Zambia, a három hónapos kaland

Miben mások az itteni gyerekek

2018. szeptember 20. - dealantom

Semmiben és mindenben.

Semmiben, mert végső soron ők is gimnazista diákok, akik között ugyanúgy ott vannak a lázadók, mint a tanárok kedvencei. Vagy a lusták és semmirekellők, de épp úgy a nagyon szerelmes és elcsigázott diákok is. Hol vidámak, hol lelkesek, hol szomorúak, hol pimaszok. Hol csillog az elméjük, hol a bőrüknél is sötétebb az értelmi színvonaluk.

Aztán mindenben. Mert európai fejjel felfoghatatlan, hogy mennyire más a családi háttér, vagy a múlt, amelyből táplálkoznak. Akkor vágott igazán tarkón a felismerés, mikor nekiálltam kijavítani az esszéket, amiket házi feladat gyanánt adtam nekik. Titkon reméltem, hogy csak a fantáziájuk ennyire merész, de miután rákérdeztem, hogy saját történeteket örökítettek-e meg, igenlő választ kaptam. Csak egy párat emelnék ki, amiket olvasva a hideg is kirázott. A 9D-től az „Egy délután” címmel kértem fogalmazást és az egyik fiú arról a délutánról írt, amit sosem felejt el. Mikor hazafelé bandukolt az általános iskolából és hirtelen a felé rohanó tömeggel találta szembe magát, és már messziről ordították neki, hogy forduljon vissza és ő is fusson, ha kedves az élete. Nem sokkal később a menekült táborban találtam magát Zambiában, a családja egyetlen túlélőjeként. Vagy a lány, aki arra ébredt, hogy a saját nagybátyja szexuálisan zaklatja, majd megerőszakolja. Vagy a másik lány, akit azért vert félholtra az apja, mert nem volt hajlandó 12 évesen férjhez menni az apja által kijelölt 40 éves úriemberhez. Ami megdöbbentő, hogy mindezek ellenére képesek derűsen tekinteni az életre, vannak céljaik, és annak is örülnek, hogy szépen süt a nap. Egyelőre nem tudok ehhez mit hozzáfűzni.

A 10B-nek egy fokkal emberbarátibb témát sikerült adni: „Miután befejeztem a középiskolát”. Ugyanakkor ebben is megannyi dolog körvonalazódott. Leginkább az, hogy mindenki attól retteg, hogy hogyan teremti elő a szükséges anyagi fedezetet a továbbtanuláshoz. Aztán minden lánynál visszatérő motívum a szerelemi házasság és a gyerekáldás. Sokaknak a nyugati egyetemekre való bejutás lebeg a szeme előtt egy jobb élet reményében – de egy dolog közös: van jövőképük.

Tanítani amúgy a világ leghálásabb dolga itt. Otthonról ugyan nincs közvetlen tapasztalatom, de itt egy élmény órát tartani, amennyiben nem a 10B-ről van szó. Igénylik az interakciót, ha az ember kérdést tesz alig tud választani a rengeteg jelentkezőből. Önálló és agilis diákok. Az pedig a legnagyobb elismerés, hogy két osztály is feltette a kérdést óra végén, hogy ugye jövök még én órát tartani, mert nagyon élvezték. És a 10B-t leszámítva én is, akik egyébként a hírhedt osztály, a legrosszabb eredménnyel. Bár szerintem egyszerűen csak fegyelmezetlenek, amit megoldottam azzal, hogy – bár nem igaz – de azt mondtam, hogy mivel én állítom össze a vizsgasort, ezért megnehezítem a dolguk, ha nem azt csinálják, amit én mondok. És csodák csodájára ez működött.

A hétfői napot viszont megszenvedtem. Mert végre úgy éreztem, hogy van érételme az ittlétnek, boldogan jöttem ki az óráimról, gyorsan elment a nap. Aztán délután a lelkembe gyalogolt Sascha, aki azt bizonygatta, hogy helytelen amit csinálok, hogy órákat vállalok. Mert szerinte nincs meg a képzettségem hozzá és csak bajba sodrom a diákokat, és elhitetem velük, hogy tanár vagyok. Miközben a szaktanárok csak azért adták át nekem az óráikat, mert fehér vagyok – és ebből kifolyólag jogom van mindent jobban tudni, mint ők. Végső soron szerinte ezzel is csak a sztereotípiákra erősítek rá, hogy azt sugallom, hogy nekem mindent szabad. Ezzel teljesen kiverte a biztosítékot. Mert egyrészt megvan a képesítésem, másrészt a gyakorlatom is. Harmadrészt megkértem a szaktanárt, hogy üljön be, és legalább az első órát felügyelje. Majd úgy ment ki, hogy mennyire hálás, amiért még neki is tanítottam újat. Mellesleg abban sem vagyok biztos, hogy több kompetenciája van például a tanszékvezető angoltanárnak, aki a fülem hallatára tanította a diákoknak, hogy a melléknév és határozószó egy és ugyanazon szófaj. Erre Sascha csak annyit mondott, hogy biztos régen járt egyetemre – nem mintha a szófajok megkülönböztetése annyira újkeltű tudomány lenne. Mindenesetre kulminálódtak Sascha vitriolos megjegyzései, mert még azt sem emésztettem meg, mikor lerasszistázott az esküvőn, mikor elismerően jegyeztem meg a helyiek tánctudása kapcsán, hogy „Ez a vérükben van!”. De azt sem felejtettem el, mikor fitymálóan gyakorlatilag az egész magyar társadalom felett mondott értékítéletet azzal, hogy lusta magyarnak titulált, amiért nem vagyok hajlandó reggel 7-re bemenni az iskolába, ha épp semmi dolgom. Nem mintha ő bármit is tenni a telefonnyomkodáson kívül. Mindezek tornyosultak, és mondtam, hogy vagy az a következő lépés, hogy úgy istenesen megverem, vagy az, hogy egész egyszerűen nem szól hozzám és mindenki úgy találja meg a helyét a suliban és úgy érzi magát fontosnak, ahogy neki megfelel.

Másnap reggel viszont kávéval a kezében állt az ágyam mellett, megkérdezve, hogy hozzám szólhat-e. Nos, a kávéval már félig nyert ügye volt, de a szívből jövő bocsánatkérése valóban megtörte a jeget. Mint kiderült, a legfőbb problémája először az volt, hogy ő nem kapott órákat, utána meg éppen az, hogy a tanárok az ő nyakába is akartak varrni párat, aminek kapcsán – lévén hogy sosem tanított – inába szállt a bátorsága. És az zavarta, hogy a tanárok azzal érveltek neki, hogy ha én ilyen szuper órákat adok, akkor neki is menni fog. Annyiban igaza van, hogy ez a tanárok részéről valóban egy sztereotip hozzáállás volt – de ez meg nem az én hibám. Majd aznap egy órámra is beült, és elismerően hozzáfűzte: „valóban értesz a diákok nyelvén”. Őszintén remélem, hogy ezek után szent lesz a béke és nem hozakodik elő újabb sértésekkel. Én meg majd igyekszem nem okot adni rá.

Ma egyébként megvolt az első „bevezetés a jogi tanulmányokba” klubom. Lefáradtam, mit ne mondjak. Már csak azért is, mert az 50 esszét kijavítani az elmúlt két napban szellemileg is nagyon megviselt. Ezen a külön órán meg olyan érdeklődőek voltak a diákok, hogy muszáj volt nagyon odatenni magam. Mellesleg olyan kérdéséket tettek fel, ami otthon egy egyetemi oktató álma. Ők meg 8, 10 és 11. évfolyamosok.

whatsapp_image_2018-09-19_at_18_59_06.jpeg

Még két gondolat, aztán rohanok Moncsiért a reptérre. :)

Az egyik egy vicces momentum a 9C-ből, ami a kedvenc osztályom lett. A feladat, tegyék be a megadott igéket a helyes igeidőbe. Fiatalember jelentkezik, majd megkérdezi, mit jelent az a szó, hogy „síelni”. Szerencsére észbe kaptam, mielőtt megmosolyogtam volna, és konstatáltam, hogy valóban egy világ választ el az itteniektől. De azzal a válasszal, hogy téli sport, látszólag már be is érte és a megoldása is hibátlan lett.

A másik pedig csak annyi, hogy igazán jól esett a hétvégi visszajelzés a bloggal kapcsolatban, mert ugyan főleg magamnak írom, de örülök, hogy ennyire kíváncsiak rám a családtagok és barátok.

Újfent üzenem nektek: hiányoztok! Ugyanakkor végre megérkeztem ide minden tekintetben és végre hasznosnak érzem az ittlétet. Ezúttal már nem csak a magam szempontjából, de a diákok miatt is.

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr10014252855

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.