Zambia, a három hónapos kaland

Minden téren ambivalens

2018. augusztus 21. - dealantom

Szóval ott maradtam el az élményekkel, hogy péntek délelőtt pötyögtem be egy hosszabb bejegyzést még a suliban.

A pénteki menzás ebédem meglepően európaira sikeredett, történt ugyanis, hogy Maria, a szakács néni, előző nap némi fintort vélt felfedezni az arcomon étkezés közben. Ezért aztán úgy gondolta, hogy kolbászt grillez nekem és szalmakrumplit süt, amihez gondosan evőeszközt is mellékelt. Mellesleg a kolbászt még curry-vel is megfűszerezte, így aztán nem volt okom újabb fintorra. Lassan elhiszem, hogy ijesztően tudok nézni olyan dolgokra, amik elsőre nem szimpatikusak, hogy még Maria is megijedt tőle, azért aztán külön főzött nekem.

Persze cseppet sem segített azon az érzésén, hogy mennyire kívülállónak érzem itt magam, mikor csak én ültem az asztalhoz teljesen más kajával és evőeszközzel, pedig senki nem nézett rám rosszallóan, és még csak megjegyzést sem tett senki arra, hogy mást eszek, mint ők. Amúgy igen, van bennem jócskán ebből a „nem vagyok otthon” érzésből. Főleg a nap első felében. Dunno why!?

Ebéd közben megtudtam, hogy Maria nem él a modern nyugati vívmányokkal és tűzhely helyett faszénen süt / főz. Good for her.

Aztán azt is megtudtam ebéd közben a biológia tanártól, hogy bizony itt Zambiában is hisznek a varázslásban és boszorkányságban. Rögtön eszembe is jutott a tavalyi eset Malawiban, mikor tömeghisztéria tört ki az állítólagos vámpír invázió miatt és több embert elégettek élve, akikről azt feltételezték, hogy potenciális vámpírok. (lásd itt) Ezért mikor nekem szegezték a kérdést, hogy hiszek a varázserőben, inkább kitérő választ adtam és a Harry Potterrel jöttem, hogy mekkora fan vagyok.

Ebéd után Saschával tettünk egy hosszú sétát, mert már első nap felfigyeltem egy fákkal övezett poros útra, ami valamiért nagyon megtetszett és valamiért a fejemben képzettársítással kapcsolódik az afrikai érzéshez. De úgy látom sokakat megihletett, mert a socal media berkein belül, már száz felett jár a likeolók száma.

img-5ef6449065811844393552191d64bf33-v_1.jpg

Érdekes séta volt amúgy, mert becsatlakozott mellénk az úton két fiatalabb fiú, akik nagyon érdeklődtek, hogy mi mit keresünk itt. Persze kapásól bizalmatlan vagyok mindenkivel, holott talán nem is kellene. Node valahol ez a nyugati kultúránk sajátja, hogy teljesen elvesztjük a bizalmat az idegenekkel szemben. Az afrikai sztereotípia meg persze gyökeret ver abban is, aki amúgy kulturálisan nyitottnak vallja magát – így hát mikor kedvesen felajánlották, hogy körbemutatnak minket a városban és készséggel lesznek a barátaink, természetesen kamu telefonszámot adtunk meg nekik a későbbi kapcsolattartáshoz. Shame on us! Pedig érdekes kérdéseket feszegetett az egyikük, aki Kalaba névre hallgatott és inkább velem társalgott, míg a Justin névű másik srác Saschát tartotta szóval. Szóval Kalaba arról mesélt, mikor megtudta, hogy mi itt tanítunk, hogy nem érti miért kell tanárokat „importálni”, mikor itt akkora munkanélküliség van. Persze az érem másik oldala, amit meg a tanároktól tudunk, hogy kevés az igazán képzett tanár, ugyanis 9 évet kell nekik tanulni a gimi után, hogy valaki középiskolai tanár lehessen. Durva!

Visszaérve a suliba az igazgatóhelyettes közölte a szomorú (!?) hírt, nekünk két hét kimenő következik, mert a tanítási szünet miatt nem tudnak minket lefoglalni, így aztán javasolták, hogy fedezzük fel az országot, mielőtt nekik vágunk a közös munkának. Ez egyfelől remek lehetőség, másfelől viszont ambivalens érzéseket szült bennem, hogy akkor mégis miért rendeltek ide minket most, ahelyett, hogy szeptember elején érkeztünk volna. Másrészt az idő is lassabban telik, ha nincs mit tenni. Márpedig a „városban” sok mindent nem lehet csinálni, utazni meg drága.

Főztem egy remek vacsorát – Sascha legalább is a mennyekbe magasztalta – egy kis brokkolis-sonkás tejszínes tésztát, aztán sörözés közben azon ötleteltünk mit kezdjünk a nyakunkba szakadt 16 nappal. Mivel az eredetileg tervezett Kilimandzsáró túra több sebből vérzett, ezért úgy döntöttünk másnap bemegyünk a városba és érdeklődünk programkínálat után hostelekben.

És hogy miért is vérzett több sebből a Tanzánia-túra? Egyrészt busszal nettó 30 óra egy irányba, ám mivel menetrend nincs és a csatlakozások nem várják be egymást, így jellemzően 3-4 nap az út. Vonattal 46 óra! Repülővel pedig alsó hangon 200 ezer forint és még közvetlen járat sincs. Marad tehát egy önálló út ez jövőre, tekintve, hogy otthonról olcsóbb és/vagy egyszerűbb / biztonságosabb eljutni oda, mint innen, uszkve 2000 kilométerről. Afrika rulzzz!

A bejegyzés trackback címe:

https://pestolazziproject.blog.hu/api/trackback/id/tr1514193803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.