Zambia, a három hónapos kaland

Most akkor hogy is van ez?

2018. augusztus 21. - dealantom

Ágyba kaptam a szombati reggelit. Wow! Gondolom a tegnapi vacsiért cserébe. Aztán úgy döntöttünk bátrak leszünk és buszra pattanva vesszük nyakunkba a várost. Van az az érzés, hogy valamit valamilyennek elképzeltél és az egy az egyben testet ölt. Na hát ilyen volt ez a minibusz is. Hangos, koszos, zsúfolt. Vannak ugyan megállók, amik persze nincsenek jelölve, de minden helyi tudja őket. Még csak leinteni se kell a buszt, mert konkrétan vadásszák az embereket. A lényeg: minél többen legyenek, mert annál jobban megéri. Innen tőlünk 8 kwacha egy út, nagyjából 240 forint. Amúgy eléggé furán nézett a srác, mikor bólintottunk, hogy álljon meg, beszállunk. Egyébként meg folyamatosan járnak ezek a kis 10 személyes buszok, a miénken a kezdeti 5 főhöz képest egy idő után 19 ember utazott, ennyire összenyomva még a 3-as metrón sem éreztem magam sosem csúcsidőben. No meg ennyire emberszag sincs a pesti BKV járatokon. Üvölt az afrikai zene, a sofőr igyekszik elkerülni a dugót, ezért aztán megy, amerre helyet talál. A másik alkalmazott pedig hősiesen gyűjti az utasokat, szedi a pénzt, jelzi a tető ütögetésével a sofőrnek, ha megálljon vagy induljon. Obégat folyamatosan minden járókelőnek, hogy „Come to town!” ergo szállj be, a központba megyünk. Fix útvonal persze nincs sosem, csak hellyel közzel. Valahol bámulatos amúgy, hogy ez a segéd beszedi a pénzt mindenkitől, és tökéletesen emlékszik rá, hogy kinek mennyit kell visszaadni – nem is értem! S ha már pénz, ennyire mocskos bankjegyeket, mint amik itt vannak még sosem láttam. Elképesztő! Sokszor már az se látszik, milyen szám van rajta. Higénia nulla!

20180818_114216.jpg

7 kilométerrel és fél órával később a központban találtuk magunk. Egy modern irodaház, egy omladozó irodaház, kosz és káosz az utakon. Járda szinte sehol, zebrát meg még nem is láttam – életveszély átmenni az úton, jelenleg az a taktikánk, hogy bevárunk helyieket és követjük őket. Az egyik pillanatban egy nyomornegyed, a másikban egy európai színvonalú pláza, nemzetközi márkaboltokkal, éttermekkel (pl. KFC-vel) és multiplex mozival, a legújabb filmeket vetítve. Érti ezt valaki? Minden esetre a KFC jól esett, meg utána a kávé is – egy pillanatra otthon éreztem magam.

20180818_122450.jpg

A hostelben szuperkedvesek voltak, több opció is felmerült, így amellett döntöttünk, bár piszok drága, hogy elmegyünk egy több napos szafarira az ország másik végébe, amire máskor nem lenne már időnk, pedig Afrika egyik legeslegjobb nemzeti parkjaként tartják számon. Abban maradtunk, hogy este küldik a részleteket email-ben.

Visszafelé a buszhoz, útba ejtettük a piacot. Na ez! Félelmetes, minden értelemben. Ehhez foghatót még a dél-kelet-ázsiai út alatt sem tapasztaltam tavaly. Tömeg és bűz! Mindenki ordibálva árulja portékáját, sokan mikrofonnal és szartól az űrhajóig minden kapható. Én persze a sokk hatása alatt táskámat magamhoz szorítva azon imádkoztam, hogy csak innen jussunk ki élve. Persze semmi okom nem lett volna félni, de mégsem éreztem magam komfortosan. Amiről lehet, hogy a hangzavar, de az is lehet, hogy a „friss” hús mellett folyó szennyvíz, vagy a félig megnyúzott, még vérző fejű állatfejek tehettek.

20180818_154617.jpg

Véletlenül útba ejtve egy nyomornegyedet, újabb sokként ért, hogy nyomomba szegődött két kis lurkó, akik csak egy fél kwachát (15 forint) szerettek volna kérni, de végül beérték azzal, hogy a kezemben lévő egyharmadig lévő fél literes kólám odaadtam nekik, amire rá is vetették magukat. Adhattam volna nekik pénzt persze, de nagyobb volt bennem a félelem, hogy az egész tárcám viszik, ha előveszem. Nagy nehezen aztán megtaláltuk a buszt visszafelé, ami nem egy egyszerű mutatvány, mert többszáz van egy helyen, de készségesen segítettek a helyiek a sok kérdezősködés után.

20180818_153816.jpg

„Hazaérve” szerettem volna hajat mosni, mert estére meghívtak minket kvázi idegenek (Sascha német ismerősőnek szintén német ismerőse, aki egy helyi árvaházban önkénteskedik már egy éve). A készülődésből semmi nem lett, mert annyira szépen kérleltek Leah gyerekei, hogy nekiálltam játszani velük.

Ez egy újabb meghatározó élménye volt a napnak. Azon merengtem, hogy mennyivel másabbak az itteni gyerekek. Gabi 2,5 éves, Oliver 3,5. A kert végében élnek egy kvázi kunyhóban, víz és áram nélkül. A nagy házba nem jöhetnek be, anyukájuk is csak a hátsó bejáraton közlekedhet, míg főz/mos/takarít. Nagyon hálás voltam neki amúgy, amiért tisztára mosva és élére vasalva kaptam vissza tőle a ruhákat előző nap délután. Szóval a gyerekek. Először bújócskázni kellett velük, aztán fogócskázni, aztán focizni, aztán autókereket hajtva versenyezni, aztán porba rajzolni, aztán énekelni és közben gitározni egy szanaszét foszló teniszütőn. Majd Oliver megmutatta legféltettebb kincsét, a motorját. Ami nem más, mint egy tenyérnyi, össze-vissza hajlítgatott kék színű elektromos vezeték. Boldogan mutatta milyen gyorsan megy és hogy még ugratni is tud vele és próbáljam ki én is. Aztán hoztak egy-egy lapos követ és tanár-diákot játszottunk, hogy mondjam mit írjanak és ők a kőre körmölik egy bottal. Ezután hoztam nekik egy kis kekszet, amiért nagyon hálásak voltak, aztán tollat és papírt, hogy rajzoljunk és magukon kívül voltak az örömtől, mikor nekik adtam a tollakat. Közben csak az fogalmazódott bennem, hogy egy átalagos gyerek nálunk miért nem elégedik meg a több tízezer forintos legóval és stb.

20180818_174333_hdr.jpg

Aztán búcsút intettem a gyerekeknek, mert megérkezett értünk Michel, az ismerős helyi haverja, aki felajánlotta, hogy visz és hoz is majd minket az autójával. Nagyon jófej srác! Az ázsiai negyedbe mentünk, ahol olyan thai kaját ettem, amiről azt hittem most pár hónapig le kell majd mondanom. Nyami, nyami!

20180818_192114.jpg

Aztán több helyre is elmentünk, szórakozóhelyekre, a srácok mindent meg akartak mutatni. Mit ne mondjak, egy itteni buli azért más, mint egy otthoni. Jellemzően azért, mert afrikai zenére mulatnak, és iszonyat hangosan bömbölnek a hangfalak. Mivel minden egyes helyen megittunk egy, de inkább több sört, így a végére kellőképp vidámra ittam magam – annak ellenére is, hogy egész nap bennem volt a „hiányoznak az otthoniak” érzés. Egy valaminek nem örültem viszont, hogy Michel is ugyanannyit ivott, mint mi hárman európaiak, de vezetett. Mikor megkérdeztem, hogy ezt szabad-e, azt mondta természetesen nem, de mivel nincs pénze a rendőrségnek szondákra, így gyakorlatilag amíg a mozgáskordinációd oké, nem lesz büntetés. Meg hogy a rendőrség amúgy is korrumpálható. Amúgy ezt több helyen olvastam, és az út közben látott 3 baleset is alátámasztja, valóban probléma itt az ittas vezetés éjszaka. Talán ez okból kifolyólag is jobb bent maradni sötétedés után.

Ennyi élmény után, hajnali kettőkor hullaként zuhantam az ágyba.

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr2314193825

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.