Zambia, a három hónapos kaland

Mozgalmas hétvége

2018. augusztus 27. - dealantom

Szombaton viszonylag korán keltünk, mert elmentünk megnézni egy lakást. Mondjuk nem kellett volna sietni, mert természetesen a megbeszélt 9 helyett fél 11-re ért ide értünk a tulaj, hogy elvigyen körbe mutatni, de ilyeneken lassan már nem csodálkozom. És ráadásul csak egy laza 10 perces sétára lett volna innen az a hely, ami egyébként nagyon jó. Egyrészt olcsóbb, másrészt közelebb van a sulihoz, harmadrészt pedig egy egész lakrész a miénk lenne, nem csak egy szoba. Egy baj van, nincs még kész a konyha, de elvileg 3 napot kért a tulaj, hogy befejezzen mindent. Na efelől vannak kétségeim, bár még el sem döntöttük, hogy maradunk-e itt, vagy átcuccolunk oda. Lassan felvesszük ezt a helyi „ráér ezt meggondolni és eldönteni” attitűdöt.

Délután pedig egy barbecue volt tervbe véve, Laurenz, Michael és Nathan társaságában. Bár ez is eredetileg 10-re volt megbeszélve, fél 12 magasságában sikerült is elindulni, majd az alapanyagok és a faszén beszerzése után fél 2 magasságában meg is érkezni a tett helyszínére, teljesen kiéhezve egy jó kis lakomára. A Monkey Pools nevű helyre mentünk nem messze a várostól, igazából egy rekreációs családi vállalkozás: gyönyörű park grillezésre kialakított helyekkel, karbantartott úszómedencével, teniszpályával és a folyó által kialakított kristálytiszta vízű természetes medrekkel – no és persze viszonylag borsos belépő árral (100 kwacha). A grillre még banán is felkerült, amit kétkedve fogadtam, de az egyik legjobb édesség, amit valaha ettem. Még a kínai sült banánnál is finomabb volt. Aztán mozgás gyanánt egy kis úszás, ami már nagyon hiányzott, és a többiek a folyómederben is csobbantak, amit én két okból kifolyólag is kihagytam: egyrészt Afrikában nem igazán vonzanak a természetes vizek, másrészt eszeveszett hideg volt a víz.

img_20180827_143847.jpg

Aztán fél 6 magasságában visszaindultunk a városba, a fél órás földúton való zötykölődés alatt (még szerencse, hogy Michaelnek egy terepjárója van) a csodás naplementében gyönyörködtem. Ekkora már mindenki újra éhes volt, szóval megálltunk egy KEG nevezetű étteremben, ami egy egészen elegáns hely, de baráti árakkal és remek kajákkal. Ismerve már a helyi adagokat, öten rendeltünk kétféle ételt, és mindenki jól lakott. Köszönhető ez talán persze annak is, hogy egy 3 literes sörcsapoló monstrumot is rendelt Michael, amiből aztán mindenki töltögethetett magának. Az este végére viszonylag fáradt és nyűgös voltam már, így aztán igazán rosszul esett, hogy az étteremben végig kellett várni, míg az összes sör elfogy és véget ér a focimeccs. Amúgy sem láttam sok értelmét ott ücsörögni, és a tévét bámulni, miközben egyre hangosabban üvöltött a zene és tudva, hogy Michael újra úgy ül autóba, hogy kvázi egész nap sörözött. Látva a rossz kedvem oda is jött a pincér kedvesen, hogy minden oké? Aztán csendben eloldalgott, mikor ránéztem és mogorván visszakérdeztem, hogy szerinte úgy tűnik? Lehet velem van a baj.

20180825_184800.jpg

Szerencsére vasárnap reggelre kialudtam a rosszkedvem és egy pompás reggeli után nyakunkba vettük a várost. Első megálló a központi pályaudvar volt, hogy megvegyük a keddi buszjegyet a szafari helyszínére. Ez ugyanis így működik itt, minél hamarabb veszed meg a jegyed, annál jobb helyet foglalhatsz. Undorító egy hely ez a pályaudvar, mindenki le akar nyúlni, mindenki a saját kis kioszkjában akar üzérkedni veled feltehetőleg hamis jegyekkel. Bahhh, gyűlöletes élmény, egy lepratelep. Szerencsére tudtuk melyik céget kell keresni, nagy nehezen rá is leltünk. Majd egy A4-es lapot elénk rakott a nő, hogy jelöljük be hol szeretnénk ülni. Kézzel kitöltötte a jegyet és voilá. 240 kwacháért (7200 forintért) birtokába is kerültünk a 12 órás útra szóló fecninek, az első sorba. Már csak az lesz kihívás, hogy kedden hajnali 4:30-ra ott legyünk a pályaudvaron.

Következő utunk az Arcades bevásárlóközpont parkolójába vezetett, ahol minden vasárnap helyi művészek tartanak kirakodóvásárt a kézműves termékeikkel. Kulcsfontosságú képesség itt az alkudozás tudománya, és a határozottan kimondott ’nem’ szócska. Mert persze mindenki letámad és el akarja neked adni a portékáját. Amúgy kedvesek, sőt, két ajándékot is kaptam. Egy helyi karkötő szerűséget, és egy nyakláncot egy kis kőből faragott Viktória-vízesés motívummal. Mindegyik úgy kezdődött, hogy a kezemre húzta, illetve a nyakamba tette, aztán mondtam, hogy mindez hiába, mert nem veszem meg úgyse – erre mindketten azt mondták, hogy nem baj, mert ajándék. Persze nem akartam vásárolni, de pár apróságot azért elhoztam – részben mert nagyon belejöttem a pofátlan alkudozásba, részben mert jó lesz szuvenírnek. Részben pedig azért, mert vagy fél órát beszélgettem a sráccal, akitől vásároltam és közben megtudtam, hogy csak kényszerpálya számára a kézművesség, mert tanulni akarna, csak nincs pénze az iskolára a családjának. Amit persze vagy elhiszek, vagy nem, de ezúttal úgy döntöttem nem játszom a hitetlen Tamás szerepét.

Aztán egy gyors ebédet akartunk enni az út másik oldalán lévő plázában, de a pizzás hely nem volt jó döntés. Alapból a kasszánál is sokat kellett várni, mert vagy telefonon vettek fel rendelést, vagy egymással beszélgettek, vagy egyszerűen csak percekre eltűntek a pénztárosok. De a java csak a rendelés után következett, vagy 30 percet kellett várni, mire elkészült a rendelés – és egy gyorsétteremről beszélünk. Aztán vissza kellett állni a kassza sorba, hogy az italt is kiadják. Ez a hely soha soha többé. Nem fogok én hozzászokni ehhez a lassúsághoz, pedig próbálok nem mereven hozzáállni a dolgokhoz. És sietnünk is kellett volna, mert Michael kivételesen időben úton volt értünk Laurenzzel, hogy felkapjon minket.

Így hát nem sikerült odaérni időben a délutáni grill-party meghívásra Michael ismerőseihez, mert előtte még be is kellett vásárolni. Itt minden meghívás úgy működik, hogy viszed, amit enni és inni szeretnél. Jelen esetben a nyers húst, amit a házigazda megsüt neked a grillen. Tökéletesen működik, ezt a szokást otthon is át lehetne venni. Igazi multikulturális és gasztrológiai élmény kerekedett. A vendéglátó pár egy indiai leányzó és egy svéd srác volt. A lány az egészségügyben dolgozik itt Lusakában, a srác az építőiparban és nagyon menő helyen laknak. Egy hatalmas kert tartozik a házhoz, ahol gazdálkodnak és állatokat is tartanak. Meg van egy cuki kutyájuk és egy lusta macskájuk. A ház maga pedig egy zárt közösségen belül van, de ez jellemző az egész külvárosi részre, hogy kvázi kis minifalukból áll össze. Ezen a részen az indiaiak vannak többségben. Aztán a vendégek között volt egy amerikai csaj, aki a héten érkezett Malawiból Lusakába. Igazából életművész, nincsenek konkrét tervei, de év végig akar maradni, és tetoválószalont akar nyitni. Aztán volt egy libanoni pár, akikkel sokat nem beszéltem, mert mire leültem volna melléjük már indultak haza. Aztán volt egy helyi pár, akik szintén hamar leléptek, miután végig dohányozták / shisha-zták az ott töltött időt. Amúgy az első zambiaiak, akiket dohányozni láttam – ez csak most tűnt fel, hogy mennyire furcsa, hogy eddig senkit nem láttam dohányozni. Ámbár a shisha (vízipipa) nagyon divatos itt a klubokban. Plusz érkezett még egy Scotty nevű helyi srác, a maga 200 centijével egy német expat (külföldre szakadt személy), Axel társaságában, aki a GIZ (Német Nemzetközi Együttműködési Szervezet) színeiben tölti itt idejét év eleje óta. Ez már megint legalább egy olyan haszontalan szervezet, mint az ENSZ. Úgy tűnik a németeknek túl sok pénze, és már nem tudják hogy elkölteni. A kaja isteni volt amúgy, humusztól elkezdve a legkülönfélébb salátákig minden volt, és barbecue-val egyidőben persze a szomszéd két kutyája is egyből megjelent. A naplementét pedig a csodás függőágyból élveztem a kertben. Aztán lévén vasárnap, este 7 magasságában – utolsókként – a távozás hímes mezejére léptünk.

20180826_172506.jpg20180826_181724-1.jpg

A hétvégi beszélgetéseket összegezve, meg az elmúlt két hét saját tapasztalatait emésztgetve egyre inkább világossá válik, hogy mennyire torz képet kapunk mi Afrikáról odahaza. Szó sincs itt arról, hogy meg kellene őket menteni, hiszen nagyon sokan élnek sokkal jobb színvonalon, mint egy átlagmagyar. Persze hatalmas a szakadék a szegények és gazdagok között, de a sok támogatás sem oda megy, ahol szükség lenne rá. A piacon előttem bontották ki a Vöröskereszt ruhakonténerét, amit az eladók pénzért adnak tovább. Egész egyszerűen csak minden nagyon más itt, az élet ritmusa, a dolgok szemlélete. A mobiltelefonok tekintetében fejlettebbek, mint mi, de közben sokszor analfabéták a számítógépekhez. Nem fér a fejembe ez a kettősség. No persze alig várom, hogy holnap kiszabaduljunk az igazi Afrikába. Messze a fővárostól, a szavanna közepére. Már kemping által küldött levél utolsó sora is bíztató: „Please call us when you get to Mfuwe so we can come and pick you up as it's not safe to walk from the town to camp as there are plenty of elephants, lions and other large games around camp.” azaz „Kérem hívjon minket, amikor megérkeznek Mfuwe-be, hogy elmehessünk Önökért. Nem biztonságos a városból gyalog megközelíteni a kempinget, mert sok elefánt, oroszlán és más nagyvad található a kemping körül.

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr6614205627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.