Zambia, a három hónapos kaland

Mit kell megélnem 30 évesen…

2018. szeptember 06. - dealantom

20180829_062944-effects.jpg

Egy újabb hajnali ébredés után fájó szívvel magunk mögött hagytuk a Marula Lodge nevű álomszerűnek tűnő helyet, hogy 4 órakor buszra szálljunk. Csak az volt a fejemben, hogy ha majd számot kell adnom életem legjobb napjairól, az elmúlt kettő egészen biztosan köztük fog szerepelni. Életben pedig az a gondolat tartott, hogy három hét múlva újra nekivágunk majd a természetnek és újabb szafarira indulunk, de ezúttal még különlegesebb lesz majd az élmény, hiszen az egyik legjobb barátommal oszthatom majd meg. Monyóm, alig várlak már!! Ez a busz meglehetősen üres volt, bár sokat nem érzékeltem a dolgokból, mert tök sötét volt és én nagyjából végig aludtam a háromórás utat. Vagy félálomban az elmúlt napok csodái jártak a fejemben.

20180830_173407_hdr.jpg

Ugyanis úgy döntöttünk, hogy hazafelé megszakítjuk a 12 órás rémálom utazást, és egy napot eltöltünk Zambia legkeletibb városában a Malawi határ mellett. Chipata több szempontból furcsa. Egyrészt a hegyek között helyezkedik el egy völgyben, másrészt rengeteg európai vonással bír. Kiépített kerékpár és gyalogút van, mellette viszont ott vannak azok a földúton elérhető házacskák, ahová a kútról hozzák a vizet a gyerekek és talán életükbe nem láttak fehér embert, mert sikongattak, mikor megláttak minket. Úgy döntöttünk, hogy ellenállunk a hiéna taxisoknak és bár majdnem egy órára van, de gyalog megyünk el a szállásig a buszállomásról. Így eshetett meg, hogy ilyen kis utcácskákban tapasztalhattuk meg testközelből a felén rohanó gyerekek lelkesedését, kíváncsiságát és egyúttal távolságtartását. Nagy nehezen megtaláltuk a szállást, ahol hiába dörömböltünk a zárt vasajtón, senki nem jött ajtót nyitni. A megadott telefonszám pedig egész egyszerűen nem működött. Nos oké, mielőtt megijedtünk volna, B terv, láttunk egy hotelt útközben. Visszamentünk, bementünk, az árak láttán leesett az állunk. Aztán visszamentünk az eredeti helyre, ahol most a dörömbölésre megjelentek az ajtóban. Majd közölték, hogy a hálóteremben nincs ágynemű és szúnyogháló, szóval inkább vegyük ki a kétágyas szobát háromszor annyiért (ami persze így sem volt több 4000 forintnál fejenként). Rajtunk kívül egyetlen vendég volt ott, aki épp menni készült. Egy lengyel lány, aki éppen útközben volt stoppal Namíbiából Tanzánia felé. 20 éves lány, egyedül, stoppolva, Afrikában. Megfogalmazódott bennem a vitriolos kérdés, hogy vakmerő és bátor, vagy egész egyszerűen csak idióta és elővigyázatlan. De mielőtt eldöntöttem volna útra keltünk kicsit várost nézni, meg kaját szerezni. Aztán miután visszaérve egy délutáni szundira hajthattuk volna fejünk eszméletlen hangerőn kezdték bömböltetni a zenét a kertben. Mint kiderült, a tulaj egyik barátjának tartják a szülinapi buliját, és sajnos nem lehet halkabban, mert ez itt a szokás és amúgy sem számítottak ránk. Bennem volt az „elmentek ti a jó K életbe”, de inkább egy kis hegymászásban vezettük le az energiát. Talán ez is vakmerő volt, hogy túrázgatni magunkban a természetben, de ki törődött ezzel, mikor az egész városra Pazar panoráma nyílt és közben fél lábbal Malawiban álltam.

20180831_154947_hdr.jpg

Aztán visszaérve egy kis whisky, füldugó be, de így sem igazán tudta elnyomni a party zaját. Pedig csak egy kiadós alvásra vágytunk végre, tekintve, hogy másnap is korán indult a busz. A reggel viccesre sikerült, hiszen összeszedtük magunk és indultunk volna, csakhogy lakatra volt zárva a kapu és személyzet sehol. Mit kellett 30 éves fejjel megélnem? Kimásztunk a kerítésen és angolosan távoztunk, hogy nyakunkba vegyük a Lusakába tartó 9 órás járatot. Egyetlen egyszer állt meg a busz, ahol meglepetésemre volt nyilvános WC és még némi ebédnek valót is sikerült beszerezni, igaz csak sültkrumplit mertem venni a boltban, mert az legalább tuti alaposan át lett sütve.

Érkezéskor még le se szálltunk, mikor egymásnak ordibálták a taxisok, hogy „Fehérek!” és ott álltak a buszajtóban szolgáltatásaikat felkínálva. De inkább döntöttünk a helyi kisbusz mellett, ami a 9 órás út után persze nettó kínzás volt. Ugyanakkor hatalmas öröm volt, mikor a kapun belépve a nyakamba ugrott a két gyerkőc, csak épp erőm nem volt, hogy játsszak velük, no meg várt minket egy vacsora meghívás és Michael már úton volt értünk. Így a gyors toalett frissítés után már úton is voltunk újra, hogy egy hatalmas házibuliba cseppenve találjuk magunk. Vagy 30-40 ember! A világ minden tájáról. A legjobbat egy feka csajjal, Briannával beszélgettem New York-ból, aki a múlt héten érkezett és egy évet fog itt eltölteni orvosként – bár még maga sem tudja, hogy fogja kibírni ez a kultúrsokkot. Szintén jót beszélgettem egy kenyai lánnyal, aki pénzügyi tanácsadóként dolgozik itt, illetve két helyivel is, akikkel arról folyt a diskurzus, hogy a helyieknek nem segélyekre van szüksége, hanem egyenlő bánásmód égisze alatt zajló kereskedelemre. Mert hiába vannak ők tele nyersanyagokkal és importra vihető árukkal, ha a múlt béklyója alól képtelenek szabadulni a posztkoloniális államok. Aztán mivel nagyon késő lett és a többiek még táncolni akartak menni, így úgy döntöttem, hogy a belépő árából hívok egy taxit (no meg Michael ezúttal a talpán alig állt, nem mertem volna beülni mellé az autóba). Vicces volt a hazafelé út. A taxis elképesztő jó fej volt és értelmes, aki először arról dumált, hogy mennyire szomorú, hogy egy átlag taxis csak lenyúlni akarja a fehéreket, de ezzel is csak azt erősíti, hogy nem vagyunk egyenlőek. Aztán megtudtam, hogy bár jogot akart tanulni, arra nem volt pénze, ezért most könyvelőnek tanul épp az egyetemen és az éjszakai taxizásból finanszírozza a tanulmányait. Aztán jövőre egy évre Pekingbe megy tanulni, mert elnyert egy ösztöndíjat. Mikor kiderült, hogy én magam többek között számítógép-használatot tanítok egy magániskolában, szemfelcsillanva megkérdezte, hogy adnék-e neki jópénzért hétvégén különórákat prezentáció készítésből. Így aztán számot cseréltünk, mert tuti, hogy ha taxis kell, ezután én csak őt hívom. Hullaként zuhantam az ágyba és csak arra ébredtem meg egy pillanatra, mikor Sascha hajnalban hazaért.

A vasárnap nehezen indult be, pedig össze kellett pakolni, hiszen átköltöztünk az új helyre. Leah a nyakamba borulva sírta el magát, hogy már-már fiaként szeretett, amiért minden nap egy jó szavam volt hozzá. Úgyhogy muszáj lesz néha-néha meglátogatnom még ebben a pár hétben, míg itt leszek. Nem is beszélve a lurkókról. Ez a másik hely viszont! Minőségi előrelépés. Ár-érték arányban legalább is. Mondhatni ez a helyi Rózsadomb. Egy egész lakrész a miénk, gyönyörű új konyhával, szép fürdőszobával, két külön ággyal, egy kis kerti kiülővel, hatalmas plazma TV-vel – igény esetével egy használható autóval. És itt két cseléd lesi az igényeinket. Lassan úgy érzem nem is Afrikában vagyok. Csak Leah hiányzik fura mód, meg a gyerekek. Meg a saját otthonom. Meg a család, barátok, a macskám… Meg a szafari élménye...

20180830_085923_hdr-effects.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr8414221965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.