másrészt eszeveszett hideg volt a víz.

Aztán fél 6 magasságában visszaindultunk a városba, a fél órás földúton való zötykölődés alatt (még szerencse, hogy Michaelnek egy terepjárója van) a csodás naplementében gyönyörködtem. Ekkora már mindenki újra éhes volt, szóval megálltunk egy KEG nevezetű étteremben, ami egy egészen elegáns hely, de baráti árakkal és remek kajákkal. Ismerve már a helyi adagokat, öten rendeltünk kétféle ételt, és mindenki jól lakott. Köszönhető ez talán persze annak is, hogy egy 3 literes sörcsapoló monstrumot is rendelt Michael, amiből aztán mindenki töltögethetett magának. Az este végére viszonylag fáradt és nyűgös voltam már, így aztán igazán rosszul esett, hogy az étteremben végig kellett várni, míg az összes sör elfogy és véget ér a focimeccs. Amúgy sem láttam sok értelmét ott ücsörögni, és a tévét bámulni, miközben egyre hangosabban üvöltött a zene és tudva, hogy Michael újra úgy ül autóba, hogy kvázi egész nap sörözött. Látva a rossz kedvem oda is jött a pincér kedvesen, hogy minden oké? Aztán csendben eloldalgott, mikor ránéztem és mogorván visszakérdeztem, hogy szerinte úgy tűnik? Lehet velem van a baj.

Szerencsére vasárnap reggelre kialudtam a rosszkedvem és egy pompás reggeli után nyakunkba vettük a várost. Első megálló a központi pályaudvar volt, hogy megvegyük a keddi buszjegyet a szafari helyszínére. Ez ugyanis így működik itt, minél hamarabb veszed meg a jegyed, annál jobb helyet foglalhatsz. Undorító egy hely ez a pályaudvar, mindenki le akar nyúlni, mindenki a saját kis kioszkjában akar üzérkedni veled feltehetőleg hamis jegyekkel. Bahhh, gyűlöletes élmény, egy lepratelep. Szerencsére tudtuk melyik céget kell keresni, nagy nehezen rá is leltünk. Majd egy A4-es lapot elénk rakott a nő, hogy jelöljük be hol szeretnénk ülni. Kézzel kitöltötte a jegyet és voilá. 240 kwacháért (7200 forintért) birtokába is kerültünk a 12 órás útra szóló fecninek, az első sorba. Már csak az lesz kihívás, hogy kedden hajnali 4:30-ra ott legyünk a pályaudvaron.

Következő utunk az Arcades bevásárlóközpont parkolójába vezetett, ahol minden vasárnap helyi művészek tartanak kirakodóvásárt a kézműves termékeikkel. Kulcsfontosságú képesség itt az alkudozás tudománya, és a határozottan kimondott ’nem’ szócska. Mert persze mindenki letámad és el akarja neked adni a portékáját. Amúgy kedvesek, sőt, két ajándékot is kaptam. Egy helyi karkötő szerűséget, és egy nyakláncot egy kis kőből faragott Viktória-vízesés motívummal. Mindegyik úgy kezdődött, hogy a kezemre húzta, illetve a nyakamba tette, aztán mondtam, hogy mindez hiába, mert nem veszem meg úgyse – erre mindketten azt mondták, hogy nem baj, mert ajándék. Persze nem akartam vásárolni, de pár apróságot azért elhoztam – részben mert nagyon belejöttem a pofátlan alkudozásba, részben mert jó lesz szuvenírnek. Részben pedig azért, mert vagy fél órát beszélgettem a sráccal, akitől vásároltam és közben megtudtam, hogy csak kényszerpálya számára a kézművesség, mert tanulni akarna, csak nincs pénze az iskolára a családjának. Amit persze vagy elhiszek, vagy nem, de ezúttal úgy döntöttem nem játszom a hitetlen Tamás szerepét.

Aztán egy gyors ebédet akartunk enni az út másik oldalán lévő plázában, de a pizzás hely nem volt jó döntés. Alapból a kasszánál is sokat kellett várni, mert vagy telefonon vettek fel rendelést, vagy egymással beszélgettek, vagy egyszerűen csak percekre eltűntek a pénztárosok. De a java csak a rendelés után következett, vagy 30 percet kellett várni, mire elkészült a rendelés – és egy gyorsétteremről beszélünk. Aztán vissza kellett állni a kassza sorba, hogy az italt is kiadják. Ez a hely soha soha többé. Nem fogok én hozzászokni ehhez a lassúsághoz, pedig próbálok nem mereven hozzáállni a dolgokhoz. És sietnünk is kellett volna, mert Michael kivételesen időben úton volt értünk Laurenzzel, hogy felkapjon minket.

Így hát nem sikerült odaérni időben a délutáni grill-party meghívásra Michael ismerőseihez, mert előtte még be is kellett vásárolni. Itt minden meghívás úgy működik, hogy viszed, amit enni és inni szeretnél. Jelen esetben a nyers húst, amit a házigazda megsüt neked a grillen. Tökéletesen működik, ezt a szokást otthon is át lehetne venni. Igazi multikulturális és gasztrológiai élmény kerekedett. A vendéglátó pár egy indiai leányzó és egy svéd srác volt. A lány az egészségügyben dolgozik itt Lusakában, a srác az építőiparban és nagyon menő helyen laknak. Egy hatalmas kert tartozik a házhoz, ahol gazdálkodnak és állatokat is tartanak. Meg van egy cuki kutyájuk és egy lusta macskájuk. A ház maga pedig egy zárt közösségen belül van, de ez jellemző az egész külvárosi részre, hogy kvázi kis minifalukból áll össze. Ezen a részen az indiaiak vannak többségben. Aztán a vendégek között volt egy amerikai csaj, aki a héten érkezett Malawiból Lusakába. Igazából életművész, nincsenek konkrét tervei, de év végig akar maradni, és tetoválószalont akar nyitni. Aztán volt egy libanoni pár, akikkel sokat nem beszéltem, mert mire leültem volna melléjük már indultak haza. Aztán volt egy helyi pár, akik szintén hamar leléptek, miután végig dohányozták / shisha-zták az ott töltött időt. Amúgy az első zambiaiak, akiket dohányozni láttam – ez csak most tűnt fel, hogy mennyire furcsa, hogy eddig senkit nem láttam dohányozni. Ámbár a shisha (vízipipa) nagyon divatos itt a klubokban. Plusz érkezett még egy Scotty nevű helyi srác, a maga 200 centijével egy német expat (külföldre szakadt személy), Axel társaságában, aki a GIZ (Német Nemzetközi Együttműködési Szervezet) színeiben tölti itt idejét év eleje óta. Ez már megint legalább egy olyan haszontalan szervezet, mint az ENSZ. Úgy tűnik a németeknek túl sok pénze, és már nem tudják hogy elkölteni. A kaja isteni volt amúgy, humusztól elkezdve a legkülönfélébb salátákig minden volt, és barbecue-val egyidőben persze a szomszéd két kutyája is egyből megjelent. A naplementét pedig a csodás függőágyból élveztem a kertben. Aztán lévén vasárnap, este 7 magasságában – utolsókként – a távozás hímes mezejére léptünk.

A hétvégi beszélgetéseket összegezve, meg az elmúlt két hét saját tapasztalatait emésztgetve egyre inkább világossá válik, hogy mennyire torz képet kapunk mi Afrikáról odahaza. Szó sincs itt arról, hogy meg kellene őket menteni, hiszen nagyon sokan élnek sokkal jobb színvonalon, mint egy átlagmagyar. Persze hatalmas a szakadék a szegények és gazdagok között, de a sok támogatás sem oda megy, ahol szükség lenne rá. A piacon előttem bontották ki a Vöröskereszt ruhakonténerét, amit az eladók pénzért adnak tovább. Egész egyszerűen csak minden nagyon más itt, az élet ritmusa, a dolgok szemlélete. A mobiltelefonok tekintetében fejlettebbek, mint mi, de közben sokszor analfabéták a számítógépekhez. Nem fér a fejembe ez a kettősség. No persze alig várom, hogy holnap kiszabaduljunk az igazi Afrikába. Messze a fővárostól, a szavanna közepére. Már kemping által küldött levél utolsó sora is bíztató: „Please call us when you get to Mfuwe so we can come and pick you up as it's not safe to walk from the town to camp as there are plenty of elephants, lions and other large games around camp.” azaz „Kérem hívjon minket, amikor megérkeznek Mfuwe-be, hogy elmehessünk Önökért. Nem biztonságos a városból gyalog megközelíteni a kempinget, mert sok elefánt, oroszlán és más nagyvad található a kemping körül.”

A környéken bandukolva, lépten-nyomon belefutok a cselédeket bérlésre felkínáló hirdetésekbe. Árucikk, konkréten árucikk itt egy húsvér ember. Már a megfogalmazás is bicskanyitogató. „Cselédek elérhetők.”, vagy „Képzett cselédek hosszútávú bérlésre elérhetők.” és persze a telefonszám, de akár WhatsApp-en keresztül is foglalhatóak. Leah-val beszélgetve, mert időközben olyannyira jóba lettünk, hogy már csevegünk is (amit természetesen nem szabadna elvileg), egészen sok mindent megtudtam. Például azt, hogy ő tökéletesen boldog és elégedett a munkájával. Mindene megvan, ami kell, ezért változtatni sem kívánna semmin. Ez az ő kis biztonságos mennyországa itt. Az meg teljesen oké, hogy csak a hátsó bejáraton közlekedhet, hogy nem fogadhat el egy vacsora meghívást, mert nem ülhet asztalhoz egy nála magasabb rangú emberrel. Csak az a kérdés, mitől lesz valaki magasabb rangú? Mi tesz engem azzá? A bőröm színe? Esetleg a pénztárcám vastagsága? Teljesen felháborít és mégis el kell fogadnom, hogy ez itt így van. Minek is azon igyekezni, hogy ez változzon, ha ő maga ebben a szerepkörben érzi jól magát. Ugyanakkor nem értem, hogy a házi úr miért nem képes legalább egy mosógépet venni, mert szegény Leah kézzel mos. És a takarító szett sem mondható épp modernnek. Ha már valaki cselédet alkalmaz, legalább a munka körülményeit tehetné egy fokkal elfogadhatóbbá. Mindegy, nem elmélkedem ezen. Itt ez van, ezt kell elfogadni még két hónapig.

Azon már inkább elgondolkozik az ember, hogy hogy lehet ekkora itt a megosztottság. Minden téren. Pénteken felkerestem a namíbiai nagykövetséget, hogy vajon igényelhetek-e itt vízumot. Mert otthon arról tájékoztattak, hogy európai uniós állampolgárként még utazás előtt, a namíbiai képviselettel rendelkező legközelebbi uniós ország nagykövetségén (ez esetünkben Ausztria) kell megigényelnem, de maximum az utazás előtt 30 nappal. Mivel ennek logisztikája esetemben kivitelezhetetlen volt, így felajánlották, hogy majd postán küldjem az útlevelem innen Lusakából Bécsbe egy válaszborítékkal és a vízum árával (80 euró), aztán két hetet adjak nekik az elbírálásra + a postai átfutás ideje. Hát persze… Már-már le is mondtam a namíbiai utazásról, de gondoltam egy kérdést megér itt. Nem volt egyszerű megtalálni a követséget, meg bejutni sem, hiszen két méteres vasajtó fogadott. Pár percig szobroztam, mikor egy helyi járókelő mondta, hogy dörömböljek hangosan a vasajtón és majd beengednek. Hát oké, gondoltam egy próbát megér, csak nem lőnek fejbe, hogy a követség zárt vasajtaját verem ököllel. És csodák csodájára, megnyílt a kapu és a biztonsági őr kedvesen kérdezte, hogy mi járatban. Elővett egy ósdi, A2-es méretű, foszladozó, hatalmas papírkönyvet, amibe be kellett írni a nevem, az útlevélszámot, a belépés idejét és az intézni kívánt ügyet. Tiszta középkor. Majd a recepcióra vezetett, ahol elmondtam a problémám a vízummal kapcsolatban. Az ügyintéző néni széles mosollyal legyintett, hogy ezek nem normálisok Európában, töltsem ki a vízumigénylő lapot, adjak 50 dollárt (majdnem a fele, mint az otthoni restancia) és még aznap visszamehetek a kész vízumért. De majd mindezt csak egy hónappal az utazási dátum előtt, mert 30 napra előre tudják kiállítani (na ebben az egyben egyezett a dolog az otthoni tájékoztatással). Akkor kérdem én, hol nagyobb a bürokrácia? Illetve az a kérdésem, hogy lehet az, hogy egyszer minden működik flottul, máskor meg semmi sem megy egykönnyen.

Boldogságtól átitatva – és péntek révén előkerült az a helyi whisky. Egy pillanatra meglepődtem, mikor a reggel betett jégkockát elővettem a mélyhűtőből, de viszonylag rövid mérlegelés után úgy döntöttem anélkül kortyolgatom el az italom. Hogy miért? Mert öngyilkos bébi csótányok gondolták, hogy majd gondoskodnak a fehérjebevitelemről. Aztán úgy döntöttem azon már nem elmélkedem, hogy hogyan kerültek a mélyhűtőbe – de ezek után már az sem kérdéses számomra, hogy még egy atomtámadást is túlélnek. After all, this is Africa. So I shouldn’t be surprised.

Nem tudom, hogy meg lehet-e itt szokni. Mármint abban az értelemben, hogy ne érezd magad aliennek. Mert az egy dolog, hogy viszonylag magabiztosan használom már a tömegközlekedést, de járva-kelve továbbra is kívülállónak érzem magam.

Sascha gyengélkedett a minap, gondolom annak köszönheti, hogy megint csapvizet ivott. No meg nem az ő napja volt abban az értelemben sem, hogy letiltották a bankkártyáját, mikor az előleget próbálta elutalni a jövő heti szafarira. Így aztán rám maradt ez a nemes feladat, ami nem is volt olyan egyszerű, mert konkrétan nyomozni kellett néhány adat után, ami szükséges volt az utaláshoz. Arról persze azóta sincs infó, hogy megérkezett-e a pénz, mert a gyors válaszadás nem erőssége az itteni embereknek – ha egyáltalán persze kapsz választ. És az idő sem olyan értékkel bír, mint nálunk. Itt simán belefér, hogy 10 km-re eljutni az kb 2 órába telik, ha át kell szállni a busszal. Szóval nem érdemes sok mindent tervezni egy napra, mert a logisztika és kivitelezés gyakorlatilag felöleli azt az időintervallumot, míg világos van. Így volt ez a csütörtökre kiszemelt programmal is. A 12 km-re, de még a városban lévő Munda Wanga Parkba indultunk el 10 óra magasságában, ahová meg is érkeztünk délben. Halkan megjegyzem: újfent hiányzik a budapesti 3-as metró luxus kényelme és a MÁV menetideje. Aki bármelyik miatt panaszra nyitja száját, javaslom töltsön el itt egy hetet. A park amúgy inkább csalódás volt, hiszen ebben is az európai vadasparkok sztenderdjéhez vagyunk szokva. A hely szomorúságát – a kis helyre bezsúfolt állatok mellett – az omladozó épületek is tükrözték. Az egyetlen szépsége a parknak a botanikus kert rész volt. Mellesleg nem is értem minek egy állatkert, mikor az egész ország egy hatalmas szafari gyakorlatilag, ahol az úton elefántok grasszálnak át a busz előtt. Aztán miután kinézelődtük magunkat, és ebédeltünk, meg egy bevásárlást csaptunk, máris 5 óra lett, mire hazaértünk. Sascha közben rendbejött, és kerekített egy csodás vacsorát tegnap. Bevásárlás közben meg nem hagyhattuk ott a megpillantott 1500 forintos helyi whisky-t, ami legalább olyan jó, mint a méregdrága Jack Daniels. S mielőtt bárki azt hinné, hogy alkoholisták vagyunk, ez szigorúan csak egy pohár védőital – mert ugye Mucsi is megmondta, "érted, kultúráltan, szigorúan egy pohárka"!

Visszatérve még a szerdára. Mivel ugyebár Sascha az ágyat nyomta és nem akarta, hogy őrizgessem, én úgy döntöttem bemegyek a városba és találkozom Malcolmmal, még a szombati kimozdulás alkalmával megismert sráccal. Ettünk egy jót és mivel beszédes gyerek, egy csomó érdekességet megtudtam a helyi dolgokról. Például azt, hogy Lusaka tökéletes példája a gyors ütemű fejlődésnek, mikor az útépítéseket és az új irodaházak felhúzását nem tudja lekövetni a városi forgalom, és elképesztő dugók alakulnak ki. Aztán azt is, hogy rengeteg az iskola, mert rengeteg a gyerek, és az itteniek egyetlen lehetősége egy jobb életre az az oktatásban rejlik. Ugyanakkor, mivel fizetősek az iskolák, a szegények nem engedhetik meg maguknak. Ezért aztán még a nyugati világnál is nagyobbra nyílik a társadalmi olló. És rengeteg a kolduló utcagyerek, akik még sokszor a helyiekre is veszélyt jelentenek, mikor csoportosan rohannak le egy-egy jómódúnak tűnő embert, vagy törnek be autó üveget a piros lámpánál, ha a sofőr nem ad egy kis pénzt. Malcolm meg is mutatta, hogy a város melyik részeire ne tegyem be a lábam, illetve tanácsokat is adott, hogy az utcagyerekeket hogy kell leszerelni. Egy kis apróval, aminek mindig a zsebben kell lenni. És azt mondani, hogy jelenleg ez minden, ami nálad van. Mert ha az ember a táskájában kezd el kotorászni, az gyanús, hogy ott más is van még. Fizetésekről is szó esett, és leesett az állam. Akiknek van munkája, ők jobban keresnek, mint a magyarok – ami Magyarország szégyene persze. Mesterdiplomával egy itteni ember 300-500 ezer nettóval, PhD-val 500 ezer – 1 millió közti összeggel számolhat. Egy egyetemi tanár havi 450 ezer forinttal, egy szakképzett orvos 900 ezer forinttal gazdálkodhat. Nem is értem mi a büdös fenét csinálok a magyar közigazgatásban még, a 30 éves koromra a kiégés felé tartó úton való haladáson kívül… Tiszta szánalmas!

Mellesleg Zambia kivaló terep, ha valami újszerű vállalkozásba kezd az ember, mert a kormány mindent támogat – pl. a legújabb a kakakóültetvények és a fokhagyma termesztés. A föld pedig nagyon olcsó itt a városon kívül, így nagyon vonzó befektetési célpont az ország a külföldiek számára. Az ingatlanpiacban pedig rengeteg pénz van, viszonylag gyors meggazdagodási forma.

S persze itt duplán igaz, hogy a fehér bőrszínnel elsőbbséget élvez az ember. Mert hiába jelentkezik kétszáz ember egy állásra, ha abból egy fehér és ő a legrosszabb jelölt, akkor is ő kapja meg a munkát. Ha pedig kormányzati munkát vállal egy fehér, akkor ingyen kap lakhatást és szolgálati autót – így ez a legtutibb recept a meggazdagodásra. Ugyanakkor teljeséggel felháborító és elszomorító ez a fehér vs. fekete tendencia. Nem tudom ezen hogy lehetne változtatni, lehet-e egyáltalán. És teljesen megértem, ha emiatt itt sokan neheztelnek a fehér emberre.

Aztán úgy elbeszélgettük az időt, hogy lement a nap. Így duplán átléptem a határaim: egyedül mászkáltam a városban, és sötétben értem haza. Ez így tarthatatlan, szóval meg is fogadtam, hogy jobban odafigyelek.

Már több, mint 10 napja itt vagyok, de még mindig meglep, mikor random gyerekek tágas mosollyal felnéznek rád és hatalmasat köszönnek.

Vagy mikor random emberek köszöntenek az utcán és megkérdezik hogy vagy. Lassan kezdem elengedni az otthonról hozott virtust, ami akarva akaratlanul is a legelső válaszreakció ilyenkor: „vajon milyen hátsó szándékkal köszön rám?”, „pénzt akar?”. Pedig semmit nem akar, még csak meg sem áll, egyszerűen jófej. Mint ahogy Leah első kérdése is a jó reggelt után, hogy hogy aludtam, hogy vagyok ma.

Ugyanakkor persze, hogy ne csak jót írjak folyton, mindig vannak árnyoldalak is. Kifejezetten zavar, hogy csak azért, mert fehér a bőröm, mindenki szuper gazdagnak néz. Tipikus eset ez a buszon, mikor tőled több pénzt akarnak beszedni, mint a helyiektől. Csak akkor pillognak nagyokat, mikor közlöd velük, hogy hol a visszajáró, hiszen pontosan tudod mennyibe kerül az adott útszakasz.

S persze az is vicces, hogy a buszpályaudvaron tegnap már érdeklődnöm sem kellett, hogy honnan megy hazafelé a busz, hanem odajöttek hozzám, hogy az Ibex Hill felé tartó busz jobbra a második. Mindezt a milliós fővárosban. Meglepően kevés amúgy a fehér ember – a hivatalos statisztika szerint 1%, és azok is koncentráltan itt élnek a diplomatanegyedben. Azért mindig jó érzéssel tölt el, mikor nagy ritkán megpillantok egy európait.

Ugyancsak zavaró és kifejezetten kellemetlen élmény is, mikor lépten-nyomon azt hallod, hogy rólad beszélnek. Természetesen a saját törzsi nyelvükön, de mivel tökéletesen tudom, hogy bemba nyelvben a fehér ember „ichabuta”, nyandzsa nyelvben pedig „mzungu”, és más fehér nincs a környéken, így erős a gyanúm, hogy rólam van szó. Sőt, a minap a helyi KFC-nek megfelelő gyorsétteremben, a Hungry Lions-ban, mikor leültünk két lányzó mellé Saschával, egészen addig angolul beszéltek, majd megkérdezték, hogy beszélem-e a bemba nyelvet, és mikor mondtam, hogy nem, átváltottak arra és a 15 perc alatt legalább százszor elhangzott az „ichabuta”. Mindegy, bekapikázhatják, biztos csak tetszettem nekik � de szerencsére az átlagember jófej.

Leszámítva persze a taxisokat, akik folyton folyvást le akarnak nyúlni. Vegyük például a helyi Uber applikációnak megfelelő Ulendo taxi alkalmazást. Megrendeltem az autót, mert a város melletti krokodil farmra nem lehetett sajnos tömegközlekedéssel eljutni. A harmadik autós hajlandó is volt bevállalni az utat, és 5 percen belül meg is érkezett értünk. Majd olyan útvonalon kezdett el kocsikázni, ahol ha nem egy autó biztonságában érzem magam, akkor magam alá vizelek a rettegéstől, hogy csak ebből a gettóból jussak ki. Igazi Afrikai, testközelből, szerencsére a kasznin belülről. Aztán meg is kérdeztem tőle, hogy valóban ez-e a legszerencsésebb útvonal, mikor az aszfalt is eltűnt, amire csak annyit mondott, hogy igazából nem tudja, de ez tűnik a legrövidebbnek és inkább tegyek egy szívességet és adjak neki 50 kwacha előleget az út árából, mert alig van benzin és nem lenne jó lerobbanni, mellettünk meg épp van egy benzinkút. Fél órával később végül megérkeztünk a farmra, ahol az alkalmazás ki is írta, hogy 157 kwacha az út, de ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy későn kapcsolta be a számlálót és hogy nagyon messze jöttünk és adjam már neki most ez az összeget oda a tankoláson felül. Oké, 1500 forintról beszélünk, de az elvek… Csak azért, mert szinte ragyog mellette a bőröm, még ne legyen faszfej. Úgyhogy a kezébe nyomtam 110 kwachát és hozzáfűztem, hogy nekem sincs több pénzem, mint egy helyinek és hogy azonos elbánást szeretnék, ha ők is ezt várják tőlem. De erre csak bembául mondott – gondolom én – valami csúnyát és elhajtott.

A Kalimba Reptile Park névre hallgató krokodil / alligátor / kígyó farm egyébként egy remek lehetőség, ha valaki kicsit pihenni vágyik, hiszen messze van a város zajától, egész jól karban van tartva, van medence és piknik rész és persze rengeteg fenevad. Megkóstoltam a ház specialitását, a krokodil húsból készített hamburgert. Egészen fura ízvilág, de leginkább mégis a csirkéhez tudnám hasonlítani. És addig jó, míg én eszem azt a krokodilt és nem fordítva. Amúgy félelmetes ennyit látni egy rakáson, mintha egy komplett kolónia maradt volna itt a dinoszauruszok korából. Ami viszont teljesen lenyűgözött, azok a fák és növények voltak.

Visszafelé aztán indult újra a taxis hadművelet, de most a park egyik dolgozóját kértem meg, hogy hívjon egy taxist, akivel előre megegyeztünk az árban – és ez a sofőr legalább tudta merre megy. Tény, hogy legombolt 200 kwachát rólunk, de több is veszett Mohácsnál. Kevesebb, mint 6000 forint meg vállalható egy 20 kilométeres szakaszért. És mivel teljesen más úton haladtunk, így kis afrikai falut is láttunk az úton. Sárkunyhók és szegénység – el sem tudom képzelni milyen lehet ott élni. De mivel felnőnek a gyerekek, gondolom ez is csak megszokás kérdése.

Térjünk még vissza erre a helyi KFC-re. Mert érdekes, hogy míg a KFC-ben alig vannak, ez a Hungry Lions étterem folyton tömve van. Hamar meg is világosodtam, hogy miért. Hatalmasok az adagok. Az itteniek meg szeretnek zabálni. Én 900 forintért annyi csirkét kaptam, egy kóla és sültkrumpli társaságában, hogy nem bírtam megenni. Mellesleg az is elborzasztott, hogy rózsaszínben pompázik a hús külső széle a bunda alatt. Jóhiszeműen abban reménykedem, hogy ez csak a speckó fűszerezésnek köszönhető, de a valóságban attól tartok, hogy inkább a sok antibiotikumnak és mesterséges szarnak tudható be.

A vasárnap viszonylag eseménytelenül telt. Alapból későn keltünk a buli után, így a vasárnapi gospel misét csak a távolból hallottuk. A reggelivel sem siettünk. Aztán filmet néztünk, majd elmentünk bevásárolni. Még mindig meglep, hogy bármit megkapsz, maximum drága. Mármint a helyi termékek jellemzően jó áron vannak, még magyar árakhoz képest is, de amit importálnak, az drága. Valami okból kifolyólag a tej is drága (1 liter kb. 400 forint), még nem jöttem rá miért. És nincs normális édesség, ez zavar… :(

Egyre bátrabbak vagyunk a kajával. Vasárnap húst vettünk és Sascha nagy örömére, megint én voltam a séf. Olyan kis magyarosan elkészített gombás marhapörköltet raktam elé. Jéééééj, és nem lett tőle bajunk. Desszertnek meg egy kis helyi papaya. Isteni!

A naplemente és az esti égbolt színeivel továbbra sem tudok betelni, ehhez az egyhez hozzá tudnék szokni.

Aztán nemzeti ünnepünk napján, mivel továbbra sem kaptuk a szombatra ígért szafari program tervezetét, így nekiálltunk önerőből megszervezni. Amivel gyakorlatilag majdnem el is ment a nap, főleg, hogy a wifi valamiért napok óta nem működik, így kénytelenek voltunk mindezt mobil neten összehozni. S persze a legtöbb helynek nincsenek is publikus árai, hanem érdeklődni kell. Aztán várni a válaszra. Hogy itt semmi sem megy egyszerűen? Igen, ez pontosan így van. Szembesültünk vele, hogy semmi nincs véletlen. Még jó is, hogy nem foglaltuk le a hostel által szuper áron ajánlgatott 100 ezres nagyságrendű szafarit. Ugyanis sok-sok órás közös keresgélés, a lonely planet útikönyv és több utazó blogger bejegyzésének áttanulmányozása után rábukkantunk a legjobb lehetőségre. Csak mivel főszezon van, a héten már nincs szabad kapacitásuk. De úgy döntöttünk megéri egy hetet várni, hogy 4 napnyi szafariért, teljes ellátásért és napi 2x4 órás jeep túráért 200 dollárt fizessünk fejenként, szemben a 600 dollárral, ha a napokban mennénk. Mit ne mondjak, a 12 órás oda, majd visszautat nem várom annyira.

A városba is be kellett menni újra, mert Sascha vízuma hamarosan lejár és meg kellett hosszabbítani. Mondanom sem kell, ez sem ment egycsapásra. Ugyanis az Immigration Office elküldött, hogy ezzel nem ők foglalkoznak, a város másik végében van valami hatósági épület, leszünk szívesek odamenni. Na de azt meg megtalálni nem volt egyszerű… Ezek után mondja valaki, hogy az otthoni bürokrácia malmai lassan őrölnek. Az ittenihez meg még inkább hozzá kell lassulni… De végül is siker, most már tudom nekem hová kell majd mennem. Jutalmul megleptük magunkat egy Starbucks kávéval.

Aztán hazafelé megtapasztaltuk, hogy a busznak valóban nincs fix iránya, csak annyi, hogy az adott városrészbe közlekedik. De ezt egy 40 perces – megint sötétben – sétával korrigáltuk. 40 perc itt semmit nem számít…

Mellesleg Leah nagyon csúnyán nézett rám, mert elmosogattam ma. Meg is kérdezte, hogy én miért csináltam meg az ő munkáját, hiszen ő ezért kapja a fizetését. Nem esett jól ez a rosszalló nézés, és amúgy is rossz kedvem volt, hogy lemaradok az első erkélyemről nézhető tűzijátékról. Így aztán nem tudtam eldönteni, mivel is koccintsak az ország születésnapjára, azért aztán szépen sorban kezdtem el haladni.

Ágyba kaptam a szombati reggelit. Wow! Gondolom a tegnapi vacsiért cserébe. Aztán úgy döntöttünk bátrak leszünk és buszra pattanva vesszük nyakunkba a várost. Van az az érzés, hogy valamit valamilyennek elképzeltél és az egy az egyben testet ölt. Na hát ilyen volt ez a minibusz is. Hangos, koszos, zsúfolt. Vannak ugyan megállók, amik persze nincsenek jelölve, de minden helyi tudja őket. Még csak leinteni se kell a buszt, mert konkrétan vadásszák az embereket. A lényeg: minél többen legyenek, mert annál jobban megéri. Innen tőlünk 8 kwacha egy út, nagyjából 240 forint. Amúgy eléggé furán nézett a srác, mikor bólintottunk, hogy álljon meg, beszállunk. Egyébként meg folyamatosan járnak ezek a kis 10 személyes buszok, a miénken a kezdeti 5 főhöz képest egy idő után 19 ember utazott, ennyire összenyomva még a 3-as metrón sem éreztem magam sosem csúcsidőben. No meg ennyire emberszag sincs a pesti BKV járatokon. Üvölt az afrikai zene, a sofőr igyekszik elkerülni a dugót, ezért aztán megy, amerre helyet talál. A másik alkalmazott pedig hősiesen gyűjti az utasokat, szedi a pénzt, jelzi a tető ütögetésével a sofőrnek, ha megálljon vagy induljon. Obégat folyamatosan minden járókelőnek, hogy „Come to town!” ergo szállj be, a központba megyünk. Fix útvonal persze nincs sosem, csak hellyel közzel. Valahol bámulatos amúgy, hogy ez a segéd beszedi a pénzt mindenkitől, és tökéletesen emlékszik rá, hogy kinek mennyit kell visszaadni – nem is értem! S ha már pénz, ennyire mocskos bankjegyeket, mint amik itt vannak még sosem láttam. Elképesztő! Sokszor már az se látszik, milyen szám van rajta. Higénia nulla!

7 kilométerrel és fél órával később a központban találtuk magunk. Egy modern irodaház, egy omladozó irodaház, kosz és káosz az utakon. Járda szinte sehol, zebrát meg még nem is láttam – életveszély átmenni az úton, jelenleg az a taktikánk, hogy bevárunk helyieket és követjük őket. Az egyik pillanatban egy nyomornegyed, a másikban egy európai színvonalú pláza, nemzetközi márkaboltokkal, éttermekkel (pl. KFC-vel) és multiplex mozival, a legújabb filmeket vetítve. Érti ezt valaki? Minden esetre a KFC jól esett, meg utána a kávé is – egy pillanatra otthon éreztem magam.

A hostelben szuperkedvesek voltak, több opció is felmerült, így amellett döntöttünk, bár piszok drága, hogy elmegyünk egy több napos szafarira az ország másik végébe, amire máskor nem lenne már időnk, pedig Afrika egyik legeslegjobb nemzeti parkjaként tartják számon. Abban maradtunk, hogy este küldik a részleteket email-ben.

Visszafelé a buszhoz, útba ejtettük a piacot. Na ez! Félelmetes, minden értelemben. Ehhez foghatót még a dél-kelet-ázsiai út alatt sem tapasztaltam tavaly. Tömeg és bűz! Mindenki ordibálva árulja portékáját, sokan mikrofonnal és szartól az űrhajóig minden kapható. Én persze a sokk hatása alatt táskámat magamhoz szorítva azon imádkoztam, hogy csak innen jussunk ki élve. Persze semmi okom nem lett volna félni, de mégsem éreztem magam komfortosan. Amiről lehet, hogy a hangzavar, de az is lehet, hogy a „friss” hús mellett folyó szennyvíz, vagy a félig megnyúzott, még vérző fejű állatfejek tehettek.

Véletlenül útba ejtve egy nyomornegyedet, újabb sokként ért, hogy nyomomba szegődött két kis lurkó, akik csak egy fél kwachát (15 forint) szerettek volna kérni, de végül beérték azzal, hogy a kezemben lévő egyharmadig lévő fél literes kólám odaadtam nekik, amire rá is vetették magukat. Adhattam volna nekik pénzt persze, de nagyobb volt bennem a félelem, hogy az egész tárcám viszik, ha előveszem. Nagy nehezen aztán megtaláltuk a buszt visszafelé, ami nem egy egyszerű mutatvány, mert többszáz van egy helyen, de készségesen segítettek a helyiek a sok kérdezősködés után.

„Hazaérve” szerettem volna hajat mosni, mert estére meghívtak minket kvázi idegenek (Sascha német ismerősőnek szintén német ismerőse, aki egy helyi árvaházban önkénteskedik már egy éve). A készülődésből semmi nem lett, mert annyira szépen kérleltek Leah gyerekei, hogy nekiálltam játszani velük.

Ez egy újabb meghatározó élménye volt a napnak. Azon merengtem, hogy mennyivel másabbak az itteni gyerekek. Gabi 2,5 éves, Oliver 3,5. A kert végében élnek egy kvázi kunyhóban, víz és áram nélkül. A nagy házba nem jöhetnek be, anyukájuk is csak a hátsó bejáraton közlekedhet, míg főz/mos/takarít. Nagyon hálás voltam neki amúgy, amiért tisztára mosva és élére vasalva kaptam vissza tőle a ruhákat előző nap délután. Szóval a gyerekek. Először bújócskázni kellett velük, aztán fogócskázni, aztán focizni, aztán autókereket hajtva versenyezni, aztán porba rajzolni, aztán énekelni és közben gitározni egy szanaszét foszló teniszütőn. Majd Oliver megmutatta legféltettebb kincsét, a motorját. Ami nem más, mint egy tenyérnyi, össze-vissza hajlítgatott kék színű elektromos vezeték. Boldogan mutatta milyen gyorsan megy és hogy még ugratni is tud vele és próbáljam ki én is. Aztán hoztak egy-egy lapos követ és tanár-diákot játszottunk, hogy mondjam mit írjanak és ők a kőre körmölik egy bottal. Ezután hoztam nekik egy kis kekszet, amiért nagyon hálásak voltak, aztán tollat és papírt, hogy rajzoljunk és magukon kívül voltak az örömtől, mikor nekik adtam a tollakat. Közben csak az fogalmazódott bennem, hogy egy átalagos gyerek nálunk miért nem elégedik meg a több tízezer forintos legóval és stb.

Aztán búcsút intettem a gyerekeknek, mert megérkezett értünk Michel, az ismerős helyi haverja, aki felajánlotta, hogy visz és hoz is majd minket az autójával. Nagyon jófej srác! Az ázsiai negyedbe mentünk, ahol olyan thai kaját ettem, amiről azt hittem most pár hónapig le kell majd mondanom. Nyami, nyami!

Aztán több helyre is elmentünk, szórakozóhelyekre, a srácok mindent meg akartak mutatni. Mit ne mondjak, egy itteni buli azért más, mint egy otthoni. Jellemzően azért, mert afrikai zenére mulatnak, és iszonyat hangosan bömbölnek a hangfalak. Mivel minden egyes helyen megittunk egy, de inkább több sört, így a végére kellőképp vidámra ittam magam – annak ellenére is, hogy egész nap bennem volt a „hiányoznak az otthoniak” érzés. Egy valaminek nem örültem viszont, hogy Michel is ugyanannyit ivott, mint mi hárman európaiak, de vezetett. Mikor megkérdeztem, hogy ezt szabad-e, azt mondta természetesen nem, de mivel nincs pénze a rendőrségnek szondákra, így gyakorlatilag amíg a mozgáskordinációd oké, nem lesz büntetés. Meg hogy a rendőrség amúgy is korrumpálható. Amúgy ezt több helyen olvastam, és az út közben látott 3 baleset is alátámasztja, valóban probléma itt az ittas vezetés éjszaka. Talán ez okból kifolyólag is jobb bent maradni sötétedés után.

Ennyi élmény után, hajnali kettőkor hullaként zuhantam az ágyba.

Szóval ott maradtam el az élményekkel, hogy péntek délelőtt pötyögtem be egy hosszabb bejegyzést még a suliban.

A pénteki menzás ebédem meglepően európaira sikeredett, történt ugyanis, hogy Maria, a szakács néni, előző nap némi fintort vélt felfedezni az arcomon étkezés közben. Ezért aztán úgy gondolta, hogy kolbászt grillez nekem és szalmakrumplit süt, amihez gondosan evőeszközt is mellékelt. Mellesleg a kolbászt még curry-vel is megfűszerezte, így aztán nem volt okom újabb fintorra. Lassan elhiszem, hogy ijesztően tudok nézni olyan dolgokra, amik elsőre nem szimpatikusak, hogy még Maria is megijedt tőle, azért aztán külön főzött nekem.

Persze cseppet sem segített azon az érzésén, hogy mennyire kívülállónak érzem itt magam, mikor csak én ültem az asztalhoz teljesen más kajával és evőeszközzel, pedig senki nem nézett rám rosszallóan, és még csak megjegyzést sem tett senki arra, hogy mást eszek, mint ők. Amúgy igen, van bennem jócskán ebből a „nem vagyok otthon” érzésből. Főleg a nap első felében. Dunno why!?

Ebéd közben megtudtam, hogy Maria nem él a modern nyugati vívmányokkal és tűzhely helyett faszénen süt / főz. Good for her.

Aztán azt is megtudtam ebéd közben a biológia tanártól, hogy bizony itt Zambiában is hisznek a varázslásban és boszorkányságban. Rögtön eszembe is jutott a tavalyi eset Malawiban, mikor tömeghisztéria tört ki az állítólagos vámpír invázió miatt és több embert elégettek élve, akikről azt feltételezték, hogy potenciális vámpírok. (lásd itt) Ezért mikor nekem szegezték a kérdést, hogy hiszek a varázserőben, inkább kitérő választ adtam és a Harry Potterrel jöttem, hogy mekkora fan vagyok.

Ebéd után Saschával tettünk egy hosszú sétát, mert már első nap felfigyeltem egy fákkal övezett poros útra, ami valamiért nagyon megtetszett és valamiért a fejemben képzettársítással kapcsolódik az afrikai érzéshez. De úgy látom sokakat megihletett, mert a socal media berkein belül, már száz felett jár a likeolók száma.

Érdekes séta volt amúgy, mert becsatlakozott mellénk az úton két fiatalabb fiú, akik nagyon érdeklődtek, hogy mi mit keresünk itt. Persze kapásól bizalmatlan vagyok mindenkivel, holott talán nem is kellene. Node valahol ez a nyugati kultúránk sajátja, hogy teljesen elvesztjük a bizalmat az idegenekkel szemben. Az afrikai sztereotípia meg persze gyökeret ver abban is, aki amúgy kulturálisan nyitottnak vallja magát – így hát mikor kedvesen felajánlották, hogy körbemutatnak minket a városban és készséggel lesznek a barátaink, természetesen kamu telefonszámot adtunk meg nekik a későbbi kapcsolattartáshoz. Shame on us! Pedig érdekes kérdéseket feszegetett az egyikük, aki Kalaba névre hallgatott és inkább velem társalgott, míg a Justin névű másik srác Saschát tartotta szóval. Szóval Kalaba arról mesélt, mikor megtudta, hogy mi itt tanítunk, hogy nem érti miért kell tanárokat „importálni”, mikor itt akkora munkanélküliség van. Persze az érem másik oldala, amit meg a tanároktól tudunk, hogy kevés az igazán képzett tanár, ugyanis 9 évet kell nekik tanulni a gimi után, hogy valaki középiskolai tanár lehessen. Durva!

Visszaérve a suliba az igazgatóhelyettes közölte a szomorú (!?) hírt, nekünk két hét kimenő következik, mert a tanítási szünet miatt nem tudnak minket lefoglalni, így aztán javasolták, hogy fedezzük fel az országot, mielőtt nekik vágunk a közös munkának. Ez egyfelől remek lehetőség, másfelől viszont ambivalens érzéseket szült bennem, hogy akkor mégis miért rendeltek ide minket most, ahelyett, hogy szeptember elején érkeztünk volna. Másrészt az idő is lassabban telik, ha nincs mit tenni. Márpedig a „városban” sok mindent nem lehet csinálni, utazni meg drága.

Főztem egy remek vacsorát – Sascha legalább is a mennyekbe magasztalta – egy kis brokkolis-sonkás tejszínes tésztát, aztán sörözés közben azon ötleteltünk mit kezdjünk a nyakunkba szakadt 16 nappal. Mivel az eredetileg tervezett Kilimandzsáró túra több sebből vérzett, ezért úgy döntöttünk másnap bemegyünk a városba és érdeklődünk programkínálat után hostelekben.

És hogy miért is vérzett több sebből a Tanzánia-túra? Egyrészt busszal nettó 30 óra egy irányba, ám mivel menetrend nincs és a csatlakozások nem várják be egymást, így jellemzően 3-4 nap az út. Vonattal 46 óra! Repülővel pedig alsó hangon 200 ezer forint és még közvetlen járat sincs. Marad tehát egy önálló út ez jövőre, tekintve, hogy otthonról olcsóbb és/vagy egyszerűbb / biztonságosabb eljutni oda, mint innen, uszkve 2000 kilométerről. Afrika rulzzz!

6:30-kor megint csörgött a vekker. Mondanám, hogy szép időre ébredtünk, hisz dőlt már be a napfény az ablakon, de hamar konstatáltam, hogy a kinti hőmérséklet 13 fok körül mozog. Másrészt aludni is tudtam volna még pár órát, mert későn sikerült lefeküdni – köszönhetően annak, hogy végre kipakoltam a bőröndöm és ebből kifolyólag előkerült a whisky is… Sascha meg szintén szeret inni…

Kávézás és macskasimogatás közben a kertben észrevettem, hogy a két hatalmas avokádó fán már felismerhető a gyümölcs. Bezzeg otthon még meggyökereztetni sem sikerült a magot egyszer sem.

A sarkon vártuk aztán Mr. Wamala-t, hogy vigyen minket a suliba, közben két minibusz rájuk több ember. Aztán a nap képe szerintem, hogy cipelj egy élő csirkét a szárnyánál fogva. Amúgy a minibusz, csak hogy érzékeltessem: 4 sor 3 személyes ülésekkel, plusz elől a két fős személyzet: a sofőr és a „kalauz”, aki szedi össze az embereket, ülteti be, majd szedi be a pénzt. Bárhol megáll, ha leinted, de ha az út szélén állsz ez a kaller szerű emberke, aki félig kihajolva ordibál a járműből meg is kérdezi, hogy beszállsz-e. Na most alapvetően 15 emberrel van tele a busz, és csak akkor indul el ha tényleg tele van, amúgy nem, és ezután szed még össze utasokat. Szóval ja, ugyebár 12 fő a normál kapacitás. Whatever. A helyiek vékonyak. Mi meg holnap kipróbáljuk milyen is ezzel utazni. Amúgy gyarmati maradvány, hogy baloldali a közlekedés, azt viszont nem értem, hogy miért mindenki Toyota-val jár.

Jó hír: tegnap sikerült elintézni a SIM kártyát és pár óra szerencsétlenkedés után a mobilinternetet is sikerült működőképessé tenni. Csak a telefon rejtett beállításaiba kellett belekontárkodni hozzá – már csak azt remélem, hogy ezek után otthon is működni fog (no de legrosszabb esetben veszek egy újat). :D Amúgy meglepően olcsó volt, a SIM kártya kemény 150 forint, 5 GB adatforgalom pedig 3000. Viszont vicces, hogy mindenféle kódokkal kell rávarázsolni a SIM kártyára az adatforgalmat. Tulajdonképpen először pénzt veszel a SIM kártyára, aztán eldöntheted, hogy azt adatforgalomra, beszélgetésre, SMS-ezésre, másnak való pénzátutalásra vagy számlák elektronikus befizetésére konvertálod át. Ebben valamilyen szinte fejlettebbek, mint mi – vagy ki tudja. Minden esetre ha valaki ellenállhatatlan késztetést érez, hogy elérjen akkor is, ha nem vagyok online, ezen a számon már megteheti: +260 968 08 2557

Tegnap szintén körvonalazódott, hogy mit fogunk csinálni. Egyrészt tartunk majd hetente egy délutáni klubot, mind a kicsiknek (általános iskola), mind a nagyoknak (középiskola) „global education” témakörben. 7 hetünk lesz minderre, ha leszámoljuk a tervezett utazásainkat és az egyhetes tanítási szünetet. Valószínűleg a „global interdependencies” témával kezdünk, csak hogy összekössük Európát és Afrikát. Bár érdekes kihívás lesz, két eltérő korosztály számára személyre szabni ezt a témát. Aztán felmerült egy olyan igény, hogy kiscsoportokban tartsunk workshopokat a tanároknak „IT & computer skills” témakörben, gyakorlatilag arról van szó, hogy kaptak szuper számítógépeket a suliban, csak épp nem tudnak használni olyan alapvető programokat, mint Word, Excel vagy Power Point. Aztán egy másik kérés volt, hogy tanítsam úszni a gyerkőcöket, mivel most épült meg egy uszoda itt és senki nem tud úszni. Szintén felmerült, hogy játszak Scrabble-t és sakkot a gyerekekkel. És ez itt nagyon érdekes, ugyanis kötelező foglalkozás a gyerekeknek a „játék”, mert az itteniek a nevelés részének tartják, hogy a gyerekeknek valóban meg legyen a joga a játékhoz. Aztán további kérés, hogy ahol kapcsolódik majd a tananyaghoz, úgy tartsak a gimiseknek előadásokat emberi jogok, nemzetközi jog, nemzetközi politika elmélet, diplomáciatörténet és nemzetközi gazdaságtan témakörökben. Ez utóbbit nagyon fogom élvezni. És mivel többen a politikában vagy jogi területen akarnak majd dolgozni Európában az itteniek, így felajánlottam, hogy aki igényleg, azokkal megosztom a tapasztalataim (amolyan „counseling”).

Nagyon jó látni amúgy, hogy mennyire motiváltak az itteni gyerekek és mennyire tudnak viselkedni. Mindenki hangosan köszönt, hogy „Good morning, Sir!” vagy „Good morning, Mr. Thomas!” és az, hogy uniformban járnak iskolába, az külön is tetszik. Mégha nincs is mindenkinek pénze a rendes egyenruhára, mert ugyan de magániskola, de nem annyira drága állítólag, így a szegényebbek is megengedhetik maguknak akár. Szóval azok a gyerekek, ha nem is egyenruhába, de ahhoz színben és stílusban passzoló ruhákban járnak. A tantermek egyébként úgy néznek ki, mintha egy nagyi korabeli iskolába csöppentem volna, legalább is így képzelem, hogy az ilyen lehetett. De inkább beszéljenek a képek.

A tanárok extrém jófejek és kedvesek, ahogy mindenki vidám, folyton viccelődik. És a közvetlenségük is példaértékű. No meg az az őszinte érdeklődés is, amivel felénk fordulnak. Apró kérdések, de komolyan gondolják: hogy vagy? Hogy aludtál? Milyennek találod az időt ma? Stb.
Tegnap kaptunk több meghívást is. Az egyik tanár például hobbiból tanít csak, mert egyébként helyi farmer és meghívott, hogy nézzük meg a birtokot. Ma reggel amúgy hozott egy „kis” kóstolót is a frissen szedett paradicsomból. No meg mindenki kap ajándékba pár kilót a tanárok közül, így mi is.

Egy másik tanár pedig az elefántárvaházba visz majd el minket valahol, ahol hétvégente önkénteskedik. Aztán pont itt van a suliban most augusztusban az az angol házaspár, akiknek az ötlete volt az egész iskola és ők kezdték el megépíteni. Ők pedig egy borozásra invitáltak minket egyik este. Az mondjuk elég furcsa, hogy a helyi tanárokkal nem nagyon kommunikálnak, de minket egyből meghívtak magukhoz. Na mindegy, ilyenek. Azért elfogadtuk a meghívást.

Ja és még tegnapi élmény: Leah olyan szinten megsikálta a kávéfőzőm, amit hoztam magammal, hogy rá se ismertem először. Talán szebb, mint új korában, én nem tudom mit művelt vele. Tegnap Leah gyerekeivel is megismerkedte, kis cuki csokibabák, és a kislány nagyon udvarolt nekem, pedig csak 4 éves. :D

Életem első zambiai ebédjét is túléltem tegnap és lekopogom, de eddig úgy tűnik nem viselte meg a gyomrom. És még csak nem is volt rossz. S persze a helyi szokásoknak megfelelően, én is jobb kézzel ettem (evőeszköz híján). No de: „when in Rome, do as Romans do”. Úgy amúgy, egy hónapra került 4500 forintba az ebéd. Külön technikája van az étkezésnek. A ’nshima’ névre hallgató valamiből, ami gyakorlatilag kukoricalisztből főzött egyébként semleges ízű, de igen laktató köret kis adagokat kell tépni, amiből golyót formálni a tenyeredben, majd szétlapogatni az ujjak között és azzal összecsípni a párolt zöldségeket, majd a köretbe mártogatni. Hozzá pedig a húst enni külön.

Ebéd közben feltették nekem a kérdést, hogy a „Hungarian sausage” azért Hungarian, mert Magyarországról van? Csak pilláztam, hogy itt van ilyen? Aztán este megkerestük a boltban, pompás vacsorát kerekítve belőle – bár nem hinném, hogy bármi köze lenne Magyarországhoz a dolognak.

Amúgy megdöbbentően sokat tudnak Magyarországról a tanárok itt. A földrajz tanár például arról kérdezett, hogy még mindig fontos része-e a magyar gazdaságnak a lignit bányászat, a történelem tanár pedig arról, hogy milyen gyors volt átállás a demokráciára a szovjet megszállás után.

Zárógondolatként: a színek és az elővilág olyan más erre.

Azt már most látom, hogy lusta leszek minden nap új bejegyzést kreálni.

Szó mi szó, tegnap megérkeztem. A keddi nap amolyan tökéletes lezárás volt egy majdnem három hónapos afrikai út előtt. A bécsi Práter gondoskodott az adrenalinszintről, a Wiener Schnitzel a jóllakottságról, a jól működő és modern tömegközlekedés pedig a nyugat-európaiságról.

Az út hosszú volt, bár az éjszakai Dubai járaton próbáltam aludni, nem feltétlen volt pihentető. Aztán várni az átszállásra, utána pedig megint egy hosszabb lélegzetvételű út – ami már kellemetlen is volt, mert a sok repüléstől annyira felpuffadtam, hogy még enni sem bírtam. Ami szenvedéseim enyhítette, az bóbiskolás, egy nem is olyan bugyuta amerikai romkom, és a Kilimanjaro látványa volt. Bár szomorúan konstatáltam, hogy igaz a hír, már fele annyi hó sincs rajta, mint a képeken látszik.

Aztán megérkeztem. Azt hittem majd jól megcsap a forróság, de meglepetésemre kellemes 26 fokos klíma fogadott. Túl sokan nem érkeztek, mert a gép tovább ment Harare-be, és a legtöbben fennmaradtak vagy átszálltak a Livingstone-i gépre, így a határellenőrzésen 2 perc alatt átjutottam. Számítottam a sok kérdésre, de végül csak annyit kérdezett a határőr, hogy munka vagy nyaralás-e; aztán az önkénteskedés válasz után egy hónapra megkaptam a pecsétet. De nem baj, hiszen két hét múlva úgyis utazni tervezünk, így majd újra belépek és újra egy hónapra kapok pecsétet.

Sascha, a tandem partnerem és az egyik tanár autóval vártak már a reptéren. Ami elsőre megragadta a figyelmem, az a föld vörös színe. Tisztára, mint a természetfilmekben. Amúgy meg kopárság mindenfelé, néhol egy-két fa és bokor. Az út minőségére viszont nem lehet panasz, nálunk Magyarországon sokszor sokkal rosszabb minőségűek. Kb. egy óra alatt megérkeztünk a szállásra.

Hát mit mondjak, a gyönyörűen felújított saját lakásom után ez egy koszfészek. Itteni körülményekhez képest viszont valószínűleg luxus. Kényelmes az ágy és hatalmas, a fürdőben vezetékes (meleg) folyóvíz és angol WC van. A konyhában elektromos tűzhely, hatalmas hűtő. Van áram és internet is. :)

Kicsit szundítottam, mert hulla fáradt voltam. Aztán elmentünk bevásárolni a közeli SPAR-ba. Minden van, és jellemzően olcsóbb, mint a magyar árak. Vettem helyi kávét és kakaót – a mindennapjaim legfontosabbjai és őszinte meglepetésemre tudtam kártyával fizetni.

Levettem egy rakat pénzt – na jó, nem olyan sokat, de itteni viszonylatban valószínűleg egy hónapra elegendőt – az ATM-ből, be se fért a tárcámba a sok bankjegy. Viszont remekül működik ez a csodás Revolut kártya, ennek nagyon örülök. Mivel nem vittem útlevelet magammal, tegnap nem sikerült SIM kártyát venni, de majd ma suli után. Idefelé jövet úgyis láttam egy jó spotot, ahonnan le lehetne fotózni a naplementét.

Járda viszont nincs, de a vörös porban menő sétálni az út mellett. Persze nem árt figyelni, mert az autós inkább elüt, semmint megáll, ha épp át akarsz kelni az úton.

És valóban lement délután 6 órakor a nap, így már sötétben sétáltunk haza. Milyen jó, az első este már sötétben kódorogni, mikor az volt az első tanács, hogy sötétben ne mászkáljunk. Viszont a napkorong eszméletlenül szép volt, hatalmas és vörös. Szintén, mint a filmekben.

Aztán kreáltunk egy gyors vacsit, egy kis tésztát főztünk ki, sonka/paradicsom/cheddar feltéttel, aztán hullaként zuhantam az ágyba igazából már fél 10 felé.

Ma reggel korán keltünk, mivel a nap is korán kel, meg a tanítás is korán kezdődik, így már fél 7-kor mi is ébredtünk.

Egy gyors kávé, megismerkedés Leah-val, a „cseléddel”, aki szuperkedves és mosolygós, egy kis macskasimogatás és már jött is értünk Mr. Wamala, a könyvtáros (aki egyben angol tanár is) és irány a suli, ami egyébként pár perc autóval a szállásunktól.

Meglepően hűvös a reggel, kb. 15 fok. Holnap kell a pulcsi.

Az iskola amúgy nagyon cool, elsőtől 12-ig évfolyamig járnak ide. Egészen nagy területen fekszik, tartanak itt csirkét és nyulat, és helyben termelik a zöldséget, amit a menzán főz meg Maria, a szakácsnő (ha jól értettem a nevét).

A tanárok szuper kedvesek, valahogy pont ilyennek képzeltem az ittenieket. Folyton mosolyog mindenki, viccelődnek, hangosak és vidámak. Mindenkihez van egy jó szavuk. Csak bírjam megjegyezni majd a neveket. Fura, de itt mindenkit a vezetéknevén szólítanak, elé rakva, hogy Mr., Mrs. vagy Ms. Én az egyszerűség kedvéért maradok mondjuk Thomas. :)

Volt szerencsém reggelire helyi specialitást enni, „fritas” (helyi nyelven: vitumbuwa) névre hallgat, kb. olyan, mint nálunk a fánk, de közben meg mégsem. Alig bírtam megenni, pedig nem tűnt nagynak. És kb. 30 forintba került (1 kwacha). :)

Hol volt, hol nem volt...

Még múlt év decemberében - köszönhetően a két évvel ezelőtti Európai Parlamentes gyakornoki munkámnak és Kingának -  az email fiókomban landolt egy felhívás néhány kvázi önkéntes afrikai projektről - másnapi jelentkezési határidővel. Félig alapos áttanulmányozás után azon gondolkoztam - tekintve, hogy a célközönség életkori maximuma 30 év és életem/tanulmányaim szerves része az afrikai kontinens - miért is ne próbálnám meg.

Így hát egy gyors önéletrajz, egy utolsó pillanatban összecsapott motivációs levél, a következő héten pedig a nagy meglepetés: kiválasztottak csoportos interjúra. (Ahová ráadásul jól lebetegedve sikerült beesnem.)

Rákövetkező héten a még nagyobb meglepetés, amire már nem is számítottam: benne a legjobb kettőben a zambiai projektre (oktatás egy iskolában).

Aztán a következő akadály, a felajánlott személyes interjú időpontja egybeesik az Azori-szigeteki kirándulásommal. Szerencsére az itthoni szervezet felajánlotta, hogy tartsuk skype-on az interjút, ami vélhetően egész jól sikerült, hiszen jött az email, hogy engem választottak ki.

Vegyes érzelmek: öröm, lelkesedés, aztán a racionalitás béklyója: hogy intézem el a munkahelyen és a doktori iskolában, hogy csak úgy eltűnjek három hónapra. No és milyen veszélyekkel jár egy ilyen afrikai projekt...

Végső soron eldöntöttem: megyek. Fél éves készülődés / ráhangolódás. Oltások, vízum, információgyűjtés.

Aztán az első felkészítő hét április közepén Berlin mellett a német puszta közepén. Az őszinte véleményem: egy rakás infantilis, ugyanakkor borzasztóan lelkes tréner, akik valamiért nem is sejtik, hogy a feminizmuson meg a világbékén túl is van értelmes élet. No de legalább megismertem a német tandem partnerem, akivel ezt a három hónapot összezárva töltjük. Meg egy rakás jó fej embert.

Aztán a második felkészítő a cseh puszta közepén június elején, amin több okból kifolyólag nem tudtam részt venni.

Most meg ott tartunk, hogy az utolsó napom a munkahelyen, és este indulás Bécsbe, ahonnan holnap tovább Dubaiba, aztán onnan Lusaka.

Most Charlie Munger szavai lebegnek előttem:
„The best thing a human being can do is to help another human being know more.”