Azt már most látom, hogy lusta leszek minden nap új bejegyzést kreálni.

Szó mi szó, tegnap megérkeztem. A keddi nap amolyan tökéletes lezárás volt egy majdnem három hónapos afrikai út előtt. A bécsi Práter gondoskodott az adrenalinszintről, a Wiener Schnitzel a jóllakottságról, a jól működő és modern tömegközlekedés pedig a nyugat-európaiságról.

Az út hosszú volt, bár az éjszakai Dubai járaton próbáltam aludni, nem feltétlen volt pihentető. Aztán várni az átszállásra, utána pedig megint egy hosszabb lélegzetvételű út – ami már kellemetlen is volt, mert a sok repüléstől annyira felpuffadtam, hogy még enni sem bírtam. Ami szenvedéseim enyhítette, az bóbiskolás, egy nem is olyan bugyuta amerikai romkom, és a Kilimanjaro látványa volt. Bár szomorúan konstatáltam, hogy igaz a hír, már fele annyi hó sincs rajta, mint a képeken látszik.

Aztán megérkeztem. Azt hittem majd jól megcsap a forróság, de meglepetésemre kellemes 26 fokos klíma fogadott. Túl sokan nem érkeztek, mert a gép tovább ment Harare-be, és a legtöbben fennmaradtak vagy átszálltak a Livingstone-i gépre, így a határellenőrzésen 2 perc alatt átjutottam. Számítottam a sok kérdésre, de végül csak annyit kérdezett a határőr, hogy munka vagy nyaralás-e; aztán az önkénteskedés válasz után egy hónapra megkaptam a pecsétet. De nem baj, hiszen két hét múlva úgyis utazni tervezünk, így majd újra belépek és újra egy hónapra kapok pecsétet.

Sascha, a tandem partnerem és az egyik tanár autóval vártak már a reptéren. Ami elsőre megragadta a figyelmem, az a föld vörös színe. Tisztára, mint a természetfilmekben. Amúgy meg kopárság mindenfelé, néhol egy-két fa és bokor. Az út minőségére viszont nem lehet panasz, nálunk Magyarországon sokszor sokkal rosszabb minőségűek. Kb. egy óra alatt megérkeztünk a szállásra.

Hát mit mondjak, a gyönyörűen felújított saját lakásom után ez egy koszfészek. Itteni körülményekhez képest viszont valószínűleg luxus. Kényelmes az ágy és hatalmas, a fürdőben vezetékes (meleg) folyóvíz és angol WC van. A konyhában elektromos tűzhely, hatalmas hűtő. Van áram és internet is. :)

Kicsit szundítottam, mert hulla fáradt voltam. Aztán elmentünk bevásárolni a közeli SPAR-ba. Minden van, és jellemzően olcsóbb, mint a magyar árak. Vettem helyi kávét és kakaót – a mindennapjaim legfontosabbjai és őszinte meglepetésemre tudtam kártyával fizetni.

Levettem egy rakat pénzt – na jó, nem olyan sokat, de itteni viszonylatban valószínűleg egy hónapra elegendőt – az ATM-ből, be se fért a tárcámba a sok bankjegy. Viszont remekül működik ez a csodás Revolut kártya, ennek nagyon örülök. Mivel nem vittem útlevelet magammal, tegnap nem sikerült SIM kártyát venni, de majd ma suli után. Idefelé jövet úgyis láttam egy jó spotot, ahonnan le lehetne fotózni a naplementét.

Járda viszont nincs, de a vörös porban menő sétálni az út mellett. Persze nem árt figyelni, mert az autós inkább elüt, semmint megáll, ha épp át akarsz kelni az úton.

És valóban lement délután 6 órakor a nap, így már sötétben sétáltunk haza. Milyen jó, az első este már sötétben kódorogni, mikor az volt az első tanács, hogy sötétben ne mászkáljunk. Viszont a napkorong eszméletlenül szép volt, hatalmas és vörös. Szintén, mint a filmekben.

Aztán kreáltunk egy gyors vacsit, egy kis tésztát főztünk ki, sonka/paradicsom/cheddar feltéttel, aztán hullaként zuhantam az ágyba igazából már fél 10 felé.

Ma reggel korán keltünk, mivel a nap is korán kel, meg a tanítás is korán kezdődik, így már fél 7-kor mi is ébredtünk.

Egy gyors kávé, megismerkedés Leah-val, a „cseléddel”, aki szuperkedves és mosolygós, egy kis macskasimogatás és már jött is értünk Mr. Wamala, a könyvtáros (aki egyben angol tanár is) és irány a suli, ami egyébként pár perc autóval a szállásunktól.

Meglepően hűvös a reggel, kb. 15 fok. Holnap kell a pulcsi.

Az iskola amúgy nagyon cool, elsőtől 12-ig évfolyamig járnak ide. Egészen nagy területen fekszik, tartanak itt csirkét és nyulat, és helyben termelik a zöldséget, amit a menzán főz meg Maria, a szakácsnő (ha jól értettem a nevét).

A tanárok szuper kedvesek, valahogy pont ilyennek képzeltem az ittenieket. Folyton mosolyog mindenki, viccelődnek, hangosak és vidámak. Mindenkihez van egy jó szavuk. Csak bírjam megjegyezni majd a neveket. Fura, de itt mindenkit a vezetéknevén szólítanak, elé rakva, hogy Mr., Mrs. vagy Ms. Én az egyszerűség kedvéért maradok mondjuk Thomas. :)

Volt szerencsém reggelire helyi specialitást enni, „fritas” (helyi nyelven: vitumbuwa) névre hallgat, kb. olyan, mint nálunk a fánk, de közben meg mégsem. Alig bírtam megenni, pedig nem tűnt nagynak. És kb. 30 forintba került (1 kwacha). :)