Zambia, a három hónapos kaland

Namíbia – az egyik legkülönlegesebb ország

2018. november 08. - dealantom

Hát nem indult simán az utazás. Mert az egy dolog, hogy lélekben is nehéz volt útnak indulni, de még a járatunkat is törölték Lusakából Windhoekbe. De Afrikában végül mindig minden megoldódik: így vagy úgy. Sascha most is halál nyugalomban a telefonját nyomkodta, míg én reptéren viaskodtam a légitársasággal. Három nappal későbbre ajánlottak jegyet, amire mondtam, hogy szó sem lehet róla, mert nekünk még aznap el kell jutni Namíbiába. Majd előadtam, hogy nemzetközi jogász vagyok és hogy utánanéztem, hogy a légitársaság is aláírta a légi fuvarozásról szóló Varsói Egyezményt, ami alapján úgy beperlem őket egy európai bíróságon, hogy nem győzik fizetni a kártérítést. Csodák csodájára 5 percen belül megkaptuk a repjegyet Johannesburgba egy másik légitársaság járatán, majd onnan egyből tovább Windhoek-ba. Így bár fél napos kitérővel, de még aznap eljutottunk Namíbiába. Útközben sikerült az autóbérlést is későbbre tolni, a másnapi programot péntekre eltolni, és szállást is foglalni a reptér mellett. Bár én ebbe bele is betegedtem kicsit, mert olyan gyomoridegem volt, hogy a hasam napokig rossz volt.

No de érkezés után szerencsére az autó a reptéren várt, és már úton is voltunk a szállás felé. Értem miért nem vonatkozik a biztosítást a sötétedés után vezetésre, mert csak úgy szállingóztak a varacskos disznók és páviánok az úton és az út mellett.

Csütörtök reggel útnak indultunk Swakopmundba. Egy kellemes öt órás vezetés után a sivatagot ketté szelő Transzkalahári főúton meg is érkeztünk a pálmafákkal tarkított városkába. Lusakához képest ennek a településnek Afrikához semmi köze, mert inkább hasonlít egy német kisvároshoz. Főleg, hogy szinte minden németül van kiírva a német gyarmati múlt miatt – no meg a Hitler után idemenekülő nácik miatt. Az óceán naaaaaagyon hideg, de pompás naplementét lehet nézni a partról.

Pénteken reggel jött értünk egy kedves amerikai néni, aki a sivatagba vitt, ahol kezdetét vette a sandboarding. Egészen különleges élmény, bár csak nyomokban hasonlít a snowboardingra. Egy biztos, az oktatónak igaza volt, a homok olyan, mint a víz. Mindenhová behatol. � Délután a Csontváz parton vezettünk pár órát, ahol hajóroncsokat, sólepárlókat, és egy hatalmas fóka kolóniát láttunk. Ezen kívül az életnek nem sok nyoma volt. De gyönyörű a táj!

img_20181028_220911.jpg

Szombaton elindultunk a térkép szerint 3 és fél órányira lévő Sossusvlei Nemzeti Parkba. Útközben megnéztünk a temérdek flamingót Walvis Bay partjainál, aztán a Baktérítőnél álltunk meg pár kép erejéig. Na a három és fél órás út végül nyolc órás földúton zötykölődés lett. De egy percig nem bántam, mert ilyen tájat otthon nem látni. Ami ijesztő, hogy órákig nem látni se embert, se autót, se benzinkutat. Így imádkoztam is, hogy semmi baj ne történjen. Azon kívül, hogy egyszer ki kellett tolni a homokból az autót, nem is volt baj. Amúgy nem is csoda, hogy nem látni soha sehol senkit. Egy Magyarországnál közel tízszer nagyobb ország és annyi az összlakosság, mint Budapest lakossága. No de, összefoglalva az autókázást, kisautóval is teljesíthető az út, de nem ajánlott. Kellett volna a négykerék meghajtás. Este hullaként zuhantunk be a semmi közepén lévő luxusszálloda légkondis szobájában az ágyban.

Másnap hajnali négy órás ébresztő, gyors reggeli, majd szervezett túra a sivatag mélyére – mert ezt négykerék meghajtás nélkül nem lehetett volna abszolválni. És a túrán ketten voltunk Saschával, így mondhatni egy privát utazást élvezhettünk. Napfelkeltére értünk a dűnékhez, majd megmásztuk a világ legmagasabbikát, a Big Daddy-t. Igazi kihívás, nagyjából egy órás kemény túra, mire a 300 méteres homokbucka tetejére ér az ember. De megéri! Amerre ellát az ember vörös sivatag. A dűnéről lefutni pedig újabb hatalmas élmény, főleg, hogy az ember a Deadvlei-be érkezik. Hátborzangató a természet. Minden halott, és közben mégsem. Majd egy piknik ebéd után a Sesriem kanyon felé vettük az irányt, onnan pedig vissza a kempingbe és gyorsan autóba be, majd irány vissza a főváros. Újabb 6 órás földút. Ezek után hálát adok a magyar aszfaltért. �

Aztán Windhoekbe érve kiderült, hogy a legfoglalt szállás nem is a városban, csak a megegyező nevű megyében van. Ami több órás út lett volna. Így hát gyors újra tervezés és egy hostel-ben találtuk magunk. De megnyugtató, hogy az egész úton ez volt az egyetlen malőr. Másnap már csak arra volt idő, hogy egy ingyenes városi idegenvezetés keretében gyorsan megnézzük a fővárost. Windhoek is hasonló számomra, mint Swakopmund, egy német város. Aztán irány a reptér, ahol a járaton újfent alig voltak feketék. Tényleg luxus Afrikában a repülés és a helyiek nem engedhetik meg maguknak. És a gépek színvonala amúgy kifogástalan! Meg igazából maguk a repterek is.

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr5214360247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.