Zambia, a három hónapos kaland

Afrika testközelből

2018. augusztus 24. - dealantom

Már több, mint 10 napja itt vagyok, de még mindig meglep, mikor random gyerekek tágas mosollyal felnéznek rád és hatalmasat köszönnek.

Vagy mikor random emberek köszöntenek az utcán és megkérdezik hogy vagy. Lassan kezdem elengedni az otthonról hozott virtust, ami akarva akaratlanul is a legelső válaszreakció ilyenkor: „vajon milyen hátsó szándékkal köszön rám?”, „pénzt akar?”. Pedig semmit nem akar, még csak meg sem áll, egyszerűen jófej. Mint ahogy Leah első kérdése is a jó reggelt után, hogy hogy aludtam, hogy vagyok ma.

Ugyanakkor persze, hogy ne csak jót írjak folyton, mindig vannak árnyoldalak is. Kifejezetten zavar, hogy csak azért, mert fehér a bőröm, mindenki szuper gazdagnak néz. Tipikus eset ez a buszon, mikor tőled több pénzt akarnak beszedni, mint a helyiektől. Csak akkor pillognak nagyokat, mikor közlöd velük, hogy hol a visszajáró, hiszen pontosan tudod mennyibe kerül az adott útszakasz.

S persze az is vicces, hogy a buszpályaudvaron tegnap már érdeklődnöm sem kellett, hogy honnan megy hazafelé a busz, hanem odajöttek hozzám, hogy az Ibex Hill felé tartó busz jobbra a második. Mindezt a milliós fővárosban. Meglepően kevés amúgy a fehér ember – a hivatalos statisztika szerint 1%, és azok is koncentráltan itt élnek a diplomatanegyedben. Azért mindig jó érzéssel tölt el, mikor nagy ritkán megpillantok egy európait.

Ugyancsak zavaró és kifejezetten kellemetlen élmény is, mikor lépten-nyomon azt hallod, hogy rólad beszélnek. Természetesen a saját törzsi nyelvükön, de mivel tökéletesen tudom, hogy bemba nyelvben a fehér ember „ichabuta”, nyandzsa nyelvben pedig „mzungu”, és más fehér nincs a környéken, így erős a gyanúm, hogy rólam van szó. Sőt, a minap a helyi KFC-nek megfelelő gyorsétteremben, a Hungry Lions-ban, mikor leültünk két lányzó mellé Saschával, egészen addig angolul beszéltek, majd megkérdezték, hogy beszélem-e a bemba nyelvet, és mikor mondtam, hogy nem, átváltottak arra és a 15 perc alatt legalább százszor elhangzott az „ichabuta”. Mindegy, bekapikázhatják, biztos csak tetszettem nekik � de szerencsére az átlagember jófej.

Leszámítva persze a taxisokat, akik folyton folyvást le akarnak nyúlni. Vegyük például a helyi Uber applikációnak megfelelő Ulendo taxi alkalmazást. Megrendeltem az autót, mert a város melletti krokodil farmra nem lehetett sajnos tömegközlekedéssel eljutni. A harmadik autós hajlandó is volt bevállalni az utat, és 5 percen belül meg is érkezett értünk. Majd olyan útvonalon kezdett el kocsikázni, ahol ha nem egy autó biztonságában érzem magam, akkor magam alá vizelek a rettegéstől, hogy csak ebből a gettóból jussak ki. Igazi Afrikai, testközelből, szerencsére a kasznin belülről. Aztán meg is kérdeztem tőle, hogy valóban ez-e a legszerencsésebb útvonal, mikor az aszfalt is eltűnt, amire csak annyit mondott, hogy igazából nem tudja, de ez tűnik a legrövidebbnek és inkább tegyek egy szívességet és adjak neki 50 kwacha előleget az út árából, mert alig van benzin és nem lenne jó lerobbanni, mellettünk meg épp van egy benzinkút. Fél órával később végül megérkeztünk a farmra, ahol az alkalmazás ki is írta, hogy 157 kwacha az út, de ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy későn kapcsolta be a számlálót és hogy nagyon messze jöttünk és adjam már neki most ez az összeget oda a tankoláson felül. Oké, 1500 forintról beszélünk, de az elvek… Csak azért, mert szinte ragyog mellette a bőröm, még ne legyen faszfej. Úgyhogy a kezébe nyomtam 110 kwachát és hozzáfűztem, hogy nekem sincs több pénzem, mint egy helyinek és hogy azonos elbánást szeretnék, ha ők is ezt várják tőlem. De erre csak bembául mondott – gondolom én – valami csúnyát és elhajtott.

A Kalimba Reptile Park névre hallgató krokodil / alligátor / kígyó farm egyébként egy remek lehetőség, ha valaki kicsit pihenni vágyik, hiszen messze van a város zajától, egész jól karban van tartva, van medence és piknik rész és persze rengeteg fenevad. Megkóstoltam a ház specialitását, a krokodil húsból készített hamburgert. Egészen fura ízvilág, de leginkább mégis a csirkéhez tudnám hasonlítani. És addig jó, míg én eszem azt a krokodilt és nem fordítva. Amúgy félelmetes ennyit látni egy rakáson, mintha egy komplett kolónia maradt volna itt a dinoszauruszok korából. Ami viszont teljesen lenyűgözött, azok a fák és növények voltak.

img_20180824_112045.jpg

Visszafelé aztán indult újra a taxis hadművelet, de most a park egyik dolgozóját kértem meg, hogy hívjon egy taxist, akivel előre megegyeztünk az árban – és ez a sofőr legalább tudta merre megy. Tény, hogy legombolt 200 kwachát rólunk, de több is veszett Mohácsnál. Kevesebb, mint 6000 forint meg vállalható egy 20 kilométeres szakaszért. És mivel teljesen más úton haladtunk, így kis afrikai falut is láttunk az úton. Sárkunyhók és szegénység – el sem tudom képzelni milyen lehet ott élni. De mivel felnőnek a gyerekek, gondolom ez is csak megszokás kérdése.

Térjünk még vissza erre a helyi KFC-re. Mert érdekes, hogy míg a KFC-ben alig vannak, ez a Hungry Lions étterem folyton tömve van. Hamar meg is világosodtam, hogy miért. Hatalmasok az adagok. Az itteniek meg szeretnek zabálni. Én 900 forintért annyi csirkét kaptam, egy kóla és sültkrumpli társaságában, hogy nem bírtam megenni. Mellesleg az is elborzasztott, hogy rózsaszínben pompázik a hús külső széle a bunda alatt. Jóhiszeműen abban reménykedem, hogy ez csak a speckó fűszerezésnek köszönhető, de a valóságban attól tartok, hogy inkább a sok antibiotikumnak és mesterséges szarnak tudható be.

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr4814200967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.