Zambia, a három hónapos kaland

Honvágy és nyomhagyás

2018. október 12. - dealantom

Hétvégén valóban mélypontra süllyedtem, olyannyira, hogy a házból sem volt kedvem kimozdulni. Igazából a semmi sem jó szindróma vett erőt rajtam. Jobbra balra raktam magam, se olvasni nem volt kedvem nekiállni, a megkezdett filmeket is csak szakaszosan néztem végig. Na de nem erről akarom, hogy szóljon a blog, mert pár nap alatt sikerült leküzdenem ezt a depresszív spirált. A szombati nap fénypontja az volt, hogy Sascha palacsintát sütött reggelire, amit azóta nem ettem, hogy eljöttem otthonról. A boltba menet megkérdeztem tőle a hetek óta feszegető kérdést, hogy úgy amúgy miért utál engem – merthogy mindenki mással kis kedves és jó fej. Erre közölte, hogy ő igazából nagyon is szeret engem, csak sokszor nem tud mit kezdeni a realitásérzékemmel és komolyságommal. Talán ez a különbség egy német 22 éves és egy magyar 30 éves között? Ezen sokat gondolkoztam aznap, mert alapjáraton tényleg komoly vagyok, de tudok laza is lenni. Aztán eszembe jutott, hogy az elmúlt évben igazából annyi minden történt, hogy elfelejtettem vidám, pozitív és könnyed lenni – mert ezt többen is a szememre vetették a barátaim közül. Így hát elhatároztam, hogy ezen változtatni fogok – mert az itteni embereket látva az élet is sokkal könnyebb, ha derűsen tekintesz rá.

Ugyan ezt a derűt egészen szerdáig nem sikerült magamra erőltetni, de az aznap délutáni jogi klub sokat lendített a dolgokon. Tényleg az a véleményem, hogy ilyen diákokat tanítani a tanárnak kiváltság. Rengeteg kérdésük van, és mindegyik olyan kaliberű, ami előre viszi az órát. Sőt, olyan kérdéseik is vannak, amik engem is elgondolkoztatnak. Pár kérdés ezek közül egészen mostanáig motoszkál bennem. Az emberik jogokról beszéltünk, és megállapítottuk, hogy Afrika „tökéletes” terep, ha tetten akarjuk érni az emberi jogsértéseket. Erre az egyik lány feltette a kérdést, hogy miért mindig csak Afrika a fekete bárány és a problémás kontinens, mikor a nyugati világ is problémákkal küszködik. És azt a kérdést is feltette, hogy miért beszélünk világháborúkról, mikor Afrika sosem magától keveredett bele ezekbe a szörnyűségekbe. Aztán őszinte érdeklődéssel kérdezte, hogy miért nem működik megfelelően az ENSZ. Jól jelzi, hogy mennyire lelkesek, hogy a klub egy órásra van tervezve, de megkérdezték, hogy van-e dolgom, vagy tudunk-e még beszélgetni. Így végül kétórásra sikeredett a legutóbbi találkozásunk. Aztán egy egészen megható dolog is történt: megígértem nekik, hogy körbeküldöm a prezentációt, ha adnak egy email címet. Ekkor szembesültem vele, hogy a diákjaim több mint felének nem hogy email címe, de internethez való hozzáférése sincs. Azt hittem valami köztes megoldás keresése miatt jönnek oda hozzám külön ketten. De érdeklődni kezdtek, hogy viselek-e valami kiegészítőt, mint nyaklánc, vagy karkötő és hogy mik a kedvenc színeim. A nemleges válasz után aztán szomorúan mondták, hogy azt tervezték, hogy készítenek nekem valami ilyesmit, hogy mindig emlékezzek rájuk, de most akkor tanácstalanok, hogy mit is adhatnának. Egyrészt a végletekig meghatódtam, másrészt mondtam nekik, hogy így is úgy is emlékezni fogok rájuk, de ha ennyire adni akarnak valamit, akkor azt higgyék el, hogy hordani fogom. Nehéz lesz tőlük elbúcsúzni jövő héten, ezt már most érzem. Teljesen hozzám nőttek… És az sem segít, hogy ebben a pillanatban állt mögém Ms. Mwenda, érdeklődve mit írok ennyire, majd megölelt és annyit mondott: „I am seriously going to miss you.”. No meg a reggeli beszélgetés sem Mr. Hamakando-val, aki szintén azon lamentált, hogy mennyire rossz lesz ha nem leszek már itt. Egyszerre érkezett velem az iskolába, és én lettem a legfőbb bizalmasa itt, bár mondogattam neki, hogy ne csak velem barátkozzon, mert én nem leszek itt örökké. Most ő is ezzel a mit adhat nekem emlékbe dologgal jött. Nem értem én az ittenieket, és nem is fogom soha. De remélem viszek haza valamit az ő világfelfogásukból.

És mellesleg úgy érzem nyomot hagytam. Mert többen is közülük azt mondták, hogy miattam szeretnének jogászok lenni és nemzetközi jogot tanulni valahol külföldön, aztán visszatérni a hazájukba és azon mesterkedni, hogy jobb irányba változzanak a dolgok. Mert most jöttek rá az elmúlt hetek során, hogy a valóságban mennyivel több joguk lenne az életben, mint amennyi itt jut nekik. De ugyanúgy nyomot hagytam a pedagógusnapon is, mikor az iskolatitkárnak javasoltam, hogy a jövőbeni problémák elkerülése végett ne egyben szedjék be jövőre a kiránduláspénzt, hanem minden hónapban egy kis összeget, ami senkinek nem fáj és a végére nincs hiszti ebből. Láthatóan nagyon tetszett neki az ötlet. Aztán ugyanúgy nyomot hagytam csütörtökön a hetedikes diákok körében, akiknek az internet által felkínált lehetőségekről, és azokban rejlő veszélyekről tartottam kétszer 80 percnyi előadást. Ám mindez eltörpül amellett, hogy bennem mekkora nyomot hagynak az itteni benyomások.

fb_img_1536869693978.jpg

Mert az egy dolog, hogy van nyomtató, de nincs benne papír, vagy tinta. Megint egy dolog, hogy van 24 diák és 6 darab rongyos tankönyv az osztályban, amit négyes csoportokban ülnek körbe. De a lelkesedés a tanulni vágyás az töretlen. Mert tudják, hogy az életük múlik rajta, hogy az egyetlen lehetőségük arra, hogy kitörjenek a jelenlegi környezetükből. Akkora potenciál rejtőzik ezekben az emberekben, hogy a világ hálás lehetne, ha vezető pozíciókba kerülnek egyszer. De az a félelmem, hogy nem fognak. Mert ha nincs valaki, aki segít nekik abban, hogy egy online felületen megpályázzanak egy külföldi ösztöndíjat, akkor itt ragadnak, férjhez mennek, megnősülnek, ahogy megkövetelik a szokások és a kör bezárult. Európa elutasító a migrációs nyomás miatt és mostanra olyan szinten sikerült megmosni az emberek agyát odahaza, hogy néha a gyomrom rándul össze egy-egy történet kapcsán. Vegyünk egy két héttel ezelőttit: egy életkép reggel a 4/6-os villamoson. Az idős néni bottal, nehezen járva felszáll. Egy huszonéves afrikai fiú ül legközelebb az ajtóhoz, amint meglátja a nénit felpattan, hogy átadja a helyét mire a néni teljesen kikelve magából rákiabál: „Nekem ilyen migránsok helye nem kell! Mit képzel?” A srác, aki (szerencsére) nem tud magyarul, nem érti mi történik, angolul magyarázkodni kezd; mire a néni teljesen vérszemet kapva tovább folytatja a kiabálást: „Persze, tessék megnézni! Még magyarul se beszél a betolakodó!” Ehhez aztán a többi hasonló korú néni remekük tud kapcsolódni és megállás nélkül kiabálnak a fiúnak, aki továbbra sem érti mit tett. A szemtanú ismerősöm, Zsófi, ugyanannál a megállónál szállt le, mint a nem mellesleg teljesen megszégyenült afrikai srác. Beszélgettek néhány mondatot és kiderült, hogy a fiú néhány hete érkezett a SOTE-ra, hogy orvosnak tanuljon és az egyetem után haza szeretne menni, hogy az országában segíthessen. Akkor én felteszem a kérdést a kedves otthoniaknak, hogy hol hagyták el útközben a józan eszüket és a szívüket. Miért kell ezt és mire jó? Mert rengeteg hasonló történet van a tarsolyomban. Hogy lehet az, hogy engem itt úgy szeretnek, ahogy vagyok és mindig úgy érzem, mintha a közösség része lennék. És hogy lehet az, hogy otthon gyűlölettel fordulnak egy afrikai felé? Hogy lehet az, hogy a mai napig nem változott meg az a szégyenletes hozzáállás, hogy csak azért, mert fekete a bőre valakinek, az másodrendűvé teszi? Hogy a büdös fenébe történhetett meg, hogy ezeket az embereket állatként hurcolták el rabszolgáknak? Mitől lesznek ők mások, mint „mi”? Idézőjelben a mi, mert úgy érzem, hogy nem akarok olyan világban élni, ahol ilyen dolgok történnek. Nem akarom magamnak egy kalap alá venni azokkal az emberekkel, akik csak azért néznek más szemmel embertársaikra, ment a fizikai megjelenésük eltérő. Valami súlyos ragály ez, ami évszázadok óta fertőzi az emberiséget és nem volt hozzá elég az a rengeteg katasztrófa és emberélet veszteség, hogy észhez térjen a világ.

fb_img_1520194634267.jpg

Aláírom, a fekete Afrikával kapcsolatos sztereotípiák (szegénység, éhezés, betegségek, kilátástalanság, nyomor, írástudatlanság, infrastruktúra hiánya, korrupció, konfliktusok) nagy része igaz és valóban könnyen vezethetett az afro-pesszimizmus kialakulásához a bipoláris rendszer felbomlását követően. De úgy tekinteni Afrikára, mint a leszakadt, értelmetlen földrész, ahol nem kell beruházni, mert majd csak ellesznek valahogy, az bicskanyitogató. Főleg annak tükrében, hogy maga a gyarmatosítás vezetett a mai problémák többségéhez. Mert a kolonizáció alatt dinamikusan váltakozó hatalmi központokat tettek a gyarmattartók statikus pozícióba (mert egyszerűen nem mindenhol volt olyan állandó jellegű hatalom, ismeretlen volt maga a koncepció is nekik). Ezzel és a mesterséges határokkal aztán predesztinálták a területet az együttélési nehézségekre. Főleg, hogy az államiság nem szerves fejlődés eredménye, hanem exportálják a gyarmattartók: fogtak egy elitet, betették, hogy most ők a vezetők, sokszor a történelmi előzményeket figyelmen kívül hagyva. Mert azt állítani, hogy fekete Afrikának nincs történelme és indokolt volt a gyarmatosítás, az meg egyenesen arcpirongató. Mint ahogy az is, hogy ha belegondolunk a valódi okaiba annak, hogy az elmúlt években miért is fordult több figyelem a kontinens felé. Egyrészt 9/11, mert azóta elvileg nincs olyan pontja a világnak, ahol az USA és szövetségesei hagyhatnák, hogy radikális erők nyugodtan szervezkedjenek (pl. a mali beavatkozás). Másrészt pedig a második versenyfutás Afrikáért, mikor a volt gyarmattartó hatalmak rájöttek, hogy nincsenek biztonságban a (nyugati) piacok, mert Ázsia nagyon nyomul Afrikában. Azt meg nem hagyhatják, hogy még nagyobb piacvesztés történjen a felemelkedő nagyhatalmak lábának megvetésével az afrikai kontinensen. Szóval mit is látok mióta itt vagyok? Hogy modern gyarmatosítás folyik, burkolt formában.

Na de befejezem, mert lassan úgy érzem, hogy egy egyetemi előadást tartok.

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr7314297695

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.