Zambia, a három hónapos kaland

Még mindig alien…

2018. augusztus 24. - dealantom

Nem tudom, hogy meg lehet-e itt szokni. Mármint abban az értelemben, hogy ne érezd magad aliennek. Mert az egy dolog, hogy viszonylag magabiztosan használom már a tömegközlekedést, de járva-kelve továbbra is kívülállónak érzem magam.

Sascha gyengélkedett a minap, gondolom annak köszönheti, hogy megint csapvizet ivott. No meg nem az ő napja volt abban az értelemben sem, hogy letiltották a bankkártyáját, mikor az előleget próbálta elutalni a jövő heti szafarira. Így aztán rám maradt ez a nemes feladat, ami nem is volt olyan egyszerű, mert konkrétan nyomozni kellett néhány adat után, ami szükséges volt az utaláshoz. Arról persze azóta sincs infó, hogy megérkezett-e a pénz, mert a gyors válaszadás nem erőssége az itteni embereknek – ha egyáltalán persze kapsz választ. És az idő sem olyan értékkel bír, mint nálunk. Itt simán belefér, hogy 10 km-re eljutni az kb 2 órába telik, ha át kell szállni a busszal. Szóval nem érdemes sok mindent tervezni egy napra, mert a logisztika és kivitelezés gyakorlatilag felöleli azt az időintervallumot, míg világos van. Így volt ez a csütörtökre kiszemelt programmal is. A 12 km-re, de még a városban lévő Munda Wanga Parkba indultunk el 10 óra magasságában, ahová meg is érkeztünk délben. Halkan megjegyzem: újfent hiányzik a budapesti 3-as metró luxus kényelme és a MÁV menetideje. Aki bármelyik miatt panaszra nyitja száját, javaslom töltsön el itt egy hetet. A park amúgy inkább csalódás volt, hiszen ebben is az európai vadasparkok sztenderdjéhez vagyunk szokva. A hely szomorúságát – a kis helyre bezsúfolt állatok mellett – az omladozó épületek is tükrözték. Az egyetlen szépsége a parknak a botanikus kert rész volt. Mellesleg nem is értem minek egy állatkert, mikor az egész ország egy hatalmas szafari gyakorlatilag, ahol az úton elefántok grasszálnak át a busz előtt. Aztán miután kinézelődtük magunkat, és ebédeltünk, meg egy bevásárlást csaptunk, máris 5 óra lett, mire hazaértünk. Sascha közben rendbejött, és kerekített egy csodás vacsorát tegnap. Bevásárlás közben meg nem hagyhattuk ott a megpillantott 1500 forintos helyi whisky-t, ami legalább olyan jó, mint a méregdrága Jack Daniels. S mielőtt bárki azt hinné, hogy alkoholisták vagyunk, ez szigorúan csak egy pohár védőital – mert ugye Mucsi is megmondta, "érted, kultúráltan, szigorúan egy pohárka"!

Visszatérve még a szerdára. Mivel ugyebár Sascha az ágyat nyomta és nem akarta, hogy őrizgessem, én úgy döntöttem bemegyek a városba és találkozom Malcolmmal, még a szombati kimozdulás alkalmával megismert sráccal. Ettünk egy jót és mivel beszédes gyerek, egy csomó érdekességet megtudtam a helyi dolgokról. Például azt, hogy Lusaka tökéletes példája a gyors ütemű fejlődésnek, mikor az útépítéseket és az új irodaházak felhúzását nem tudja lekövetni a városi forgalom, és elképesztő dugók alakulnak ki. Aztán azt is, hogy rengeteg az iskola, mert rengeteg a gyerek, és az itteniek egyetlen lehetősége egy jobb életre az az oktatásban rejlik. Ugyanakkor, mivel fizetősek az iskolák, a szegények nem engedhetik meg maguknak. Ezért aztán még a nyugati világnál is nagyobbra nyílik a társadalmi olló. És rengeteg a kolduló utcagyerek, akik még sokszor a helyiekre is veszélyt jelentenek, mikor csoportosan rohannak le egy-egy jómódúnak tűnő embert, vagy törnek be autó üveget a piros lámpánál, ha a sofőr nem ad egy kis pénzt. Malcolm meg is mutatta, hogy a város melyik részeire ne tegyem be a lábam, illetve tanácsokat is adott, hogy az utcagyerekeket hogy kell leszerelni. Egy kis apróval, aminek mindig a zsebben kell lenni. És azt mondani, hogy jelenleg ez minden, ami nálad van. Mert ha az ember a táskájában kezd el kotorászni, az gyanús, hogy ott más is van még. Fizetésekről is szó esett, és leesett az állam. Akiknek van munkája, ők jobban keresnek, mint a magyarok – ami Magyarország szégyene persze. Mesterdiplomával egy itteni ember 300-500 ezer nettóval, PhD-val 500 ezer – 1 millió közti összeggel számolhat. Egy egyetemi tanár havi 450 ezer forinttal, egy szakképzett orvos 900 ezer forinttal gazdálkodhat. Nem is értem mi a büdös fenét csinálok a magyar közigazgatásban még, a 30 éves koromra a kiégés felé tartó úton való haladáson kívül… Tiszta szánalmas!

Mellesleg Zambia kivaló terep, ha valami újszerű vállalkozásba kezd az ember, mert a kormány mindent támogat – pl. a legújabb a kakakóültetvények és a fokhagyma termesztés. A föld pedig nagyon olcsó itt a városon kívül, így nagyon vonzó befektetési célpont az ország a külföldiek számára. Az ingatlanpiacban pedig rengeteg pénz van, viszonylag gyors meggazdagodási forma.

S persze itt duplán igaz, hogy a fehér bőrszínnel elsőbbséget élvez az ember. Mert hiába jelentkezik kétszáz ember egy állásra, ha abból egy fehér és ő a legrosszabb jelölt, akkor is ő kapja meg a munkát. Ha pedig kormányzati munkát vállal egy fehér, akkor ingyen kap lakhatást és szolgálati autót – így ez a legtutibb recept a meggazdagodásra. Ugyanakkor teljeséggel felháborító és elszomorító ez a fehér vs. fekete tendencia. Nem tudom ezen hogy lehetne változtatni, lehet-e egyáltalán. És teljesen megértem, ha emiatt itt sokan neheztelnek a fehér emberre.

Aztán úgy elbeszélgettük az időt, hogy lement a nap. Így duplán átléptem a határaim: egyedül mászkáltam a városban, és sötétben értem haza. Ez így tarthatatlan, szóval meg is fogadtam, hogy jobban odafigyelek.

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr9914200973

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.