Zambia, a három hónapos kaland

Szemelvények

2018. október 12. - dealantom

Inkább csak szemelvényeket emelnék ki az elmúlt hetekből, mert sok minden kimaradt, amit szerettem volna megörökíteni, de csak azóta jutott eszembe.

fb_img_1538982159512.jpg

Például a legfrissebb fejlemény, tegnap megjött a nagymama, itt lesz egy hetet. Mondtam is neki viccesen, hogy csak nem azért jött, hogy tőlünk elbúcsúzzon? Erre csak szomorúan annyit mondott, hogy arra az egyre nem számított, hogy már el is megyek haza, ahelyett, hogy inkább idehívtam volna a családom és barátaim, ha hiányoznak.

Aztán Rachel, az iskola védőnője. Egészen jó barátságba kerültem vele és felajánlottam, hogy ahelyett, hogy hazavinném azt a rengeteg gyógyszert és kötszert, amivel érkeztem, inkább itt hagynám neki. Nem túlzok, de sírt örömében. És majdnem én is.

Aztán a kis jótékonykodásom. Az iskolának ugyanis nincs pénze – még papírra se ugyebár – hogy megszervezze a bankettet a végzősöknek. Ezért a tanárok tehetnek felajánlásokat, kaja és üdítő ügyben. Így pár ezer forinttal én is hozzájárultam az eseményhez, amin már nem leszek sajnos itt novemberben.

Aztán a munkahelyi dolgok otthon. Egészen kiborító, hogy ezzel kell itt foglalkoznom. A leépítés és azzal kapcsolatos döntéshozás, hogy végül maradjak-e vagy sem. Mi várható, hogy lesznek a dolgok. Menjek-e arra haza, hogy munkanélküli vagyok vagy kivárjak. Aztán úgy döntöttem átveszem a helyiek életfelfogását: „We will see.” avagy: majd meglátjuk.

Aztán a sulis hétköznapok. Hetekig elfoglaltságot akartam, hát az utóbbi időben annyi van, hogy levegőt venni sincs időm sokszor. A tanárok sorra jönnek, hogy tartsam már meg egy-két órájukat, és az egy dolog, de a diákok is sorra kapnak el az udvaron, hogy ugye megyek órát tartani nekik. Sokszor arcpirongató is, mikor olyanokat mondanak, hogy sokkal jobban szeretnek, mint a szaktanárt. Én meg nem akarok olyat ígérni, amit nem tudok betartani, ezért csak annyit szoktam mondani, hogy beszéljék meg a szaktanárral, ha engem akarnak. No meg a javításban is sokat segítek a kollégáknak, mert annyira tanárhiány van itt, hogy legtöbbször sajnos nincs idő teljes alapossággal kijavítani a beadandókat és házi feladatokat.

Aztán a folytonos áram és vízkimaradások otthon – ez egy olyan dolog, amihez nehéz hozzászokni, még akkor is, ha az ember szereti a meghitt gyertyafényt – csak nem feltétlen Saschával. Akivel egyébként nagyon rapszodikus a kapcsolatom. A német felsőbbrendűsége néha akarva-akaratlanul manifesztálódik, és mielőtt eozinzöld epét hánynék a stílusától, sajnos néha meggondolatlanul nekem is elég bántó megjegyzések csúsznak ki a számon. A héten egyszer sajnos valóban elvetettem a sulykot, még ha meg is érdemelte a nyers visszavágást, de sajnos még Hitlert is a fejéhez vágtam – másnap bocsánatot is kérve. De összességében jól elvagyunk. A maradék két hetet már kibírjuk anélkül szerintem, hogy megölnénk egymást. Már csak azért is, mert neki szüksége van rám, hogy levadásszam a pókokat, nekem meg rá, hogy levadássza a tenyérnyi csótányokat.

Aztán egy vicces dolog, az elektromos háztartási berendezések hamis címkéi. Merthogy a TV-nk sem Samsung, és a hűtőnk sem A++ energiahatékonyságú, az is biztos. Mindenesetre a címkék jól mutatnak. Ugyanígy a sok kamu Chanel és egyéb luxusmárka is jól mutat az embereken, csak annyi a szépséghiba, hogy Kínából érkezik a legtöbb.

Aztán a sulis kaja, ami minden héten ugyanaz. Hétfőn sült csirke rizzsel, kedden bolognai ragu szerű valami, szerdán marhapörkölt, csütörtökön újfent sült csirke de szalmakrumplival, pénteken pedig főtt burgonya magyar kolbásszal. Szerda kivételével mindig ezt a menüt eszem, merthogy akkor a helyi konyháról szoktam kaját kérni, sült halat nshimával. De Maria már ismer, tudja, hogy melyik nap mit eszek. És így legalább hetente egyszer én is helyi menüt tolok az arcom mögé.

Az ebéd témák amúgy a legérdekesebbek. Változatosak – a kajához képest legalábbis mindenképp – a témák, és legtöbbször a zambiai-magyar és zambiai-német különbségekről beszélünk. Mint a házasság, ami itt szent és sérthetetlen és az egyetlen válóok a megcsalás. Aztán szintén hatalmas különbség, hogy itt kemény pénzeket kell fizetni a menyasszonyért. Átlagosan fél millió forint, de minél tanultabb, annál drágább a hölgy. Elérheti a kétmillió forintot is egy orvos ara például. Aztán Moncsi érkezése előtt gyakorta volt téma, hogy ha a menyasszonyom ideáig eljön értem, akkor nagyon szerethet és ne várassam sokáig a házassággal már. Amúgy nagyon megkedvelték Moncsit, mióta elment naponta megkérdezik hogy van otthon.

Aztán a kis gyilkos házi kedvenc, Max, a kutya. Aki ránézésre ártatlan, de megtudtuk, hogy 11 kiskutyával végzett pár éve. Aztán Renesmée, a macska, aki imád engem. A nevéből kiindulva a háziak meg az Alkonyat könyveket vagy filmeket… :)

Aztán Ms. Yeta, az alsósok koordinátora, aki megkérdezte, hogy miért utálja Magyarország a migránsokat és a miniszterelnökünk miért olyan ellenséges. De mikor elkezdtem szabadkozni, mert szörnyű ilyen kérdésekkel szembesülni, még ő kért bocsánatot, hogy felhozta a témát.

Aztán az általános iskolások, akik a mai napig egymást taposva pacsiznak, ha meglátnak az udvaron, hogy nehogy bárki is kimaradjon, hogy egy fehér kézbe csaphasson bele. De remélem, nem csak ezért.

Aztán azt is megtudtam, hogy sajnos gyakori, hogy valaki nem tud fizetni és ezért kimarad adott évre az oktatásból. Vagy hogy nem tud egész évet fizetni, és ezért egy-két hónapot van távol. De ennek ellenére egyetlen diák kivételével, minden elsős tud írni és olvasni az első év végére és kimondottan nehéz dolgokat is tanulnak már tanulmányaik első éveiben – ahogy látogattam az óráikat az elmúlt hetekben.

Aztán az igazgatói beszélgetés. Még pár hete hívott be minket külön-külön, hogy ki, hogy érzi magát, mindent megkapunk-e, amit akarunk. Min kellene változtatni és hogyan. De erre úgyis visszatérünk jövő héten, mikor vége a munkánknak itt.

Aztán látni azt, hogy mennyire nem sietnek munka után haza az itteniek. Kvázi boldogok, hogy van munkájuk és dolgozhatnak. Szívvel és lélekkel teszik. Jó ezt látni – én is szeretném ennyire szeretni és értékelni a munkám

Aztán Grace, a bevándorlásról. Pár hete hívott, egészen megijedtem. Mint kiderült, csak érdeklődött, hogy hogy vagyok, minden rendben-e, Moncsi megérkezett-e. Nem is érettem, de újfent rá kellett jönnöm, hogy valóban érdekelte a dolog, hogy hogy boldogulok. Kíváncsi vagyok, hogy egy otthoni ügyintéző visszahívna-e valaha valakit, hogy érdeklődjön felőle. Azt hiszem a kérdésre tudom a választ. És újfent elgondolkozom rajta, hogy mit jelent emberinek, vagy emberségesnek lenni.

Aztán a kis szívem melengető párbeszéd, mikor Ms Katiba teljesen kiakadt, mikor megtudta, hogy 30 éves vagyok. Mert szerinte nagyon maximum 21 évesnek tűnők. Ez mindig annyira jól esik, ha valaki fiatalabbnak néz.

Aztán az az érthetetlen lelkesedés, amit a laptopom iránt tanúsítanak az itteniek. Ms Mwenda például többször ajánlatot tett, de nem tudnék megválni ettől a kis csodagépezettől, én magam is nagyon szeretem. Vicces volt, mikor használtam az érintőképernyő funkciót órán és pár diák felcsattant a meglepettségtől azt kérdezve, hogy ezt, hogy csináltam. Hihetetlen látni, hogy mennyire nem találkoznak a technika nyújtotta adottságokkal. Olyan szomorú.

Aztán az iskola azon törekvése, hogy fogyatékkal elő diákokat is fogadjon, és tanárokat is alkalmazzon. Igy van a diákok között törpenövésű és egyéb fogyatékossággal elő diák is. A tanárok között pedig szintén van olyan, aki félig lebénult és dadog. Mr Chama, aki matematikát tanít megosztotta velem történetét. Az Egyesült Királyságban tanult és elvégezte az MBA (Master of Business Administration) képzést, ami a ami napig a világ egyik legrangosabb egyetemi fokozatú végzettsége. Ezután elhelyezkedett Londonban, majd hamar rádöbbent, hogy nem kezelik egyenrangú félként, sem fizetésben, sem emberileg. Ekkor úgy döntött hazatér. Itt a ZICA nevű intézet (Okleveles Könyvvizsgálók Intézete) egyik igazgatóhelyettese lett, amit nem nézett jó szemmel egy kollégája, aki a babérjaira szeretett volna törni. Ezért rejtélyes körülmények között szinte agyonverte. Fél évig feküdt kómában, aztán ébredés után mind a látása, mind a beszédkészsége eltűnt egy időre. A látása azóta a régi, a beszédén érezni, hogy valami nem stimmel, a koponyája pedig deformált. Megtudtam, és arra is választ kaptam, hogy miért van ilyen kevés órája. Önkéntes munkát vállalva jött ide, hogy integrálódni próbáljon újra a munka világába. Mindamellett, hogy ilyen élettörténet van a háta mögött, egy életvidám, pozitív ember, aki folyton mosolyog és boldog, akárhányszor leülök mellé beszélgetni.

Aztán itt a nagy kedvencem, Ms története is, akiről megtudtam, hogy elvált – megcsalta a férje, egyedül neveli három gyerekét. Ez úgy derült ki, hogy a válásról beszélgettünk az egyik klubon a polgárjogi téma kapcsán és óra után megkérdezte tőlem, hogy vajon érdemes-e neki bíróságra menni és legalább a gyerektartási pénzt követelni. Nem tudtam neki mit tanácsolni, mert a nők helyzete a férfiakéhoz képest itt eléggé alárendelt. Annyit kértem mérlegeljen mindent és utána döntsön belátása szerint. És megannyi nehéz sorsról meséltek nekem itt. De annak ellenére, hogy mindenki cipeli a maga keresztjét, a tragédiák árnyékában is képesek pozitívan tekinteni a világra az emberek. Ez valami olyasmi, amiből tanulhatnánk. Talán a vidámság az egyetlen dolog, ami nem kerül semmibe és közben elviselhetővé teszi az életet.

Egyébként szeretném azt hinni, hogy ők is valóban egyenlőként tekintenek ránk, de néha az az érzésem, hogy – nem kiérdemelt – tisztelettel fordulnak felénk. Mintha csak azért lennénk kiváltságos állapotban, mert ezt nevelte beléjük a történelem. De minden erőmmel és minden igyekszem azt sulykolni, hogy senki nem jobb a másiknál és voltaképp mi tanulhatnánk tőlük szeretet, tiszteletet és emberséget.

Ugyanakkor jól esik, hogy az ügyes-bajos dolgaikkal felém fordulnak, mint például az egyik tanár dédelgetett álma, a saját üzlet alakítása, melynek a logójához kért segítséget, hogy hogyan lehet számítógépen megrajzolni.

És egy utolsó gondolat mára, egy esemény, ami már hetekkel ezelőtt történt, de még nem örökítettem meg. Elkezdődtek a záróvizsgák, ahol ugyebár felügyelő tanárokra van szükség. Ehhez viszont esküt kell nekik tenniük, hogy nem hagyják csalni a diákokat és éber jelenléttel felügyelik a vizsgákat. Maga az esemény, ami egy belvárosi iskola tornatermében zajlott – az összes lusaka-i iskolai tanár részvételével – elég unalmas volt, ahogy felolvasták a szabályokat és mindent elmagyaráztak. A felmerült kérdések viszont elgondolkodtatóak. Az oktatásügyi miniszter ugyanis kifejtette, hogy a számítástechnika vizsga utolsó feladata, hogy a diák nyomtassa ki a vizsgalapját – és amennyiben ez nem sikerül, úgy az egész vizsga bukta. Többen vázolták a problémát, hogy nincs nyomtatásra lehetőség. Erre az volt a válasz, hogy ha egy iskola és a diákok nem tudnak nyomtatni, akkor ne jelentkezzenek számítástechnikai záróvizsgára, mert az csak választható és nem kötelező tárgy. De mindezt olyan stílusban, hogy kb. megszégyenítette a kérdezőt. Konklúzió: a kormányzati aktakukacok és miniszterek itt is ugyanakkora faszfejek, mint otthon. Mellesleg van olyan iskola, ahol áram sincs… Ezekben a pillanatokban jut eszembe, hogy bár nekünk otthon minden adott, mégse tudjuk értékelni. Miért van ez?

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr8014297681

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.