Zambia, a három hónapos kaland

Gondolatok az elmúlt hét margójára

2018. szeptember 18. - dealantom

Megint annyi minden történt a múlt héten (és a vízumhosszabbítás visszásságairól már nem írok többet), amit meg akarok örökíteni. Részben azoknak, akik követik a blogot, nagyobb részben pedig magamnak. Mert rájöttem, hogy az írás az, ami segít megörökíteni a pillanatot és talán még inkább megélni az adott impulzust. Mellesleg ez lesz az egyetlen forrás, ha a későbbiekben vissza akarok majd idézni egy érzést.

Azt hittem majd a suli kezdetével az események is kifulladnak és nem lesz annyi gondolat bennem. Természetesen tévedtem. Már maga az iskola is egy érdekes intézmény. Hetente más és más programokkal. Alapvetően egy dolog állandó, hogy délelőtt tanórák vannak, 7:30-tól kezdődően egy-egy tárgy esetén 2x40 perces bontásban. Ezekből a kvázi 80 perces órákból van 4 darab, köztük félidőben egy 15 perces szünet. Meglehetősen fárasztó és sűrű program ez a diákoknak! Az ebédre így elég későn, már negyed 2 magasságában kerül sor. Délután kettőtől pedig különböző elfoglaltságok váltják egymást a hét különböző napjain. Kedden vannak a klubok, csütörtökön sport. Hétfő és szerda pedig előkészítők – egyrészt az egyetemre a végzősöknek, másrészt egyéni felkészülés és tanulás a többieknek. A nap 15:30-kor, vagy 16:30-kor ér véget, a programtól függően. Kivéve a pénteket, mikor a tanítás után a diákok szabadulnak a hétvégére.

Ezek a klubok meglehetősen érdekesek. 8 darab van, a társasjátéktól kezdve a drámán át a matematikáig. Gyakorlatilag maguknak szervezik a diákok, a tanárok feladata csupán annyi, hogy ott legyenek és felügyeljék, hogy rend legyen. Most épp a harmadik és egyben utolsó szemeszter van az évben (az új tanév majd januárban indul), melynek az első felében a klubok helyett a függetlenség napjára való felkészülés áll. Itt is maguk szervezik a diákok az elfoglaltságot, annyi instrukció lett megadva, hogy négy témakörben tevékenykedjenek: dráma, kultúra, tehetség show, költészet. A lényeg, hogy állítsanak össze egy programot október 24-re. És mi pont aznap indulunk haza… ☹ Pedig én lettem kinevezve az egyik felügyelő tanárnak és kíváncsi lettem volna mit hoznak össze a végére.

Az is érdekes amúgy, hogy itt Zambiában az általános iskola az első hét osztályt, ezen belül az alsó tagozat az első hármat, a felső tagozat a következő négyet takarja, a gimnázium pedig nyolcadiktól tart a tizenkettedig évfolyamig. A suli amúgy Zambia egyik legjobb oktatási intézménye, benne van a top 10-ben. Ebből kifolyólag talán, itt nem is 100-200 fős osztályokat kell elképzelni, hiszen nincs olyan osztály, ahol 25 embernél több diák lenne. Viszont egy évfolyamon sokszor 3-4 osztály van.

Olyan sincs, hogy osztályfőnök. Helyette minden osztályban van egy választott vezető, aki a rendért is a tisztaságért felel. Ezen kívül vannak a végzős osztályokból kikerülő prefekták, akik a suli egészéért felelősök, illetve az ő segítőik a 11.  évfolyamból, a leendő prefekták. A prefekták vezetői pedig a head girl és a head boy. Nem tudom magyarba átültetni, már csak azért sem, mert nálunk nincs ilyen. Ők jellemzően az iskola legjobb tanulói, akiket a diákok is tisztelnek. Könnyű őket kiszúrni, hisz más egyenruhát viselnek, és névtáblájuk is van. Mellesleg a legilledelmesebb diákok.

No de sok lesz a suliból. Inkább egy picit a kedd esti borozásról David és Veronica társaságában. Egészen sajnálom, hogy közben már hazamentek, mert igazán élveztem a társaságuk. Főleg, mikor Virgina Woolf is szóbakerült, majd az angol irodalom remekei után az aktuálpolitika förmedvényes voltában egyeztünk ki. Őszinte meglepetésemre Veronica (mint egy angol anyanyelvű angoltanár) megkérdezte, hogy hol tanultam meg ennyire jól angolul. Ez minden dicsérettel felért.

20180911_194656_hdr-1.jpg

Másnap este Leahnál tettem látogatást, a gyerekek cukin a nyakamba ugrottak és persze addig nem hagytak, míg naplementéig játszottam velük. Hiányoznak, ha őszinte akarok lenni.

Mivel a csütörtök és pénteket az előző bejegyzésben túltárgyaltam, így ugrok is a hétvégi programra. Mwenda tanárnő, aki egyébként a szívem csücske, elvitt minket misére szombaton. Már amennyiben ez misének nevezhető. Ugyanis hajnalban kezdődik, és estig tart. Adventista szertartás volt, de amennyire utána olvastam, sokban nem tér el a román katolikus eszméktől. Annyi, hogy az adventisták a román katolicizmust felelőssé teszik a múltbéli kihágásaikért (boszorkányüldözés, keresztes hadjáratok és társai). Szóval alapvetően a délelőtt folyamán három szertartás követi egymást, ahol rengeteg gospel ének van, ami zseniális. A szertartások között kis csoportokra oszlik a közösség, és egyfajta mini hittan órát tartanak, ahol megbeszélik ki és mit gondol az aktuális bibliai részletről – hétről hétre új és új fejezet van feladva elolvasásra kvázi házi feladatként. A harmadik és egyben utolsó szertartáson egy prédikátor osztja meg – meglehetősen heves stílusban – a gondolatait az adott témáról. Majd minden héten egy másik család van felkérve, hogy készüljön egy történettel, aminek elhangzása után a gyerekeknek meg kell válaszolni a templomban, hogy mit tanultak a történetből. Ez nagyon kis aranyos mozzanat. A kezdő és záróének mindig a „Trust and Obey” című himnusz, kimondottan fülbemászó dallammal. Az viszont röhejes, hogy sokan a telefonjukon keresik ki az adott éneket, és abból énekelnek. Amúgy mondanom sem kell, a jókedv csak úgy árad. És örömujjongva köszöntöttek minket, mint a látogatók a közösségben.
Viszont, itt sem különb az anyagi része a dolgoknak, sőt: itt nem egyszer, hanem háromszor szednek pénzt a hívektől. No de legalább egy ebéd jár a harmadik szertartás után – ami amúgy fantasztikusan jó volt és legalább 20 ételből lehetett válogatni. Ja mert persze meghívtak minket énekelni. Odatévedt hozzám egy Joy nevű lány – aki valóban nagyon kis vidám személyiségnek tűnt, majd kérdezte nálunk milyen egy mise. Mondtam megilletődve, hogy egy órás. Erre azt az elgondolkodtató kérdést tette fel: de hogy lehet egy óra alatt közösséget építeni. A válaszom csípőből érkezett: sehogy. És igaza van…

Amúgy vicces, ahogy a lányok a suliban is folyton odajönnek. Gondolom egyrészt a gimnáziumi évek, másrészt a fehér bőrszín teszi. De sokszor csak nevetek az incselkedéseiken. :)

Töredelmesen bevallom, ebéd után a távozás hímes mezejére léptünk, mert elég volt aznapra az imádságból. S mivel közel volt, ellátogattunk a Kabwata nevű kézműves faluba. Ezúttal ellenálltam a kísértésnek és a hiéna eladók kétségbeesett kapálózásának, hogy minden vasamtól megfosszanak, bár mondanom sem kell, gyönyörű portékáik voltak. Az mondjuk meglepett, mikor a piros baseball sapkámat el akarták cserélni. Ugyan bármit választhattam volna cserébe, de nem éltem a lehetőséggel, mert a kedvenc – és itt jelenleg az egyetlen sapkám is. Bele is halnék a napsütésbe nélküle.

20180915_144819.jpg

Visszafelé megszívtuk kicsit a tömegközlekedéssel, mert először vagy 20 percet vártunk, mire megtelik – vagyis inkább túlcsordul a busz, majd egy megálló után közölték, hogy át kellene szállni, mert nem abba az irányba mennek, amerre mi szeretnénk. De legalább szóltak. Az újabb busz feltöltésére viszont 40 percet kellett várni. Otthon ettől már tutira sokkos állapotba kerültem volna. Főleg, hogy bűzlöttem a füsttől, mert lépten nyomon égették a szemetet a városban. Ez annyira borzasztó dolog és nem értem mire jó, ahelyett, hogy szeméttelepre vinnék… Itthon is, ha nyitva az ablak és a közelben égetnek, tiszta hamu az egész lakás, ahogy száll a levegőben a pernye. A buszra kicsit visszatéve, mikor végre elindult teljesen természetesnek tűnt az út. Meg is döbbentem egy pillanatram magamon, hogy na ne – ehhez is hozzá lehet szokni?

 20180915_140651.jpg

Aztán próbáltam feltölteni a mobilnetem, merthogy leapadt az adatforgalmam. De hiába volt pénz az egyenlegen, az istenért nem sikerült. Hívtam a call centert, ahol kétszer is lepattintottak azzal, hogy próbálkozzak, majd jó lesz. Na ezzel otthon már mehetnék a fogyasztóvédelemhez, hogy nem oldják meg az illetékesek a problémám. Itt viszont harmadszori telefonos segítségkérés helyett elzarándokoltam a legközelebbi ügyfélszolgálatra, ahol nem kis bíbelődés után a hölgy megoldotta a problémám. Bár nem mondta el mit csinált, és azóta a mobil internet sem a legjobb. De legalább van. :) Apró örömök az életben. Mint ahogy az is az volt, hogy az itteni fagyitól nem lettek emésztési problémáim, pedig voltak fenntartásaim.

Annyira durva, hogy a múlt héten le kellett adni az interim report-ot a küldőszervezetnek, ami azt jelenti, hogy több, mint a fele eltelt az ittlétnek. Már csak az is érzékelteti az idő múlását, hogy a kis könyv, amit Somától kaptam, abban is az ellapozott oldalak száma egyre inkább meghaladja a még nem olvasott lapokat. Ez volt a legjobb ajándék amúgy, minden napra kaptam egy szót. Legtöbbször tudom is kötni az adott naphoz.

Szeretem amúgy a kertben töltött naplementéket, mikor az utolsó fénysugárig olvasok. Ez hiányozni fog. Itt döbbentem rá újra, hogy mennyire jó olvasni. Az egyetem annyire kiölte belőlem az olvasást csak saját szórakoztatásra, a sok kötelező olvasmány mellett. Pedig a legjobb kikapcsolódási forma. Én, egy kávé, egy könyv, és friss levegő. Tökéletes harmónia.

Már csak az töri ketté néha az idillt, hogy a problémák otthonról is megtalálnak. Néha az albérlővel kapcsolatban, néha a barátaim éppen aktuális bánata folytán. Az élet iróniája pedig az, hogy otthon sem kell lenned ahhoz, hogy az éltedből bizonyos emberek / érzések / negatív gondolatok kisétáljanak, újabbak pedig belépjenek.

Megjártam a hadak útját

Hát ezt az élményt soha senkinek. Nem sokon múlt, hogy ez a bejegyzés legyen az utolsó. Igaza volt Péternek – a magyarországi küldőszervezet vezetőjének, mikor az első találkozónkon azt mondta, hogy nem kell keresni a kalandokat, mert azok úgyis megtalálnak maguktól és akkor majd foghatjuk a fejünk, hogy hogyan másszunk ki belőle. Nekem meg amúgy is volt egy rossz érzésem, hogy ha Saschanak egy pillanat alatt sikerült, akkor nálam tuti lesz valami gikszer mikor a vízumom meg akarom hosszabbíttatni majd.

Annak rendje és módja szerint csütörtökön nem az iskola, hanem a város felé vettem az irányt, buszra pattantam, összenyomódva zötykölődtem fél órát a kéthetes izzadságtól bűzlő helyi prolik mellett, átvágtam magam a koldusokon majd beértem a bevándorlási hivatalba, ahol meg is örültem, hogy senki nincs előttem. Oda is léptem a pulthoz az útlevéllel, hogy nyomjanak már bele egy újabb pecsétet. Erre a három ott lévő irodista a saját kis nyelvén elkezdett okoskodni, majd visszaadták az útlevelem, hogy nem lehet meghosszabbítani. Kiderült ugyanis, hogy a reptéren az az elmebeteg határőr a pecsétbe egy olyan B betűvel kezdődő kombinációt írt, amely a business vízum kódja. Hiába próbálkoztam azzal, hogy egy mezei turista vagyok és nem én vétettem hibát, azt mondták menjek vissza másnap, mikor bent lesz a főnökük és majd ő eldönti mi legyen. Ez annak tudatában remek, hogy szombaton lejár a határidő.

Enyhén befeszülve érkeztem az iskolába az ebédszünet kezdetére – mert ugye egy ilyen kis városi kitérő az egész délelőttöt felemészti itt. Aztán az igazgatóba botlottam, aki megkérdezte, hogy mi bánt. Szegény rosszkor volt rossz helyen, mert a nyakába zúdítottam a frusztrációm. Persze mondta, hogy másnap majd minden rendben lesz, ne aggódjak. Ezen felcsattanva kifakadtam neki a szokásosnál emelkedettebb hangnemben, hogy ha meg nem, akkor elhúzok haza a hétvégén, ha már itt úgyse használják ki azt a tudást, aminek én birtokában vagyok, ők meg profitálhatnának belőle. Őszintén meglepődve kérdezte meg, hogy mégis mit szeretnék. Én meg őszintén elmondtam, hogy naponta minimum két órát tartani, és a jogi ismeretek délutáni választható klubot legalább két bontásban lebonyolítani. Arra kért várjak, én meg vállat vonva odaböffentettem neki, hogy abba itt már úgyis belejöttem és elindultam a büfébe egy kóláért, legalább a cukor öntse el az agyam az ideg helyett. Aztán egy órával később jött, hogy mit szólnék, ha kapok 14 angol órát a jövő héten és a klubot is kétszer tarthatom egymás után szerda délután. Mondtam is magamban, hogy úgy látszik csak erélyesebbnek kell lenni és máris gyorsabban alakulnak a dolgok.

Másnap reggel újra buszra pattantam, el sem tudom mondani mennyire élvezem ezeket a köröket tök egyedül a városban. (Ez persze egy ironikus kijelentés volt.) Ezúttal nem volt szerencsém, vagy húsz ember várt előttem. Fél óra múlva nem bírtam tovább és adtam 150 forintnak megfelelő összeget az előttem várakozónak, hogy hadd menjek már elé. Ez nagyon gáz, tudom, de olyan csórónak tűnt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy ez működik és így is lett. A pult mögötti faszfej rám nézett, hogy „már megint maga”?! Mondtam, hogy előző nap ő maga kérte, hogy másnap fáradjak vissza és ezzel a 421-es irodába küldött. Mikor benyitottam az ütő is megállt bennem, mert éppen három ázsiai lányra pakolták rá a bilincset a szobában, két arabnak tűnő embert meg kihallgattak épp. Na mondom, ez remek. Lehuppantam a székbe és arra eszméltem, hogy egy középkorú nő mondogatja, hogy „fehér ember, fehér ember jöjjön” és viccesen megkérdezi, hogy „hogy NEM segíthetünk?”. Egy pillanatra az otthoni bürokráciával véltem felfedezni hasonlóságokat. Elmeséltem mi a problémám, egy darabig kötekedett, hogy biztos olyasmit mondtam a határőrnek, ami miatt ezt a pecsétet kaptam. A mellette ülő – már cseppet sem barátságos férfi – átszólt a monitor felett, hogy „ugyan már, hazudik, mint minden fehér ember.” (Valaki ezután mondja nekem azt, hogy nincs olyan, hogy fordított rasszizmus. Mert teszek rá, hogy a tudomány hivatalos álláspontja szerint ez a jelenség nem létezik, mikor a saját bőrömön tapasztalom.) Odaböffentette nekem, hogy menjek vissza a reptérre, majd ott kijavítják. Erre a nő mondta, hogy dehogy menjek, mert onnan visszaküldenek ide, mert ez a hivatalos szerv és csak a főmufti javíthatja ki a pecsétet és hogy beszél vele. Erre a pasas felpattant, kikapta a kezéből az útlevelem, hogy egy nő nem zavarhatja a főnököt, majd ő megkérdi mi legyen. Egy örökkévalóságnak tűnő fél óra múlva a pasas visszatért, majd a saját nyelvükön hosszasan beszélt a nővel, aki újra magához hívott. Majd szomorúan közölte, hogy 4 opcióm van. Először is kifizetni 200 ezer forintnak megfelelő összeget egy úgynevezett munkavállalási engedélyért, és azzal egy hónapra meg tudják hosszabbítani az ittlétem. Dobtam egy hátast, majd közöltem, hogy ez abszurd, mivel nem dolgozom és egy hónap amúgy is kevés, mert október 24-re van repjegyem haza - mellesleg nincs is ennyi pénzem kéznél. Ebből következett a második opció, hogy másnap menjek haza. Erre mondtam, hogy az sem lehetséges, mert a (kamu)menyasszonyom – aki még nem tudná: Moncsi – egy héten belül érkezik és együtt tervezünk utazni a környező országokba. Ebből máris következett a harmadik opció, utazzak el még aznap délután valamelyik szomszédos országba és ott találkozzak a "kedvesemmel+. Majd ha szerencsém van, akkor visszaengednek Zambiába, de nem biztos. Merthogy elképzelhető, hogy a határon is fizettetni akarnak majd velem. Itt már kellőképpen rosszul voltam és vártam a negyedik opciót. Nos, mondanám, hogy az volt a legvonzóbb, de hazudnék. Ugyanis azt mondta a hölgy, hogy letartóztatnak, és addig őrizetben leszek, míg el nem hagyom az országot.

Egy életem, egy halálom, és sok ilyet láttam a filmekben és színházban – no meg amúgy is ki akartam egyszer próbálni. Amolyan idegösszeomlást szimulálva sírva kezdtem el hadakozni, hogy nem hiszem el, ami velem történik. Hogy kivettem fizetés nélküli szabadságot az otthoni munkámból, hogy ide jöhessek utazni. Erre vagy meg akarnak bírságolni, vagy kitoloncolni. Hogy Németországig mentem a turista vízum beszerzéséért és erre a reptéren egyetlen betűvel kitolnak velem. Hogy alig vártam a jövő heti szafarit a „kedvesemmel” és erre az sem biztos, hogy itt talál. Majd szép lassan süllyedni kezdtem a székben, és egy Jászai Mari díjat érdemlő alakítással oldalra vágtam magam a földre. A hölgy a mappájával legyezett és vigasztalni próbált, majd kérte, hogy adjak neki egy kis időt és ha nem egyedül jönne vissza, akkor mondjam azt, hogy egy hostelben lakom és az önkénteskedésről semmit se említsek. Gyorsan írtam is az igazgatónak, hogyha hívnák a sulit akkor rólam senki semmit ne tudjon, illetve írtam az előző szállásadónak – aki hivatalos szállásadó, hogy ha felhívnák, hazudja azt, hogy még mindig ott lakunk, majd gyorsan töröltem is az üzeneteket, hogy ha esetleg belenéznek a telefonomba, ne legyen nyom.

Grace – mert megkérdeztem a nevét és majdnem fel is nevettem mennyire beszélő név [Kegyelem] – visszaért az útlevelemmel és benne a kijavított és meghosszabbított pecséttel. Elmondhatatlan hálát éreztem és egy szikla esett le a szívemről. Megtudtam, hogy az állásával játszott. Elmondta, hogy volt egy olyan érzése, hogy a kollégája voltaképp meg sem kérdezte az ügyem a főnöknél, ezért bement hozzá ő maga. Tudva azt, hogy kirúgják, ha nő létére másodszor keresi meg a felettesét ugyanazzal az üggyel. Kiderült, valóban nem járt a faszfej az ügyemben nála. Neki pedig sikerült valahogy meggyőzni a hatóság fejét. Mikor megkérdeztem mivel hálálhatnám meg, azt mondta ez a dolga és látta mennyire megvisel a dolog, ezért meg is sajnált. Majd hozzátette, egy fagyinak örülne. Mivel munkaidőben nem hagyhatja el az irodát, némi pénzt csúsztattam a kezébe és megkértem, hogy hazafelé vegyen magának egy fagyit. Majd a telefonszámát is megadta, hogyha a jövőben bármi problémám vagy csak a hétköznapi dolgokat érintő kérdésem akad, akkor írjak neki nyugodtan.

Összességében nehéz lenne összefoglalni az érzéseket, amik az ott töltött három óra alatt kavarogtak bennem. Grace kedvességén felbuzdulva úgy döntöttem félreteszem a Sascha iránti elmúlt napokban felhalmozott negatív érzéseim és meghívom egy fagyira, aztán egy, vagy kettő, vagy három sörre. Valami úgyis kellett, hogy feledtesse az aznapi élményeket. Így egészen megnyugodva hajtottam álomra a fejem, hogy jövő havi távozásomig legálisan tartózkodom az országban.

 20180914_155327.jpg

Ja, és ígérem, hogy a következő posztban valami sokkal pozitívabbal jelentkezem, csak épp nincs időm most egy újabb bejegyzést megírni.

Lassan a felénél vagyok

Egész lelkesen írom most a bejegyzéseket. Ha a doktorimat írnám fele ekkora lelkesedéssel már egész impresszív lapszámon túllennék. Lemaradtam a hétévégén a szüretről, amit már csak azért is sajnálok, mert annál több munka jutott a szüleimre, pedig igazán megérdemelnék, hogy egyre több teher lekerüljön a vállukról. Na de majd jövőre, úgyis egyre inkább foglalkoztat a gondolat, hogy idővel átvegyem a szőlőt apától. Lehet a korral jár, de egyre inkább látom magam előtt a képet, hogy hobbi borászként a hétvégék egy részét a birtokon töltöm. Ugyan a kalandor szellem rendületlenül motoszkál bennem, de néha az az érzés is felbukkan, hogy pár perce nyugodjak már le. Többek közt erre is jó az ittlét, rádöbbenti az embert egy sor dologra, ami fontos, de otthon valahogy elsiklik a nagy rohanásban és a hétköznapi problémák mellett. Pedig néha csak el kellene engedni a zavaró tényezőket, megállni egy pillanatra, leülni a barackfa alá a szőlősor végébe, és egy pohár bor mellett csak a természet zaját hallgatni. Talán még az igazán fontos dolgokat is a szeme előtt látná akkor az ember, és meghallaná azokat a gondolatokat, amit a munka és a napi rutin teljesen elnyom. Ennyit a filozófia magasságokról.

20180908_101540_1.jpg

Vasárnap egy pompás reggeli mellett hallgattam a madarakat a kertben. Aztán a kert közepén megláttam a fán a banánt, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy egyet megegyek. A nagymama nem is értette miért kérek engedélyt ahhoz, hogy kiszolgáljam magam, hisz ő is osztja azt a szemléletet, hogy „amit megeszel az a tiéd”. Közben a háziállatok is odasereglettek néhány falat reményében. Szent meggyőződésem, hogy nekik a földi mennyországot hoztuk el azzal, hogy beköltöztünk – ugyanis feltűnt, hogy se a kutyát, se a macskát nem simogatja rajtam kívül senki. A második hétre eljutottunk oda, hogy hazaérve rohan elém a kutya és a macska is egy kis szeretetért – sőt, a macska már a nyitott ablakon be is ugrik a lakásba. A kedves kutya pedig a nyitva felejtett ajtón pofátlankodott be, aztán gondolt egyet és kiszolgálta magát a kenyérből – de a harag csak pár percig tartott.

20180909_142618.jpg

Délután találkoztam Malcolmmal, de csak egy sétát tettünk a kedvenc utcámban, amit két oldalt virágzó fák kereteznek és alig van autós forgalom. Igazából helyi érdekességet nem tudtam meg, mert leginkább Merkel és Macron külpolitikájáról cseréltünk eszmét. No meg arról, hogy itt is van lehetőség fallabdázni, csak senkit nem ismer, aki tudna is. Aztán egy gyors grill vacsora és abban a pillanatban, hogy egy újabb részt néztünk volna a „The Handmaid's Tale”-ből puff, elment az áram. Aztán tegnap estig vissza se jött. Dehát ilyeneken már meg se lepődik az ember. A vacsora is romantikusabb gyertyafénynél. Az mondjuk kevésbé romantikus, hogy leolvad a hűtő. Azért viszont elismerően hátba veregettem magam, hogy hoztam napelemes töltőt és így a telefonomon nem hagy cserben. No meg persze még egy dolog van, amit fájlaltam – hogy elektromos gáztűzhely lévén, nem sikerült lefőzni a reggeli kávét. Nos, aki ismer tudja, hogy a reggeli kávém előtt használhatatlan vagyok és kellőképp morcos.

Hát így csöppentem bele a hivatalos tanévnyitó ünnepségbe, ami szokás szerint imával kezdődött. Felemelő érzés amúgy, hogy 400 diák előtt egy pulpituson ülnek a tanárok – köztük én is. Hivatalosan be lettem mutatva az egész sulinak, ekkora örömujjongást még a diplomaosztómon se kaptam. Szegény igazgatót kellemetlen helyzetbe hoztam, mikor osztrákként próbált eladni, de végül viccesen sült el, mikor kijavítottam, hogy az osztrák-magyar monarchia már a múlté, és bár leginkább európainak vallom magam, mégis leginkább a magyar állampolgárság áll közelebb a hivatalos igazsághoz. Hihetetlen élmény amúgy, mikor többszázan zengik a nemzeti himnuszt – „Stand and Sing of Zambia, Proud and Free”, mert itt ők teljes szívből énekelnek, nem csak magyar módra tátognak.

Vasszigor van amúgy itt. Az igazgató kemény beszédet tartott, amelyben kiemelte, hogy a nem megfelelő öltözékért, hajviseletért, az órákról való ötperces késésért és rossz magatartásért azonnali elbocsátással honorálják a diákokat. Egyetlen kivétel a hajviselet alól a végzős lányok csoportja. Továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy mindenki ott teszi tönkre az életét, ahol tudja – hiszen a múlt évben is volt példa arra, hogy valaki terhesség miatt kellett, hogy tanulmányait abbahagyja. Ezért szépen kérte a diákokat, hogy mielőtt a testükkel játszanak, előtte az elméjüket brillírozzák. Aztán megdicsérte a múlt félévet legjobb eredménnyel záró osztályt, majd közszemlére tette a legrosszabb eredményt produkálót is. Alapvetően mindenben mások az itteni diákok. Minden reggel úgy kezdődik, hogy a tantermeket a diákok kitakarítják, az ablakokat megpucolják, és felsöpörnek a tanterem előtt. Ha szembe jönnek hangosan köszönnek, ha belépek az osztályba vigyázzba pattannak és kórusban köszöntenek.

Találtam egy öreg zongorát az egyik zárt tanteremben, és bár alig áll a helyén némely billentyű, no meg a hangok sem mindig stimmelnek, azért felüdítő volt jásztani rajta miután sikerült kulcsot keríteni – és még közönséget is kaptam. Ha én ezt előbb tudom, ott töltöm a délelőttjeim.

whatsapp_image_2018-09-11_at_11_19_39.jpeg

Úgy amúgy kezdek lebarnulni, legnagyobb igyekezetem és az 50 faktor ellenére. A minap rohant utánam egy helyi, hogy beérjen – szóvá is tette, hogy nehéz lépést tartani egy muszlimmal. Nagy megilletődöttségemben felhúztam a pólóm ujját – amúgy viccesen nézek ki, mert elég nagy a kontraszt ott, ahol nem ér nap. De meg is bántam, mert miután konstatálta, hogy európai vagyok, megpróbált lehúzni egy kis pénzzel, de aztán hamar rövidre zártam és leráztam a kis bemba fejűt.

Esküvő – egy kicsit másképp

Péntek este Michael-el újra elmentünk az ázsiai negyedbe és megint egy olyan thai vacsorát ettem, hogy az ízlelőgümőim örömtáncot jártak. Remélem ide minden héten eljutok egyszer, míg itt leszek. Aztán egy pár sör erejéig egy újonnan nyitott helyre ültünk be, ami a röpke másfél óra alatt az aktuális kedvenc helyemmé avanzsálta magát itt. Egy félig nyitott étterem igazából, egy dél-afrikai tulajdonossal, ahol a hentestől helyben vásárolt friss húst grillen megsütik és közben jobbnál jobb koktélokat tolhat az arca mögé az ember. A dizájn pedig remek, mint ahogy a pincérek kedvessége is. Vacsora közben Michael megvette a repjegyét Frankfurtba decemberre és kilátásba helyezte, hogy egy-két napra esetleg Budapestre is eljön majd – amire persze csak bíztattam. Amúgy David és Veronica is kilátásba helyezte, hogy áprilisban meglátogatnak majd, miután kiderült, hogy sosem jártak még Magyarországon és a meghívás mellett korholtam is őket érte, amiért a világ minden szegletét bejárták már, de az egyik legszebb város lemaradt a palettáról. Úgyhogy a networking azt hiszem működésbe lépett.

Szombatra meghívást kaptunk egy esküvőre, ami egy olyan különleges élménynek ígérkezett, amit nem utasíthattunk vissza. A család, akiktől béreljük a házat, nos az ő egyik unokatestvérük nősül a közel ötven unokatestvér közül. És azért nem teszem múlt időbe, mert itt egy helyi esküvő nem egy délután, hanem egy több lépcsős folyamat, aminek állítólag az egyik legjobb mérföldkövén vettünk részt. Zambia egyébként – az afrikai országok többségéhez hasonlóan – nagyon nagy jelentőséget tulajdonít a házasságnak, bár a szokások nyilván változtak a társadalmi és gazdasági folyamatok révén. Az udvarlás komollyá válása után a leendő vőlegény először egy anyai vagy apai nagybácsit keres fel, hogy elmondja szándékát, majd a nagybácsi ezután közli a szülőkkel, hogy mire készül a kicsi fiúk. Itt a nagybácsinak amúgy nagyon fontos szerepe van, mert egyfajta mediátorként is működik az ifjú pár között. Átadja bölcs tudását, hogy mi szükségeltetik egy jó házassághoz, és egy olyan szerepköre is van, hogy ha bármi probléma felmerül a házasok között, akkor azt együtt próbálják megoldani – kvázi egy párterapeuta szerepét töltve be. Ha nem sikerül dűlőre jutni csakis akkor fordulhatnak a házastársak a családjukhoz – addig nem is célozhatnak arra, hogy bármi probléma is lenne kapcsolatukban. Na de vissza az elejére – a nagybácsi felkeresésével egyidőben a leendő feleség is informálja a családot arról, hogy frigyre készül, majd a két család ezután felderítő hadműveletbe kezd, hogy megismerje szemük fénye szerelmének rokonait. Mikor a fiú szülei áldást adnak, akkor a nagybácsi kíséretében a fiú hivatalosan is megkéri a lány kezét az apukától, aztán egy tárgyalás kezdődik arról, hogy mennyibe kerül a menyasszony. Régen ezt tehenekben és terményekben mérték, manapság készpénz a fizetőeszköz és részletfizetést is elfogadnak. Ha megvan az ár, mely függ a lány képzettségétől, szűziességétől és stb., a fiú egész családja elzarándokol a lány családjához, hogy kifizessék a restanciát – ez a házasság első eseménye (itteni nevén: Lobola) – és voltaképp nálunk az eljegyzéssel egyenértékű esemény. Magát a pénzt amúgy a lány nagymamájának kell elfogadnia, az ő áldása után következhet minden más. A második lépés – amin most mi is részt vettünk, az úgynevezett „icilangamulilo”, mikor a lány családján a sor, hogy a fiú rokonainak bemutassák, hogy náluk milyen ételeket készítenek. Az a valóságban annyit jelent, hogy a fiú rokonai összesereglenek, majd a lány rokonai megérkeznek egy hadseregre való kajával a fejükön és várnak arra, hogy beinvitálják őket. Ez úgy történik, hogy a jelenlévők pénzt dobálnak a földre, majd háttal befelé nagy éneklés közepette bevonulnak az ételekkel és egy újabb adag pénzdoblás után kicsomagolják az ételeket és kezdődik a buli. Innentől kezdve a férj felelősséget vállal anyagilag és úgy általában is a feleségéért, aki ezért cserébe innentől kezdve főz és mos férjére. A kajálás után megint egy kis pénzt kap a lány családja a kajáért cserébe, majd elviszik a sok mosatlant és kezdődik a tánc. A harmadik lépés a „Kitchen Party”, mely opcionális és attól függ, mennyire tehetős családról van szó – ez annyit takar, hogy a mennyasszony konyháját – bútorokkal és minden egyéb konyhai eszközzel együtt gyakorlatilag összedobják a rokonok. Egy negyedik esemény az „Amatebeto”, melyre akár évekkel később is sor kerülhet és azt hivatott kifejezni, hogy a lány családja mennyire hálás a férjnek, hogy az gondját viseli a feleségnek és az addigra született gyermekeknek.

20180908_153506.jpg

20180908_152926_hdr.jpg

Huhh, ez jó hosszúra sikeredett, de ezt mind megtudtam az esküvő alatt, mert rengeteget beszélgettem mindenkivel – ugyanis valamiért mindenki kötelességének érezte, hogy folyamatosan szóval tartsanak bennünket, mint a két fehér szenzációt. Amúgy konkrétan volt egy ilyen érzésem, hogy még örültek is nekünk, mert nem sok helyi mondhatja el, hogy az esküvőjén fehérek is részt vettek. Mint ahogy sok európai sem mondhatja el, hogy részt vehetett egy afrikai esküvőn.

Ugyanakkor az is biztos, hogy a helyiek mindent lazábban kezelnek, mint otthon. Mert bömbölt a hangos zene, de ez a szomszédokat cseppet sem zavarta, főleg, miután át lettek hívva kajálni és bulizni. Ugyanígy, miután a násznép jóllakott, az odasereglett környékbeli gyerekek is mind be lettek hívva a maradékot elfogyasztani. És ha már kaja, ezek után senki nem mondhatja, hogy nem vagyok a végletekig bevállalós, hiszen megkóstoltam a sült hernyót és sült pókot is. Túléltem, de nem lesz a kedvenc csemegém. De úgy gondoltam máskor erre úgysem nagyon lenne lehetőségem, meg addigra már eleget is ittam ahhoz, hogy bátor legyek. :D

20180908_161503.jpg

20180908_155544.jpg

No meg olyan különlegességet is sikerült megkóstolnom, mint a baobab fa termése. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezekhez mind szerencsém lehetett. Hogy ennyi különlegességet megkóstolhattam, hogy láthattam ezeket a mesésen színes ruhakölteményeket, ezt a kitörő jókedvet, ezt a ritmusérzéket és ösztönből jövő tánctudást, amiről sokan csak álmodnak. No és kár, hogy nem készült fotó az arcomról, mikor felhajtottam a nagy kukatetőt, hogy kidobjak egy üres flakont és három – amúgy full fehér tollú és kék szemű - csirke nézett velem farkasszemet. Majd meglepődöttségem látva közölte az örömanya, hogy: hát nem tudta hova rakni őket és nem akarta, hogy a nyitott kapunk kiszökjenek. Kisfiús zavaromban pedig csak bólintottam és visszazártam a kukafedelet. :D

Még egy dolog a végére, ami megfontolandó. Ez a család itteni eszménye. Hogy mennyire fontos része az ember életének. Ugyan nem előre eltervezett házasságok vannak már, de látszik mennyire adnak a szülők, nagyszülők véleményére. Sokat beszélgettem a nagymamával, részben mert hatalmas arc, részben mert megrohantak az emlékek a saját nagymamámmal kapcsolatban. A halál is egy olyan dolog amúgy itt, amit itt sokkal lazábban kezelnek. Elmesélte nekem, hogy 12 gyereket szült, melyből 4 nőtt fel. De így is hatalmas a család mára, legalább 20 unokája és megannyi dédunokája van már. Szóval igen, ha a család nem adja áldását a másik családra, akkor egész egyszerűen nincs esküvő – de erre állítólag igen csekély az esély. A házassággal együtt pedig a két család is szervesen összefonódik, mert abban az elképzelhetetlen – de nem lehetetlen – esetben, ha válásra kerül sor, a rokonok még épp úgy össze fognak járni minden ünnep kapcsán. 
Most ütött először úgy igazán arcon a felismerés, így messze az otthontól, hogy a mama nincs többet. El is meséltem ezt az itteni nagymamának, aki csak megfogta a kezem és azt mondta: jó helyen van ez én nagymamám. Majd miután megtudta, hogy 95. évében hagyott itt minket felhúzta a szemét és hozzátette: akkor meg ott a helye. Bárhol is vagy mama, remélem könnyű az utad és fentről vigyázod a lépteim itt messzeföldön.

20170624_205853.jpg

Ideje volt, hogy valami elkezdődjön

Szóval ott hagytam abba a történetet, hogy az ősz első hétvégéjén mindenki hiányzott otthonról. Ezügyben a helyzet persze változatlan, gyanítom, hogy jobb nem is lesz, maximum csak annyiban, hogy minden nappal kevesebb van hátra a viszontlátásig.

Pedig a család, ahol lakunk, azt sem tudja, hogy járjon a kedvünkben. Néha már-már zavaró is, hogy valaki folyton bekopog, hogy minden rendben van-e, szükségünk van-e valamire stb. De sokat dob a hangulaton, hogy vagy a kutya, vagy a macska áll sorba egy simogatásért. Az már másik kérdés persze, hogy akárhányszor megjelenik a kis foltos, mindig a hófehér Nico cicám jut eszembe – de persze reggel is az első mozdulatom mindig az, hogy próbálom magamhoz ölelni, de csak a felismerés üt arcon, hogy erre bizony várni kell még pár hetet.

20180704_130909.jpg

Szentimentális panaszkodás helyett inkább röviden összefoglalom a múlt hetet, amit alapvetően három dolog határozott meg: egyrész az iskolakezdés, másrészt a borozás az angol házaspárral, harmadrészt pedig a hétvégi esküvő – amit keretbe foglalt a szomorú tény, hogy lebetegedtem.

Ezzel az új hellyel amúgy nagy szerencsénk van, mert viszonylag közel van a sulihoz. Egészen jól esik reggelente ez a 20 perces egészségügyi séta, főleg, hogy kimondottan kellemesen a kora reggeli hőmérséklet. Hazafelé meg általában az iskolabuszra pattanunk és kiszállunk az amerikai nagykövetségénél, ahonnan már csak 5 perc séta hazajutni. A múlt hét amúgy az úgynevezett zéró hét keresztnevet viselte, ami azt jelenti, hogy hivatalosan a tanítás még nem kezdődött el, de egyfajta előkészület zajlott a tanároknak. Ez főleg személyes előkészületeket jelentett, mikor a szaktanárok összeállították az órarendet, az óravázlatokat stb. Aztán workshopok is voltak, én kettőn vettem részt. Az egyik a kritikus gondolkodás fontosságáról szólt, melyet David tartott – ezért bőven megállta a helyét európai kontextusban is és meglehetősen hasznos aspektusokra világított rá. Hogy mennyire fontos megszűrni a sok-sok felénk áramló információt és ezt a szemléletet valahogy a diákoknak is átadni. Jacques Derridával azért talán túllőtt a célon, én magam sem szerettem, mikor a nemzetközi politikaelmélet kapcsán beszéltünk róla a saját tanulmányaim során. A másik workshopot az igazgató tartotta, arról, hogy hogyan legyünk jó tanárok. Itt is fontos kérdések hangzottak el, amik voltaképp arra világítottak rá, hogy egy tanárnak sosem szabad magát elbíznia, mert a fejlődés az egész pályát végig kíséri. No meg arról, hogy a diákok mennyire különbözőek, és hogy nincs egy jól bevált módszer, ami univerzálisan alkalmazható mindegyikre. Ami a leginkább elüt az otthoni menetrendtől, hogy az összes workshopot imádsággal kezdték. Itt valóban nagyon fontos és az élet szerves része a vallás.

Az ebédek során aztán újfent megannyi érdekes helyi „sajátosság” merült fel. Például az, hogy mennyire korán kezdenek itt randizni a fiatalok, és hogy mennyire nem jellemző, hogy bemutatnák a szerelmüket a családnak egészen addig, míg már az esküvő gondolata fel nem merül. Aztán a szomorú tényről is szó esett, hogy mennyire tabutéma a szexualitás és hogy semmilyen képzést nem kapnak az itteniek a védekezésről. Így aztán a szexuális úton terjedő betegségek gyakorisága mellett a korai terhességek is számottevők.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ittenieknek tulajdonképpen semmi szüksége ránk. Minden működik itt a sajátos módján. A diákok eredményei pedig magukért beszélnek, hiszen amerikai és európai egyetemekre jelentkeznek és fel is veszik őket. Na jó, túloztam, ha akarunk, tudunk segíteni. Például abban, hogy a végzősök egyetemi jelentkezéseit átnéztem és sok helyen javasoltam, hogy finomítsanak a megfogalmazáson, mert akik olvassák majd esszéket, ők európai szemmel teszik és nálunk sokat adnak a helyes nyelvtanra és a választékos szóhasználatra – no meg a formalitásokra.

Ugyanakkor azt tartom és emelem, hogy ez a három hónap inkább saját magam számára egy tanulási folyamat. A világról, magamról – nem is tudom, olyan átfogóan az életről. Innen valahogy sokkal jobban értékeli az ember azt, ami otthon a rendelkezésére áll. Ezzel egyidőben pedig elgondolkozik azon, hogy mire jó a folytonos rohanás, ha előbb utóbb úgyis alakul minden a maga módján. Nehéz, heteken keresztül a komfort zónán kívül lenni, hiányolni a megszokott rutint – sokszor megriaszt, sokszor elszomorít, de igyekszem valóban tanulási folyamatként tekinteni rá és egy átmeneti időszakként megélni, ami csak megerősít hosszútávon. Mert ilyen impulzusokkal máshol nem találkozna az ember és valószínűleg ideje sem lenne elgondolkozni bizonyos dolgokon, amik itt szöget ütnek a fejében.

Különösen is sok időm volt magamban lenni, mert kedden nap végére annyira rosszul éreztem már magam, hogy a hétköznapok fennmaradó részét otthon töltöttem. Valószínűleg ugyanaz a vírus talált meg, mint a tanárok közül jópárat, a trópusi influenza, ahogy ők mondták. Lekopogom, de úgy tűnik a három nap elég volt rá, hogy tovább álljon a nyavalya. Nekem meg volt időm megszervezni a közelgő utazást a Viktória vízeséshez és megvenni a repjegyeket Namíbiába, onnan pedig Fokvárosba jövő hónapra. Nyugodtabb is vagyok, végre minden hiányzó elem összeállt és már látom a hazautat. Egyébként vicces volt, ahogy a szálláson a nagymama többször is bekopogott hozzám, hogy hogy vagyok és van-e szükségem valamire. De azért néha a kertig kimásztam, csak hogy a felhőkben gyönyörködjek, mert végre a múlt héten pár bekúszott az égre.

20180905_175533_hdr.jpg

Csütörtökön aztán összeszedtem magam délután, hogy tudjunk találkozni Daviddel és Veronicával, hiszen ez a meghívás már egy hónapja váratott magára. Időszerű volt realizálni. Jajj, és végre gyönyörű brit akcentust hallgathattam pár óra erejéig. Két nagyszerű, irigylésre méltó életút körvonalazódott a beszámolóik alapján. Nagy emberek ők, David évtizedekig volt egy indiai egyetem rektora és ez a helyi iskola is nekik köszönheti a létrejöttét, illetve a sikereit. Minden évben visszatérnek ide egy-két hónapra 2002 óta, hogy mindig tovább fejlesszék itt a dolgokat és a tanítás színvonalát. Olyan emberekkel voltak/vannak nagy barátságban, mint Kenneth Kaunda, Zambia első elnöke, vagy épp Nelson Mandela. Mondhatni megtisztelő volt velük borozni és mellesleg a hidegtál is egy pillanatra hazarepített, miközben sorra a faltuk a jobbnál jobb európai finomságokat. Veronica stílusa amúgy rémisztő, de leginkább azért, mert nyomokban magamra ismertem benne. Abban legalább is biztosan, hogy addig ne szóljon hozzám senki, míg nem kaptam meg a reggeli kávé adagom. És sajnos abban is, hogy hajlamos vagyok markáns kritikát megfogalmazni. Ahogy Veronica fogalmazott: „Vannak itt tehetséges diákok, de a legtöbb egyszerűen csak sötét, mint az éjszaka.” És némely oktatók kapcsán ugyanilyen véleményen van. Fura volt ezt hallani, mert egy hónapja csak pozitív és kedves mondatok vesznek körül. Vajon tényleg ilyenek lennénk mi európaiak? Folyton csak a kritika és értékítélet? És mindig mindent jobban tudunk?

Mit kell megélnem 30 évesen…

20180829_062944-effects.jpg

Egy újabb hajnali ébredés után fájó szívvel magunk mögött hagytuk a Marula Lodge nevű álomszerűnek tűnő helyet, hogy 4 órakor buszra szálljunk. Csak az volt a fejemben, hogy ha majd számot kell adnom életem legjobb napjairól, az elmúlt kettő egészen biztosan köztük fog szerepelni. Életben pedig az a gondolat tartott, hogy három hét múlva újra nekivágunk majd a természetnek és újabb szafarira indulunk, de ezúttal még különlegesebb lesz majd az élmény, hiszen az egyik legjobb barátommal oszthatom majd meg. Monyóm, alig várlak már!! Ez a busz meglehetősen üres volt, bár sokat nem érzékeltem a dolgokból, mert tök sötét volt és én nagyjából végig aludtam a háromórás utat. Vagy félálomban az elmúlt napok csodái jártak a fejemben.

20180830_173407_hdr.jpg

Ugyanis úgy döntöttünk, hogy hazafelé megszakítjuk a 12 órás rémálom utazást, és egy napot eltöltünk Zambia legkeletibb városában a Malawi határ mellett. Chipata több szempontból furcsa. Egyrészt a hegyek között helyezkedik el egy völgyben, másrészt rengeteg európai vonással bír. Kiépített kerékpár és gyalogút van, mellette viszont ott vannak azok a földúton elérhető házacskák, ahová a kútról hozzák a vizet a gyerekek és talán életükbe nem láttak fehér embert, mert sikongattak, mikor megláttak minket. Úgy döntöttünk, hogy ellenállunk a hiéna taxisoknak és bár majdnem egy órára van, de gyalog megyünk el a szállásig a buszállomásról. Így eshetett meg, hogy ilyen kis utcácskákban tapasztalhattuk meg testközelből a felén rohanó gyerekek lelkesedését, kíváncsiságát és egyúttal távolságtartását. Nagy nehezen megtaláltuk a szállást, ahol hiába dörömböltünk a zárt vasajtón, senki nem jött ajtót nyitni. A megadott telefonszám pedig egész egyszerűen nem működött. Nos oké, mielőtt megijedtünk volna, B terv, láttunk egy hotelt útközben. Visszamentünk, bementünk, az árak láttán leesett az állunk. Aztán visszamentünk az eredeti helyre, ahol most a dörömbölésre megjelentek az ajtóban. Majd közölték, hogy a hálóteremben nincs ágynemű és szúnyogháló, szóval inkább vegyük ki a kétágyas szobát háromszor annyiért (ami persze így sem volt több 4000 forintnál fejenként). Rajtunk kívül egyetlen vendég volt ott, aki épp menni készült. Egy lengyel lány, aki éppen útközben volt stoppal Namíbiából Tanzánia felé. 20 éves lány, egyedül, stoppolva, Afrikában. Megfogalmazódott bennem a vitriolos kérdés, hogy vakmerő és bátor, vagy egész egyszerűen csak idióta és elővigyázatlan. De mielőtt eldöntöttem volna útra keltünk kicsit várost nézni, meg kaját szerezni. Aztán miután visszaérve egy délutáni szundira hajthattuk volna fejünk eszméletlen hangerőn kezdték bömböltetni a zenét a kertben. Mint kiderült, a tulaj egyik barátjának tartják a szülinapi buliját, és sajnos nem lehet halkabban, mert ez itt a szokás és amúgy sem számítottak ránk. Bennem volt az „elmentek ti a jó K életbe”, de inkább egy kis hegymászásban vezettük le az energiát. Talán ez is vakmerő volt, hogy túrázgatni magunkban a természetben, de ki törődött ezzel, mikor az egész városra Pazar panoráma nyílt és közben fél lábbal Malawiban álltam.

20180831_154947_hdr.jpg

Aztán visszaérve egy kis whisky, füldugó be, de így sem igazán tudta elnyomni a party zaját. Pedig csak egy kiadós alvásra vágytunk végre, tekintve, hogy másnap is korán indult a busz. A reggel viccesre sikerült, hiszen összeszedtük magunk és indultunk volna, csakhogy lakatra volt zárva a kapu és személyzet sehol. Mit kellett 30 éves fejjel megélnem? Kimásztunk a kerítésen és angolosan távoztunk, hogy nyakunkba vegyük a Lusakába tartó 9 órás járatot. Egyetlen egyszer állt meg a busz, ahol meglepetésemre volt nyilvános WC és még némi ebédnek valót is sikerült beszerezni, igaz csak sültkrumplit mertem venni a boltban, mert az legalább tuti alaposan át lett sütve.

Érkezéskor még le se szálltunk, mikor egymásnak ordibálták a taxisok, hogy „Fehérek!” és ott álltak a buszajtóban szolgáltatásaikat felkínálva. De inkább döntöttünk a helyi kisbusz mellett, ami a 9 órás út után persze nettó kínzás volt. Ugyanakkor hatalmas öröm volt, mikor a kapun belépve a nyakamba ugrott a két gyerkőc, csak épp erőm nem volt, hogy játsszak velük, no meg várt minket egy vacsora meghívás és Michael már úton volt értünk. Így a gyors toalett frissítés után már úton is voltunk újra, hogy egy hatalmas házibuliba cseppenve találjuk magunk. Vagy 30-40 ember! A világ minden tájáról. A legjobbat egy feka csajjal, Briannával beszélgettem New York-ból, aki a múlt héten érkezett és egy évet fog itt eltölteni orvosként – bár még maga sem tudja, hogy fogja kibírni ez a kultúrsokkot. Szintén jót beszélgettem egy kenyai lánnyal, aki pénzügyi tanácsadóként dolgozik itt, illetve két helyivel is, akikkel arról folyt a diskurzus, hogy a helyieknek nem segélyekre van szüksége, hanem egyenlő bánásmód égisze alatt zajló kereskedelemre. Mert hiába vannak ők tele nyersanyagokkal és importra vihető árukkal, ha a múlt béklyója alól képtelenek szabadulni a posztkoloniális államok. Aztán mivel nagyon késő lett és a többiek még táncolni akartak menni, így úgy döntöttem, hogy a belépő árából hívok egy taxit (no meg Michael ezúttal a talpán alig állt, nem mertem volna beülni mellé az autóba). Vicces volt a hazafelé út. A taxis elképesztő jó fej volt és értelmes, aki először arról dumált, hogy mennyire szomorú, hogy egy átlag taxis csak lenyúlni akarja a fehéreket, de ezzel is csak azt erősíti, hogy nem vagyunk egyenlőek. Aztán megtudtam, hogy bár jogot akart tanulni, arra nem volt pénze, ezért most könyvelőnek tanul épp az egyetemen és az éjszakai taxizásból finanszírozza a tanulmányait. Aztán jövőre egy évre Pekingbe megy tanulni, mert elnyert egy ösztöndíjat. Mikor kiderült, hogy én magam többek között számítógép-használatot tanítok egy magániskolában, szemfelcsillanva megkérdezte, hogy adnék-e neki jópénzért hétvégén különórákat prezentáció készítésből. Így aztán számot cseréltünk, mert tuti, hogy ha taxis kell, ezután én csak őt hívom. Hullaként zuhantam az ágyba és csak arra ébredtem meg egy pillanatra, mikor Sascha hajnalban hazaért.

A vasárnap nehezen indult be, pedig össze kellett pakolni, hiszen átköltöztünk az új helyre. Leah a nyakamba borulva sírta el magát, hogy már-már fiaként szeretett, amiért minden nap egy jó szavam volt hozzá. Úgyhogy muszáj lesz néha-néha meglátogatnom még ebben a pár hétben, míg itt leszek. Nem is beszélve a lurkókról. Ez a másik hely viszont! Minőségi előrelépés. Ár-érték arányban legalább is. Mondhatni ez a helyi Rózsadomb. Egy egész lakrész a miénk, gyönyörű új konyhával, szép fürdőszobával, két külön ággyal, egy kis kerti kiülővel, hatalmas plazma TV-vel – igény esetével egy használható autóval. És itt két cseléd lesi az igényeinket. Lassan úgy érzem nem is Afrikában vagyok. Csak Leah hiányzik fura mód, meg a gyerekek. Meg a saját otthonom. Meg a család, barátok, a macskám… Meg a szafari élménye...

20180830_085923_hdr-effects.jpg

Van, ami minden pénzt és kényelmetlenséget megér

Rég jelentkeztem. Na de most pótlom. A dolog ott akadt el, hogy a szafarira készültünk. Augusztus utolsó hétfője gyakorlatilag eseménytelenül telt, a legizgalmasabb momentum bevásárlás közben ért, mikor megemeltem az egyik fedelet a kimérésre szánt árucikkek között és farkaszemet nézett velem ezernyi szárított hernyó. Viszont ellenálltunk a kísértésnek (ami persze játszi könnyedséggel ment) és inkább európaibb étkek után néztünk.

20180827_164646.jpg

Kedden irgalmatlanul korán keltünk, mert a 4:15-re megbeszélt időpont helyett a taxis már 3:40-kor nyomta a dudát a kapu előtt. De legalább jött, efelől ugyanis voltak kétségeink, miután előtte való nap két sofőr is rámtelefonált, hogy ugyan jóváhagyta a rendelést az alkalmazásban, de mégse fog tudni ilyen korán jönni értünk. Szóval kértünk telefonszámokat a régebb óta itt lévő önkéntesektől, és a harmadik ember vállalta is a hajnali fuvart. Mindenesetre szegényt megvárattuk, mert én őszintén szólva a dudálásra keltem és csak annak örültem, hogy előtte nap 99 százalékosra pakoltam a motyóm.

Elméletileg indulás előtt egy órával, 4:30-tól lehetett felszállni a buszra, de mikor negyed 5 felé odaértünk, már nagyjából mindenki fent csücsült. Hatalmas pakkokkal az ülések alatt / felett / között, első ránézésre leírhatatlanul kényelmetlenül. Fel-alá járkáltak az árusok a busz folyosóján, a legtöbben persze be is szereztek tőlük még némi inni és ennivalót, édességet, stb. Bár csodás döntésnek gondoltuk, hogy majd milyen remek lesz nekünk az első sorban, hát hamar megdőlt a teória, ugyanis a terjedelmesre növesztett farral megáldott afrikai asszonyok le és felszálláskor is az arcomba ütköztek, aztán a vállam és a szomszéd ülés között próbálták maguk átpréselni – ezt ismételgetve a busz indulásáig, ugyanis folyamatos volt a jövés-menés. Aztán 4:45-kor, az indulás előtt háromnegyed órával a busz becsukta az ajtót és elindultunk. Még jó, hogy időben megérkeztünk, mert szerintem simán otthagynak minket. Rég láttam amúgy ennyire koszos buszt, de legalább elfogadható sebeséggel vezetett a sofőr. Mire felkelt a nap, már a kelet felé tartó főúton zötykölődtünk, és lépten nyomon a kis fakunyhókkal teli falvacskák követték egymást – pont az a kép, ami mindig is a fejemben élt a vidéki Afrikáról.

20180828_080856.jpg

Az első tízperces megállót úgy négy és fél órával az indulás után tartotta a sofőr, de nyilvános WC híján persze mindenki ment a bokorba amerre látott, mások meg televásárolták magukat mindenféle portékával az utcai piacon. Továbbindulás után chipset és üdítőt osztogattak mindenkinek a buszon, majd újabb négy és fél óra után jött a második 10 perces megálló, ezúttal már Chipata-ban voltunk, 10 km-re a Malawi határtól. Itt az emberek zöme leszállt, majd tovább indultunk Mfuwe felé, ami egy újabb háromórás menet volt. A 12 órás utazás azért alaposan elgyötört, főleg a helyhiány és zsúfoltság miatt és csak olyan események dobtak fel, mikor nejlon zacskóba kötött élő csirkével szálltak fel az emberek, vagy bevágtak egy zsák kukoricát a busz amúgy is tömött csomagtartójába.

20180901_103753.jpg

Az ezután következő rész viszont kárpótolt mindenért. Megvettük a jegyeket visszafelé, közben megérkezett értünk a szállásról egy szafari jeep és már útközben elefántok és vízilóvak mászkáltak az autó előtt. A kempingbe érve aztán welcome ital fogadott, majd közölték az aranyszabályokat: nem ajánlott úszni a folyóban a krokodilok és vízilovak miatt (amerikai turistákat már kellett a vízből menteni), ha elefánttal találjuk szembe magunkat dermedjünk mozdulatlanná, míg tovább nem áll és ne etessük a majmokat és páviánokat. Ja és mielőtt a vizes blokkba lépünk, nézzük meg nincs-e krokodil, mert volt már rá példa. Aztán következett a három fogásos vacsora, a tábortűz és a korai alvás – egyrészt a fárasztó buszút, másrészt a másnapi újbóli korai ébresztő miatt. Amúgy annyira igaz, hogy a szafari a gazdag fehér ember időtöltése, mert a kiszolgáló személyzeten kívül nem is volt más fehér ember a kempingben. És az ott lévők sem épp szegény országokból érkeztek: németek, franciák, angolok és hollandok.

20180829_101941.jpg

A hajnali ébresztő annyira nem is fájt, mert ott volt bennem az izgalom, hogy végre megtörténik az, amire annyira vártam világ életemben. Egy gyors reggeli után máris a jeep-re pattantunk, és Mózes, a helyi szafari guide be is pöccintette a motort.

Épp, hogy elhagytuk a kempinget egy elefántcsalád látványa fogadott, a felkelő napkoronggal a háttérben – már-már fájdalmasan giccses. A park bejáratánál jópár autó várakozott, ugyanis itt helyben kell fizetni a belépőt, ami napi 25 dollár. Nem is bántam egy villámgyors megállót, addig sem süvített a hideg szél az arcunkba. Aztán átlépve szezám kapuját elénk tárult a csoda. Antilopok, varacskos disznók, krokodilok, majmok, zebrák, elefántok, vízilovak, zsiráfok és szebbnél szebb madarak tömkelege amerre csak mentünk. Nem sokkal a hiénákban való gyönyörködés után egy oroszlán testvérpárba futottunk, akik lustán mosakodtak a szavanna közepén. Egészen leírhatatlan érzés a szafari, nem is igazán tudnám szavakkal visszaadni az érzést. Nagyon ritkán van olyan, mikor elképzelek valamit, hogy mennyire jó lesz majd, és a valós élmény még a vártnál is nagyszerűbb. De maga a táj, még állatok nélkül is gyönyörű lenne magában, ahogy percről percre változik. A zöld folyópart után a kietlen a szavanna, aztán a bokrokkal tarkított átmeneti puszta. Mahagóni és baobabfák, vadmangó, teak és ébenfa, és a virágzó avokádó illata. Nekem ez lett Afrika illata. Mózes remek nyomolvasó, a lábnyomok alapján tudja, hogy melyik állat merre járt és nincs olyan kérdés, amire ne tudná a választ az élővilággal kapcsolatban – ami persze nem meglepő, hiszen 11 éve csinálja a túrákat. A négy órás szafari alatt tartottunk egy 10 perces pihenőt, amikor is Mózes terülj-terülj asztalkámat varázsolt a jeep motorháztetőjén, egy kis kávé, tea és muffin. A kempingbe visszaérve aztán idő sem volt felocsúdni az élményekből, hiszen a vadvilág és a természet ott is karnyújtásnyira volt. 11:30-kor szervírozták a brunch-ot, válogatni lehetett szuperebbnél szuperebb svédasztalos kínálatból, ahol a vegetáriánusok épp úgy megtalálhatták a fogukra valót, mint a nagy húsevők. Ezután szieszta következett, behuppantam a két mahagóni közé húzott függőágyba és egy darabig csak a folyó felé érkező éneklő vízilovakat hallgattam és itt tartózkodásom óta először úgy éreztem: megérkeztem. Nekem ez Afrika, mikor a háborítatlan természet körbevesz. Hamar 15 óra lett, újabb étkezés következett, ezúttal egy kis snack, majd fél 4-kor újabb négyórás szafarira indultunk. Újra testközelből rengeteg állat – egészen félelmetes amúgy, mikor fél méterre állunk meg az elefántok mellett, akik farkasszemet néznek velünk. Majd félúton egy szünet, ahol egy pohár ital mellett a naplementében gyönyörködhetett az ember. Ezúttal csatlakozott hozzánk egy scout is, aki Mózes mellett a koromsötétben reflektorral pásztázta a bokrokat és fákat – no és nem hiába, hiszen két leopárdot is sikerült megpillantanunk. Aztán borzokat, kisebb vadmacskákat és mielőtt észbe kaptam, máris visszaértünk a kempingbe, ahol terített asztal és újabb három fogásos vacsora várt minket. Majd korai alvás, hiszen a másnap is ugyanerre a mintára épült.

40266617_10156490820899223_854541386295279616_n.jpg

Annyi különbséggel, hogy ezúttal reggel jobban felöltöztem, és Mózest leszámítva összesen négyen indultunk a szafarira – mintha egy privát túrára fizettünk volna be. A másik két emberke amúgy anyja-lánya volt, a kedves mama Dél-Afrikából látogatta meg a kempingben könyvelőként dolgozó lányát. Egészen családiasra sikerült a szafari, azt is megtudtam, hogy Mózes 11 év alatt nem találkozott még magyar vendéggel, illetve a dél-afrikai hölgyek is szenzációként fogadták a hírt, hogy magyar vagyok. Megálltunk egy hatalmas baobab fánál, majd engedélyt kértem, hogy kiszállhassak a járműből. Odamentem és átöleltem a fát. Nem tudom mi vezérelt, de arra rájöttem, hogy a fák nagyon tudnak szeretni. A délutánt olvasással töltöttem, talán életemben nem éreztem magam ennyire nyugodtnak.

whatsapp_image_2018-08-29_at_12_24_39.jpeg

Az email zökkentett ki az alfa állapotból, miszerint beérkeztek az igazolások a hiányzó publikációs kreditekről és ezennel a doktori képzésem végéhez értem: az aktív státuszt az abszolvált váltotta fel. Ennél nagyszerűbb hírt nem is kaphattam volna. Az endorfin túltengésem pedig csak tovább fűtötte, mikor az este leple alatt szemtanúi lehettünk, amint két oroszlán levadász egy magányos kafferbivalyt. Mózes szerint kevesen ilyen szerencsések, hogy ennek szemtanúi lehetnek, elmondása szerint – amit lehet csak promo duma – ő maga sem látott ilyet soha az elejétől a végéig. Az élmény maga, egyszerre volt lenyűgöző és elborzasztó – amolyan hidegrázós. Hallani ahogy a karmok a húsba mélyednek és felszaggatják a bőrt, ahogy az állkapocs ráharap az elevenre, ahogy a bivaly keserves kínnal beleüvölt az éjszakába. Ugyanakkor el kell fogadni, hogy ez a dzsungel törvénye, az élet rendje, hogy el kell fogadni, hogy ebbe mi kivételesen nem nyúlhatunk bele.

Mozgalmas hétvége

Szombaton viszonylag korán keltünk, mert elmentünk megnézni egy lakást. Mondjuk nem kellett volna sietni, mert természetesen a megbeszélt 9 helyett fél 11-re ért ide értünk a tulaj, hogy elvigyen körbe mutatni, de ilyeneken lassan már nem csodálkozom. És ráadásul csak egy laza 10 perces sétára lett volna innen az a hely, ami egyébként nagyon jó. Egyrészt olcsóbb, másrészt közelebb van a sulihoz, harmadrészt pedig egy egész lakrész a miénk lenne, nem csak egy szoba. Egy baj van, nincs még kész a konyha, de elvileg 3 napot kért a tulaj, hogy befejezzen mindent. Na efelől vannak kétségeim, bár még el sem döntöttük, hogy maradunk-e itt, vagy átcuccolunk oda. Lassan felvesszük ezt a helyi „ráér ezt meggondolni és eldönteni” attitűdöt.

Délután pedig egy barbecue volt tervbe véve, Laurenz, Michael és Nathan társaságában. Bár ez is eredetileg 10-re volt megbeszélve, fél 12 magasságában sikerült is elindulni, majd az alapanyagok és a faszén beszerzése után fél 2 magasságában meg is érkezni a tett helyszínére, teljesen kiéhezve egy jó kis lakomára. A Monkey Pools nevű helyre mentünk nem messze a várostól, igazából egy rekreációs családi vállalkozás: gyönyörű park grillezésre kialakított helyekkel, karbantartott úszómedencével, teniszpályával és a folyó által kialakított kristálytiszta vízű természetes medrekkel – no és persze viszonylag borsos belépő árral (100 kwacha). A grillre még banán is felkerült, amit kétkedve fogadtam, de az egyik legjobb édesség, amit valaha ettem. Még a kínai sült banánnál is finomabb volt. Aztán mozgás gyanánt egy kis úszás, ami már nagyon hiányzott, és a többiek a folyómederben is csobbantak, amit én két okból kifolyólag is kihagytam: egyrészt Afrikában nem igazán vonzanak a természetes vizek, másrészt eszeveszett hideg volt a víz.

img_20180827_143847.jpg

Aztán fél 6 magasságában visszaindultunk a városba, a fél órás földúton való zötykölődés alatt (még szerencse, hogy Michaelnek egy terepjárója van) a csodás naplementében gyönyörködtem. Ekkora már mindenki újra éhes volt, szóval megálltunk egy KEG nevezetű étteremben, ami egy egészen elegáns hely, de baráti árakkal és remek kajákkal. Ismerve már a helyi adagokat, öten rendeltünk kétféle ételt, és mindenki jól lakott. Köszönhető ez talán persze annak is, hogy egy 3 literes sörcsapoló monstrumot is rendelt Michael, amiből aztán mindenki töltögethetett magának. Az este végére viszonylag fáradt és nyűgös voltam már, így aztán igazán rosszul esett, hogy az étteremben végig kellett várni, míg az összes sör elfogy és véget ér a focimeccs. Amúgy sem láttam sok értelmét ott ücsörögni, és a tévét bámulni, miközben egyre hangosabban üvöltött a zene és tudva, hogy Michael újra úgy ül autóba, hogy kvázi egész nap sörözött. Látva a rossz kedvem oda is jött a pincér kedvesen, hogy minden oké? Aztán csendben eloldalgott, mikor ránéztem és mogorván visszakérdeztem, hogy szerinte úgy tűnik? Lehet velem van a baj.

20180825_184800.jpg

Szerencsére vasárnap reggelre kialudtam a rosszkedvem és egy pompás reggeli után nyakunkba vettük a várost. Első megálló a központi pályaudvar volt, hogy megvegyük a keddi buszjegyet a szafari helyszínére. Ez ugyanis így működik itt, minél hamarabb veszed meg a jegyed, annál jobb helyet foglalhatsz. Undorító egy hely ez a pályaudvar, mindenki le akar nyúlni, mindenki a saját kis kioszkjában akar üzérkedni veled feltehetőleg hamis jegyekkel. Bahhh, gyűlöletes élmény, egy lepratelep. Szerencsére tudtuk melyik céget kell keresni, nagy nehezen rá is leltünk. Majd egy A4-es lapot elénk rakott a nő, hogy jelöljük be hol szeretnénk ülni. Kézzel kitöltötte a jegyet és voilá. 240 kwacháért (7200 forintért) birtokába is kerültünk a 12 órás útra szóló fecninek, az első sorba. Már csak az lesz kihívás, hogy kedden hajnali 4:30-ra ott legyünk a pályaudvaron.

Következő utunk az Arcades bevásárlóközpont parkolójába vezetett, ahol minden vasárnap helyi művészek tartanak kirakodóvásárt a kézműves termékeikkel. Kulcsfontosságú képesség itt az alkudozás tudománya, és a határozottan kimondott ’nem’ szócska. Mert persze mindenki letámad és el akarja neked adni a portékáját. Amúgy kedvesek, sőt, két ajándékot is kaptam. Egy helyi karkötő szerűséget, és egy nyakláncot egy kis kőből faragott Viktória-vízesés motívummal. Mindegyik úgy kezdődött, hogy a kezemre húzta, illetve a nyakamba tette, aztán mondtam, hogy mindez hiába, mert nem veszem meg úgyse – erre mindketten azt mondták, hogy nem baj, mert ajándék. Persze nem akartam vásárolni, de pár apróságot azért elhoztam – részben mert nagyon belejöttem a pofátlan alkudozásba, részben mert jó lesz szuvenírnek. Részben pedig azért, mert vagy fél órát beszélgettem a sráccal, akitől vásároltam és közben megtudtam, hogy csak kényszerpálya számára a kézművesség, mert tanulni akarna, csak nincs pénze az iskolára a családjának. Amit persze vagy elhiszek, vagy nem, de ezúttal úgy döntöttem nem játszom a hitetlen Tamás szerepét.

Aztán egy gyors ebédet akartunk enni az út másik oldalán lévő plázában, de a pizzás hely nem volt jó döntés. Alapból a kasszánál is sokat kellett várni, mert vagy telefonon vettek fel rendelést, vagy egymással beszélgettek, vagy egyszerűen csak percekre eltűntek a pénztárosok. De a java csak a rendelés után következett, vagy 30 percet kellett várni, mire elkészült a rendelés – és egy gyorsétteremről beszélünk. Aztán vissza kellett állni a kassza sorba, hogy az italt is kiadják. Ez a hely soha soha többé. Nem fogok én hozzászokni ehhez a lassúsághoz, pedig próbálok nem mereven hozzáállni a dolgokhoz. És sietnünk is kellett volna, mert Michael kivételesen időben úton volt értünk Laurenzzel, hogy felkapjon minket.

Így hát nem sikerült odaérni időben a délutáni grill-party meghívásra Michael ismerőseihez, mert előtte még be is kellett vásárolni. Itt minden meghívás úgy működik, hogy viszed, amit enni és inni szeretnél. Jelen esetben a nyers húst, amit a házigazda megsüt neked a grillen. Tökéletesen működik, ezt a szokást otthon is át lehetne venni. Igazi multikulturális és gasztrológiai élmény kerekedett. A vendéglátó pár egy indiai leányzó és egy svéd srác volt. A lány az egészségügyben dolgozik itt Lusakában, a srác az építőiparban és nagyon menő helyen laknak. Egy hatalmas kert tartozik a házhoz, ahol gazdálkodnak és állatokat is tartanak. Meg van egy cuki kutyájuk és egy lusta macskájuk. A ház maga pedig egy zárt közösségen belül van, de ez jellemző az egész külvárosi részre, hogy kvázi kis minifalukból áll össze. Ezen a részen az indiaiak vannak többségben. Aztán a vendégek között volt egy amerikai csaj, aki a héten érkezett Malawiból Lusakába. Igazából életművész, nincsenek konkrét tervei, de év végig akar maradni, és tetoválószalont akar nyitni. Aztán volt egy libanoni pár, akikkel sokat nem beszéltem, mert mire leültem volna melléjük már indultak haza. Aztán volt egy helyi pár, akik szintén hamar leléptek, miután végig dohányozták / shisha-zták az ott töltött időt. Amúgy az első zambiaiak, akiket dohányozni láttam – ez csak most tűnt fel, hogy mennyire furcsa, hogy eddig senkit nem láttam dohányozni. Ámbár a shisha (vízipipa) nagyon divatos itt a klubokban. Plusz érkezett még egy Scotty nevű helyi srác, a maga 200 centijével egy német expat (külföldre szakadt személy), Axel társaságában, aki a GIZ (Német Nemzetközi Együttműködési Szervezet) színeiben tölti itt idejét év eleje óta. Ez már megint legalább egy olyan haszontalan szervezet, mint az ENSZ. Úgy tűnik a németeknek túl sok pénze, és már nem tudják hogy elkölteni. A kaja isteni volt amúgy, humusztól elkezdve a legkülönfélébb salátákig minden volt, és barbecue-val egyidőben persze a szomszéd két kutyája is egyből megjelent. A naplementét pedig a csodás függőágyból élveztem a kertben. Aztán lévén vasárnap, este 7 magasságában – utolsókként – a távozás hímes mezejére léptünk.

20180826_172506.jpg20180826_181724-1.jpg

A hétvégi beszélgetéseket összegezve, meg az elmúlt két hét saját tapasztalatait emésztgetve egyre inkább világossá válik, hogy mennyire torz képet kapunk mi Afrikáról odahaza. Szó sincs itt arról, hogy meg kellene őket menteni, hiszen nagyon sokan élnek sokkal jobb színvonalon, mint egy átlagmagyar. Persze hatalmas a szakadék a szegények és gazdagok között, de a sok támogatás sem oda megy, ahol szükség lenne rá. A piacon előttem bontották ki a Vöröskereszt ruhakonténerét, amit az eladók pénzért adnak tovább. Egész egyszerűen csak minden nagyon más itt, az élet ritmusa, a dolgok szemlélete. A mobiltelefonok tekintetében fejlettebbek, mint mi, de közben sokszor analfabéták a számítógépekhez. Nem fér a fejembe ez a kettősség. No persze alig várom, hogy holnap kiszabaduljunk az igazi Afrikába. Messze a fővárostól, a szavanna közepére. Már kemping által küldött levél utolsó sora is bíztató: „Please call us when you get to Mfuwe so we can come and pick you up as it's not safe to walk from the town to camp as there are plenty of elephants, lions and other large games around camp.” azaz „Kérem hívjon minket, amikor megérkeznek Mfuwe-be, hogy elmehessünk Önökért. Nem biztonságos a városból gyalog megközelíteni a kempinget, mert sok elefánt, oroszlán és más nagyvad található a kemping körül.

Nem fér a fejembe

A környéken bandukolva, lépten-nyomon belefutok a cselédeket bérlésre felkínáló hirdetésekbe. Árucikk, konkréten árucikk itt egy húsvér ember. Már a megfogalmazás is bicskanyitogató. „Cselédek elérhetők.”, vagy „Képzett cselédek hosszútávú bérlésre elérhetők.” és persze a telefonszám, de akár WhatsApp-en keresztül is foglalhatóak. Leah-val beszélgetve, mert időközben olyannyira jóba lettünk, hogy már csevegünk is (amit természetesen nem szabadna elvileg), egészen sok mindent megtudtam. Például azt, hogy ő tökéletesen boldog és elégedett a munkájával. Mindene megvan, ami kell, ezért változtatni sem kívánna semmin. Ez az ő kis biztonságos mennyországa itt. Az meg teljesen oké, hogy csak a hátsó bejáraton közlekedhet, hogy nem fogadhat el egy vacsora meghívást, mert nem ülhet asztalhoz egy nála magasabb rangú emberrel. Csak az a kérdés, mitől lesz valaki magasabb rangú? Mi tesz engem azzá? A bőröm színe? Esetleg a pénztárcám vastagsága? Teljesen felháborít és mégis el kell fogadnom, hogy ez itt így van. Minek is azon igyekezni, hogy ez változzon, ha ő maga ebben a szerepkörben érzi jól magát. Ugyanakkor nem értem, hogy a házi úr miért nem képes legalább egy mosógépet venni, mert szegény Leah kézzel mos. És a takarító szett sem mondható épp modernnek. Ha már valaki cselédet alkalmaz, legalább a munka körülményeit tehetné egy fokkal elfogadhatóbbá. Mindegy, nem elmélkedem ezen. Itt ez van, ezt kell elfogadni még két hónapig.

20180824_150504.jpg

Azon már inkább elgondolkozik az ember, hogy hogy lehet ekkora itt a megosztottság. Minden téren. Pénteken felkerestem a namíbiai nagykövetséget, hogy vajon igényelhetek-e itt vízumot. Mert otthon arról tájékoztattak, hogy európai uniós állampolgárként még utazás előtt, a namíbiai képviselettel rendelkező legközelebbi uniós ország nagykövetségén (ez esetünkben Ausztria) kell megigényelnem, de maximum az utazás előtt 30 nappal. Mivel ennek logisztikája esetemben kivitelezhetetlen volt, így felajánlották, hogy majd postán küldjem az útlevelem innen Lusakából Bécsbe egy válaszborítékkal és a vízum árával (80 euró), aztán két hetet adjak nekik az elbírálásra + a postai átfutás ideje. Hát persze… Már-már le is mondtam a namíbiai utazásról, de gondoltam egy kérdést megér itt. Nem volt egyszerű megtalálni a követséget, meg bejutni sem, hiszen két méteres vasajtó fogadott. Pár percig szobroztam, mikor egy helyi járókelő mondta, hogy dörömböljek hangosan a vasajtón és majd beengednek. Hát oké, gondoltam egy próbát megér, csak nem lőnek fejbe, hogy a követség zárt vasajtaját verem ököllel. És csodák csodájára, megnyílt a kapu és a biztonsági őr kedvesen kérdezte, hogy mi járatban. Elővett egy ósdi, A2-es méretű, foszladozó, hatalmas papírkönyvet, amibe be kellett írni a nevem, az útlevélszámot, a belépés idejét és az intézni kívánt ügyet. Tiszta középkor. Majd a recepcióra vezetett, ahol elmondtam a problémám a vízummal kapcsolatban. Az ügyintéző néni széles mosollyal legyintett, hogy ezek nem normálisok Európában, töltsem ki a vízumigénylő lapot, adjak 50 dollárt (majdnem a fele, mint az otthoni restancia) és még aznap visszamehetek a kész vízumért. De majd mindezt csak egy hónappal az utazási dátum előtt, mert 30 napra előre tudják kiállítani (na ebben az egyben egyezett a dolog az otthoni tájékoztatással). Akkor kérdem én, hol nagyobb a bürokrácia? Illetve az a kérdésem, hogy lehet az, hogy egyszer minden működik flottul, máskor meg semmi sem megy egykönnyen.

Boldogságtól átitatva – és péntek révén előkerült az a helyi whisky. Egy pillanatra meglepődtem, mikor a reggel betett jégkockát elővettem a mélyhűtőből, de viszonylag rövid mérlegelés után úgy döntöttem anélkül kortyolgatom el az italom. Hogy miért? Mert öngyilkos bébi csótányok gondolták, hogy majd gondoskodnak a fehérjebevitelemről. Aztán úgy döntöttem azon már nem elmélkedem, hogy hogyan kerültek a mélyhűtőbe – de ezek után már az sem kérdéses számomra, hogy még egy atomtámadást is túlélnek. After all, this is Africa. So I shouldn’t be surprised.

20180824_195557.jpg

Még mindig alien…

Nem tudom, hogy meg lehet-e itt szokni. Mármint abban az értelemben, hogy ne érezd magad aliennek. Mert az egy dolog, hogy viszonylag magabiztosan használom már a tömegközlekedést, de járva-kelve továbbra is kívülállónak érzem magam.

Sascha gyengélkedett a minap, gondolom annak köszönheti, hogy megint csapvizet ivott. No meg nem az ő napja volt abban az értelemben sem, hogy letiltották a bankkártyáját, mikor az előleget próbálta elutalni a jövő heti szafarira. Így aztán rám maradt ez a nemes feladat, ami nem is volt olyan egyszerű, mert konkrétan nyomozni kellett néhány adat után, ami szükséges volt az utaláshoz. Arról persze azóta sincs infó, hogy megérkezett-e a pénz, mert a gyors válaszadás nem erőssége az itteni embereknek – ha egyáltalán persze kapsz választ. És az idő sem olyan értékkel bír, mint nálunk. Itt simán belefér, hogy 10 km-re eljutni az kb 2 órába telik, ha át kell szállni a busszal. Szóval nem érdemes sok mindent tervezni egy napra, mert a logisztika és kivitelezés gyakorlatilag felöleli azt az időintervallumot, míg világos van. Így volt ez a csütörtökre kiszemelt programmal is. A 12 km-re, de még a városban lévő Munda Wanga Parkba indultunk el 10 óra magasságában, ahová meg is érkeztünk délben. Halkan megjegyzem: újfent hiányzik a budapesti 3-as metró luxus kényelme és a MÁV menetideje. Aki bármelyik miatt panaszra nyitja száját, javaslom töltsön el itt egy hetet. A park amúgy inkább csalódás volt, hiszen ebben is az európai vadasparkok sztenderdjéhez vagyunk szokva. A hely szomorúságát – a kis helyre bezsúfolt állatok mellett – az omladozó épületek is tükrözték. Az egyetlen szépsége a parknak a botanikus kert rész volt. Mellesleg nem is értem minek egy állatkert, mikor az egész ország egy hatalmas szafari gyakorlatilag, ahol az úton elefántok grasszálnak át a busz előtt. Aztán miután kinézelődtük magunkat, és ebédeltünk, meg egy bevásárlást csaptunk, máris 5 óra lett, mire hazaértünk. Sascha közben rendbejött, és kerekített egy csodás vacsorát tegnap. Bevásárlás közben meg nem hagyhattuk ott a megpillantott 1500 forintos helyi whisky-t, ami legalább olyan jó, mint a méregdrága Jack Daniels. S mielőtt bárki azt hinné, hogy alkoholisták vagyunk, ez szigorúan csak egy pohár védőital – mert ugye Mucsi is megmondta, "érted, kultúráltan, szigorúan egy pohárka"!

Visszatérve még a szerdára. Mivel ugyebár Sascha az ágyat nyomta és nem akarta, hogy őrizgessem, én úgy döntöttem bemegyek a városba és találkozom Malcolmmal, még a szombati kimozdulás alkalmával megismert sráccal. Ettünk egy jót és mivel beszédes gyerek, egy csomó érdekességet megtudtam a helyi dolgokról. Például azt, hogy Lusaka tökéletes példája a gyors ütemű fejlődésnek, mikor az útépítéseket és az új irodaházak felhúzását nem tudja lekövetni a városi forgalom, és elképesztő dugók alakulnak ki. Aztán azt is, hogy rengeteg az iskola, mert rengeteg a gyerek, és az itteniek egyetlen lehetősége egy jobb életre az az oktatásban rejlik. Ugyanakkor, mivel fizetősek az iskolák, a szegények nem engedhetik meg maguknak. Ezért aztán még a nyugati világnál is nagyobbra nyílik a társadalmi olló. És rengeteg a kolduló utcagyerek, akik még sokszor a helyiekre is veszélyt jelentenek, mikor csoportosan rohannak le egy-egy jómódúnak tűnő embert, vagy törnek be autó üveget a piros lámpánál, ha a sofőr nem ad egy kis pénzt. Malcolm meg is mutatta, hogy a város melyik részeire ne tegyem be a lábam, illetve tanácsokat is adott, hogy az utcagyerekeket hogy kell leszerelni. Egy kis apróval, aminek mindig a zsebben kell lenni. És azt mondani, hogy jelenleg ez minden, ami nálad van. Mert ha az ember a táskájában kezd el kotorászni, az gyanús, hogy ott más is van még. Fizetésekről is szó esett, és leesett az állam. Akiknek van munkája, ők jobban keresnek, mint a magyarok – ami Magyarország szégyene persze. Mesterdiplomával egy itteni ember 300-500 ezer nettóval, PhD-val 500 ezer – 1 millió közti összeggel számolhat. Egy egyetemi tanár havi 450 ezer forinttal, egy szakképzett orvos 900 ezer forinttal gazdálkodhat. Nem is értem mi a büdös fenét csinálok a magyar közigazgatásban még, a 30 éves koromra a kiégés felé tartó úton való haladáson kívül… Tiszta szánalmas!

Mellesleg Zambia kivaló terep, ha valami újszerű vállalkozásba kezd az ember, mert a kormány mindent támogat – pl. a legújabb a kakakóültetvények és a fokhagyma termesztés. A föld pedig nagyon olcsó itt a városon kívül, így nagyon vonzó befektetési célpont az ország a külföldiek számára. Az ingatlanpiacban pedig rengeteg pénz van, viszonylag gyors meggazdagodási forma.

S persze itt duplán igaz, hogy a fehér bőrszínnel elsőbbséget élvez az ember. Mert hiába jelentkezik kétszáz ember egy állásra, ha abból egy fehér és ő a legrosszabb jelölt, akkor is ő kapja meg a munkát. Ha pedig kormányzati munkát vállal egy fehér, akkor ingyen kap lakhatást és szolgálati autót – így ez a legtutibb recept a meggazdagodásra. Ugyanakkor teljeséggel felháborító és elszomorító ez a fehér vs. fekete tendencia. Nem tudom ezen hogy lehetne változtatni, lehet-e egyáltalán. És teljesen megértem, ha emiatt itt sokan neheztelnek a fehér emberre.

Aztán úgy elbeszélgettük az időt, hogy lement a nap. Így duplán átléptem a határaim: egyedül mászkáltam a városban, és sötétben értem haza. Ez így tarthatatlan, szóval meg is fogadtam, hogy jobban odafigyelek.