Hétfőn este érkeztünk egy vicces repülőút után. Ezúttal minden terv szerint alakult, de útközben volt egy gyors megálló a sivatag kellős közepén, ahol felvettünk még pár utast. Ilyen apró repteret sem láttam még. No meg ilyen rövidet sem repültem, nettó 15 percet. Ha belegondolok, hogy ez autóval előtte nap 6 óráig tartott… Fokvárosban aztán rideg idő fogadott és eső, de a sivatag után jól is esett. Az meg méginkább, hogy Marci is Szilveszter már a szálláson várt két üveg behűtött borral és vacsorával. És végre újra magyarul szólhattam valakihez.

Kedden felfedeztük a várost. Itt van egy hatalmas pláza, rengeteg szép tengerparti sétány, hangulatos éttermek, kézműves piac stb. Találkoztunk Frannal egy kávé és reggeli erejéig, akit még Livinsgstone-ban ismertem meg. Aztán a belvárost kezdtük el bejárni, megnéztük a Jóreménység várát, ami az idők folyamán mindenféle funkciót töltött már be. A Parlament melletti parkban egy jót ebédeltünk, néhány koktél kíséretében. Aztán barangoltunk egyet a Boo Kap nevű maláj negyedben. Itt vannak a híres színes házikók, nagyon hangulatos. Sascha egy nagyszerű maláj vacsorát rittyentett nekünk, majd Marcival kimentünk Gergőért a reptérre, aki a késő esti géppel érkezett. Így aztán teljes lett az öt fős csapat.

Szerdán egy egész napos túrára fizettünk be a Jóreménység fokához. Egy szállásunkhoz közeli helyre jöttek értünk reggel, majd útnak is indultunk a félsziget felé. Útközben egy fakultatív rövid hajóútra lehetett némi extra pénzért befizetni a fókák lakhelyéhez, de mivel Namíbiában épp elég fókát láttunk, így inkább kávéztunk egy jót. Aztán a Boulders Beach következett, amit a pingvinek sajátítottak ki – ez fantasztikus élmény volt és hatalmas szerencsénk volt, mert aznap volt az utolsó nap, hogy ezt az attrakciót is tartalmazta a kirándulás ára. A túrában amúgy az az extra, hogy egy részét az útnak biciklivel tettük meg (utánfutón ott voltak a kerékpárok), eszméletlen szép útvonalakon, majd bejártuk gyalog a Jóreménység fokát. Nekem néha már túl sok volt az idegenvezetőnk lelkesedése, de legalább informatív volt a túra. Este egy remek éttermet találtunk, ahol az osztrigával igazán kirúgtunk a hámból.

Csütörtökön átkompoztunk a Robben Island-re. Ez a börtönsziget, ahol Nelson Mandela is huszonvalahány évig raboskodott. Elég nagy fejetlenség uralkodott a szervezés körül, annak ellenére, hogy már hetekkel előre le kell foglalni a túrát a népszerűség miatt. Elviekben a komp után buszokkal visznek körbe a szigeten, majd egykori fogvatartottak idegenvezetésével a cellákba is körbevezetnek a börtönben. Ehhez képest egy kislányt kaptunk idegenvezetőnek, aki az őrületbe kergetett a másodpercenként szállingózó „Ladies and gentlemen!”,  „Maximum Security Prison” és az „Are you still with me?” frázisaival. Ugyanakkor egy szép pár órás program és mindenképp megéri befizetni rá, a szigetről nyílik a legszebb kilátás a Tábla hegyre. Visszaérve Fokvárosba egy viszonylag sznob étteremben ettünk egy remek seafood ebédet. Majd egy kis szieszta után feltúráztunk a Lion’s Head-re, ahonnan remek rálátás nyílt mindenre és egy csodás naplementét is láttunk. Sascha borította ki a társaságot azzal, hogy előre rohant és naplemente után egy fél órát kellett rá várnunk a hidegben.

Pénteken felkaptuk a bérelt autót és nekivágtunk a kétnapos túrának Afrika legdélebbi pontjához. Útközben megálltunk a világ egyik – méltán – legszebb helyén, a Kirstenbosch Botanikus kertben. Azt kell tudni róla, hogy november és március között majdnem minden este tartanak szabadtéri naplementés koncerteket. Egy gyönyörű domboldalban, mindenki a fűben ül és előkerülnek a piknik kosarak. Aztán egy egész délután tartó vezetés következett végig az óceán partján. Egészen fura lesz ennyi baloldali vezetés otthon vezetni majd újra. Pontosan naplementére érkeztünk meg Agulhas-ba, ahol egy gyors fotó után farkaséhesen estünk be egy kis hangulatos parti étterembe. Másnap reggel felfedeztük a környéket. A világítótorony után a parton sétálgattunk, majd mindenki fotózkodott ott, ahol a két óceán (Atlanti és Indiai) találkozik. Egy parta vetett bálna tetemet és egy kedves kis kobrát is találtunk séta közben. Fokváros felé most másik úton mentünk vissza, útba ejtve Hermanust, ahol sok-sok bálnát láttunk, miközben a sziklás parton pihentünk az út folytatása előtt. Egy tüntetésbe is sikerült belefutni, ahol autókat égettek az úton, de sikerült szárazon megúszni. Majd este a változatosság kedvéért indiai étterembe mentünk.

Vasárnap egy újabb egésznapos kirándulás várt ránk. Reggel jöttek értünk a kisbusszal a ház elé és a kb. 50 km-re lévő Stellenboschba (a leghíres afrikai borvidék, kb. mint Villány, vagy a francia Bordeaux) elvittek 5 birtokra. Itt mindenhol 5, esetenként 6 féle bort kóstoltunk, az egyik helyen sajtokkal, egy másikon pedig csokoládéval párosítva. No meg egy barbecue ebédet is kaptunk. Úgy vélem ez a nap nagyon nagy élmény volt, kedves idegenvezetéssel.

Hétfőn a cable car-ral a Táblahegy felé vettük az irányt, Sascha kivételesen nem tartott velünk. Páratlan kilátás volt a hegy tetejéről, de a páratlanul szeles klíma miatt eléggé fáztunk. No de a látvány mindenért kárpótolt. Aztán úgy döntöttünk lefelé túrázunk, a térdeim még most is fájnak… Kényeztetésként, mivel Dél-Afrikában ilyen szuper borokkal volt dolgunk, utolsó estére vettünk még pár üveggel. Furcsa érzés volt negyed év után, hogy az utolsó este egy darabig a kontinensen.

Aztán az utolsó nap a Woodstock városrészt néztük meg, majd egy privát túrára mentünk a Parlamentbe. Kísérteties a hasonlóság az angol parlamenttel. Akkora szerencsénk volt, hogy beülhettünk egy parlamenti ülésre, ahol az elnök beszédébe is belehallgattunk. Aztán jött a búcsú pillanata a várostól és a reptére felé vettük az irányt. Mindahányan, annyi különböző géppel Európa felé. Fura érzés volt Saschának is búcsút inteni, majd még furább Gergőnek, akivel egy helyre indultunk 10 perc eltéréssel és mégsem együtt. A levegőbe emelkedni és visszanézni a lenyugvó napra .  

Egyelőre kusza még minden, sok az érzés, sok a gondolat. De idővel minden helyre kerül.

Miriam Adeney gondolatával zárom a blogot és ezúton köszönöm minden lelkes olvasómnak, hogy nyomon követték az élményeim, az elmúlt negyed évet. Egy fejezet lezárult.

Most már sosem leszel teljesen otthon, mert a szíved egy része mindig máshol lesz. Ez az ár amit azért a hatalmas kiváltságért kell fizetned, hogy már nem csak egy helyen ismersz és szeretsz embereket!

Hát nem indult simán az utazás. Mert az egy dolog, hogy lélekben is nehéz volt útnak indulni, de még a járatunkat is törölték Lusakából Windhoekbe. De Afrikában végül mindig minden megoldódik: így vagy úgy. Sascha most is halál nyugalomban a telefonját nyomkodta, míg én reptéren viaskodtam a légitársasággal. Három nappal későbbre ajánlottak jegyet, amire mondtam, hogy szó sem lehet róla, mert nekünk még aznap el kell jutni Namíbiába. Majd előadtam, hogy nemzetközi jogász vagyok és hogy utánanéztem, hogy a légitársaság is aláírta a légi fuvarozásról szóló Varsói Egyezményt, ami alapján úgy beperlem őket egy európai bíróságon, hogy nem győzik fizetni a kártérítést. Csodák csodájára 5 percen belül megkaptuk a repjegyet Johannesburgba egy másik légitársaság járatán, majd onnan egyből tovább Windhoek-ba. Így bár fél napos kitérővel, de még aznap eljutottunk Namíbiába. Útközben sikerült az autóbérlést is későbbre tolni, a másnapi programot péntekre eltolni, és szállást is foglalni a reptér mellett. Bár én ebbe bele is betegedtem kicsit, mert olyan gyomoridegem volt, hogy a hasam napokig rossz volt.

No de érkezés után szerencsére az autó a reptéren várt, és már úton is voltunk a szállás felé. Értem miért nem vonatkozik a biztosítást a sötétedés után vezetésre, mert csak úgy szállingóztak a varacskos disznók és páviánok az úton és az út mellett.

Csütörtök reggel útnak indultunk Swakopmundba. Egy kellemes öt órás vezetés után a sivatagot ketté szelő Transzkalahári főúton meg is érkeztünk a pálmafákkal tarkított városkába. Lusakához képest ennek a településnek Afrikához semmi köze, mert inkább hasonlít egy német kisvároshoz. Főleg, hogy szinte minden németül van kiírva a német gyarmati múlt miatt – no meg a Hitler után idemenekülő nácik miatt. Az óceán naaaaaagyon hideg, de pompás naplementét lehet nézni a partról.

Pénteken reggel jött értünk egy kedves amerikai néni, aki a sivatagba vitt, ahol kezdetét vette a sandboarding. Egészen különleges élmény, bár csak nyomokban hasonlít a snowboardingra. Egy biztos, az oktatónak igaza volt, a homok olyan, mint a víz. Mindenhová behatol. � Délután a Csontváz parton vezettünk pár órát, ahol hajóroncsokat, sólepárlókat, és egy hatalmas fóka kolóniát láttunk. Ezen kívül az életnek nem sok nyoma volt. De gyönyörű a táj!

Szombaton elindultunk a térkép szerint 3 és fél órányira lévő Sossusvlei Nemzeti Parkba. Útközben megnéztünk a temérdek flamingót Walvis Bay partjainál, aztán a Baktérítőnél álltunk meg pár kép erejéig. Na a három és fél órás út végül nyolc órás földúton zötykölődés lett. De egy percig nem bántam, mert ilyen tájat otthon nem látni. Ami ijesztő, hogy órákig nem látni se embert, se autót, se benzinkutat. Így imádkoztam is, hogy semmi baj ne történjen. Azon kívül, hogy egyszer ki kellett tolni a homokból az autót, nem is volt baj. Amúgy nem is csoda, hogy nem látni soha sehol senkit. Egy Magyarországnál közel tízszer nagyobb ország és annyi az összlakosság, mint Budapest lakossága. No de, összefoglalva az autókázást, kisautóval is teljesíthető az út, de nem ajánlott. Kellett volna a négykerék meghajtás. Este hullaként zuhantunk be a semmi közepén lévő luxusszálloda légkondis szobájában az ágyban.

Másnap hajnali négy órás ébresztő, gyors reggeli, majd szervezett túra a sivatag mélyére – mert ezt négykerék meghajtás nélkül nem lehetett volna abszolválni. És a túrán ketten voltunk Saschával, így mondhatni egy privát utazást élvezhettünk. Napfelkeltére értünk a dűnékhez, majd megmásztuk a világ legmagasabbikát, a Big Daddy-t. Igazi kihívás, nagyjából egy órás kemény túra, mire a 300 méteres homokbucka tetejére ér az ember. De megéri! Amerre ellát az ember vörös sivatag. A dűnéről lefutni pedig újabb hatalmas élmény, főleg, hogy az ember a Deadvlei-be érkezik. Hátborzangató a természet. Minden halott, és közben mégsem. Majd egy piknik ebéd után a Sesriem kanyon felé vettük az irányt, onnan pedig vissza a kempingbe és gyorsan autóba be, majd irány vissza a főváros. Újabb 6 órás földút. Ezek után hálát adok a magyar aszfaltért. �

Aztán Windhoekbe érve kiderült, hogy a legfoglalt szállás nem is a városban, csak a megegyező nevű megyében van. Ami több órás út lett volna. Így hát gyors újra tervezés és egy hostel-ben találtuk magunk. De megnyugtató, hogy az egész úton ez volt az egyetlen malőr. Másnap már csak arra volt idő, hogy egy ingyenes városi idegenvezetés keretében gyorsan megnézzük a fővárost. Windhoek is hasonló számomra, mint Swakopmund, egy német város. Aztán irány a reptér, ahol a járaton újfent alig voltak feketék. Tényleg luxus Afrikában a repülés és a helyiek nem engedhetik meg maguknak. És a gépek színvonala amúgy kifogástalan! Meg igazából maguk a repterek is.

Az utolsó előtti napunk, az utolsó meg végképp már a búcsúzkodásról szólt. Vicces, hogy mennyire meg tud szeretni az ember egy-egy diákot, tanárt. Hétfő este volt talán a legnehezebb, mikor Leah-nak és a gyerekeknek kellett búcsút inteni. Leah természetesen könnyekben tört ki, a gyerekek meg kézen fogva kísértek a vaskapuig, hogy ők bizony velem jönnek. Aztán bezárult mögöttem az a kapu. De bízom a viszontlátásban.

Kedden aztán nagy meglepetés volt, mikor a reggeli gyülekezőn az általános iskolások előadással készültek nekünk. Énekeltek és táncoltak, egészen szívbe markoló volt, hogy ez mind nekünk szólt. Aztán a nap végén megint gyülekezőt hívtak össze, ekkor pedig a gimisek csináltak nekünk előadást. Beszédet is tartottak, amiben minket méltattak és mindent megköszöntek. Aztán a tanárok tartottak beszédet, majd az igazgatóság. Majd egy hatalmas tapsot kaptunk és mi is szólhattunk pár szót. Kiállni az egész iskola elé és meghatódva beszédet rögtönözni nem olyan egyszerű. Sascha kezdte, gyakorlatilag lerendezte egy köszönöm szépennel. Én azért próbáltam személyesebb lenni. Arról meséltem a diákoknak, hogy a tanítás számomra sosem egyoldalú. Mert miközben én tudást adok át, egy sor útravalót kapok én is tőlük. Kértem őket, hogy ha a nagyvilágba is sodorja őket az élet, akkor is maradjanak meg mindig ennyire nyitott és lelkes embereknek. Aztán én is megköszöntem az elmúlt negyed évet és a viszontlátás reményében köszöntem el tőlük.

A nap folyamán több levelet is kaptam diákoktól, amiket azóta elolvasgattam. Ahelyett, hogy a búcsút részletezném hosszasan, inkább röviden összefoglalom az egyik levél mondanivalóját. A diák azért fejezi köszönetét, amiért sosem lesz már az az ember, aki előtte volt. Azt részletezte, hogy „kinyitottam” számára a világot és rávilágítottam lehetőségekre. Hogy reményt adtam, hogy a tudás hatalom, amit kiváló tanulóként ösztöndíj keretében is elsajátíthat külföldön, majd hazatérve munkálkodhat, hogy Zambia is élhetőbb ország legyen. Voltaképp, ha valaki megkérdezné, hogy az egész afrikai tartózkodásom alatt mi az az egy dolog, amit kiemelnék, ami a legjobb, akkor ezt mondanám. Az érzés, hogy valakiben valamit megváltoztattam, hogy valakinek ennyire fontos volt, hogy ott voltam. Ez a világ legjobb érzése, azt hiszem.

Természetesen a kint megismert, iskolán kívüli emberek is szerettek volna elköszönni tőlünk, így kedden este egy búcsúvacsorát szerveztek nekünk. Sosem szeretem én az ilyeneket, de hát mindegy, legalább egy jót ettünk az etióp étteremben.

Aztán utolsó simítások a bőrönddel kapcsolatban és alvás.

Beindult végre a mangószezon és 30 forintért dobálják az emberhez a finomabbnál finomabb gyümölcsöt. Oh la la! Mondtam már, hogy a kedvenc gyümölcsöm?  No de nem csak ez boldogít, hanem természetesen a jogi klub is, ahol a diákjaimról továbbra is csak szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni. Elmondhatatlanul fognak hiányozni.

És továbbra sem győzöm csodálni a helyi rendszert. Hogy a diákok maguk takarítanak, maguk tartják rendben az iskola területét, maguk termelik meg a zöldségeket, amit ebédre a szakácsnők főznek, és sokszor maguk is részt vesznek a főzésben – mert az tanulmányaik és a nevelésük része.

Csütörtökön nem volt tanítás, mert „National Prayer’s Day” címszó alatt nemzeti ünnep volt. Így ezt a napot felhasználtam arra, hogy az utolsó simításokat elvégezzem a namíbiai úttal kapcsolatban, illetve készüljek a pénteki óráimra. Történetesen ugyanis szerdán és pénteken is reggeltől az ebédidőig tanítottam, mert az egyik angoltanárnak vizsgafelügyeletre kellett mennie egy másik iskolába. Így mivel Sascha nem vállalt egyet sem, én bevállaltam helyettesítésre az összes órát.

Pénteken összepakoltam egy nagy adag gyógyszert, amit nem akarok hazavinni és átadtam Rachelnek, a sulis doktornéninek. Az a hálát, amivel átvette, azt hiszem sosem felejtem el. Cserébe kaptam egy finom teát és egy tartalmas beszélgetést.

Aztán szintén pénteken, Rasphordnak, aki a jogi klubom egyik leglelkesebb diákja is, és szerintem a 10C legjobb tanulója, tartottam egy rögtönzött zongora órát tanítás után. Ez onnan jött, hogy szerdán az osztályának az önéletrajzi esszé írásról tartottam előadást, amiből aztán házifeladatot is kaptak. Ő pedig arról írt, hogy mindig is zongorista szeretett volna lenni, csak sosem volt lehetősége zeneiskolába járni. Ahhoz képest, hogy életében nem zongorázott, másfél óra után kottából olvasva játszotta el az örömódát. Az érzés amúgy szintén leírhatatlan. Főleg az a pillanat, mikor előhúzta a zsebéből a nekem készített karkötőt, majd azzal a szöveggel adta át, hogy szeretné, ha erről majd eszébe jutnék, mert ő – és a jogi klubom többi diákja – sosem felejtenek el.

Aztán tanácsot kért tőlem, hogy mit tegyen, ha a többiek szekálják és sokszor elveszik a motivációját a tanulással kapcsolatban – tudni kell, a 10C sem épp a legjobb osztály, bár nagyságrendekkel jobb, mint a 10B. Úgy gondolom megtiszteltetés, mikor egy kamasz tanácsért fordul egy tanárhoz, és hatalmas felelősség is, hogy mit mond neki a tanár. Én csak arra bíztattam, hogy ne másokkal foglalkozzon, hanem hogy az A pontból hogyan jut el a B pontba, onnan meg a C-be.

Majd körbemutatott a „kampuszon”, mert mivel a szülei már nem élnek és a nagybátyja neveli 8 másik testvérrel együtt, így az ösztöndíjának köszönhetően ő legalább ott tud lakni az iskolában és nem terheli tovább anyagilag a nagybácsit. Most jártam először az épületekben, eddig mindig csak kívülről láttam. Úgy kell elképzelni, mintha a koncepciót átvették volna az oxfordi vagy cambridge-i bentlakásos iskolákból és átültették volna afrikai körülményekbe. Vannak 10 fős szobák, közös helyiség, könyvtár, tanuló szoba, konyha, két vizesblokk, kinti kerti helyiség, és maga a veteményeskert. Heti beosztásban váltogatva, hogy ki minek a tisztántartásáért felelős. Nagyon más világ ez, és közben meg mégsem.

Az utolsó itt töltött szombatra pihenést terveztem be, de végül felajánlottam, hogy inkább bemegyek a laptopommal együtt az iskolába és a végzősöknek segítek az egyetemi jelentkezéseik véglegesítésében, mert november elsejével lejár a határidő nekik. Áram és elérhető számítógép nélkül meg nehéz leadni az online felületen a jelentkezéseket. Így reggeltől kora estig a jelentkezési lapjaikat néztem át és az esszéikkel kapcsolatosan fogalmaztam meg tanácsokat. No meg szomorúan tapasztaltam, hogy ugyan Sascha is ott volt, de a fél napot azzal töltötte a laptopjával, hogy a saját egyetemi beadandóin dolgozik. Azt hiszem elengedem, hogy értékítéletet mondjak, vagy pálcát törjek efelett, egyszerűen csak nem értem miért van annyira oda magáért és miért érzi szuperfontosnak magát az iskola életében, mikor effektíven semmit nem csinál.

De ez valószínűleg nem csak nekem tűnik fel, mert pénteken az igazgató megkért, hogy írjak egy beszámolót az elmúlt három hónapról, amivel majd meggyőzheti a vezetőséget arról, hogy jövőre is fogadhassanak önkénteseket. De kérte, hogy ezt ne mondjam Saschának, mert nem akarja, hogy rosszul essen neki, hogy engem kér fel erre, de hogy én aktívan részt vettem mindenben és rálátásom van a dolgokra és hogy a diákok is nagyon szeretnek, mert többen keresték meg azzal őt, hogy valahogy nem-e tudnak rábeszélni arra engem, hogy maradjak egy évet. Imádom őket!

Még az olyan napokat is feldobják – és úgy tűnik a hétre minden napra jutott valami rossz hír, hogy az otthoni munkában a felajánlott két opció között egy harmadik lesz, vagy hogy október 17-én közli a kedves albérlőm, hogy ja ő amúgy a hónap elején kiköltözött és ne számítsak a havi lakbérre. Nem értem én az embereket, de lassan fel is adom – az egyetlen szerencsém, hogy van otthon egy Soma... Neki köszönhetően most inkább élvezem itt a maradék két napot. Már csak azt nem tudom mikor lesz időm arra, hogy összekészítsek hat darab óravázlatot, amit átadhatok Mwenda Tanárnőnek, hogy folytassa helyettem a jogi klubot. Nem szeretek búcsúzkodni.

Rég írtam, itt az ideje pótolni a kimaradást – még mielőtt magam is elfelejtem az elmúlt hét történéseit. Egy csütörtöki nappal fejeztem be a történetet, amikor is a hetedikeseket tanítottam az internet veszélyeire. Másnap Karrier Napot tartottak az általános iskolásoknak, ami annyit takar, hogy különböző szakmabéli embereket hívtak meg (ügyvéd, orvos, tűzoltó, katona, pilóta, stb.), akik előadást tartottak az adott hivatásról és a gyerekek szabadon kérdezhettek tőlük. A középiskolások azért maradtak most ki ebből, mert nekik tavaly szerveztek egy hasonlót.

Ebéd után aztán leléptünk Saschával, hogy még tudjunk egy nagybevásárlást csapni az esti program előtt. Bár nem volt épp lélekemelő a tűző napon kétszer fél órát sétálni, de legalább a boltban a kasszánál összefutottam Leah-val. Ő valahogy már azzal feldobja a napot, ha csak meglátom.

Este aztán színházba mentünk. Voltak fenntartásaim, hogy vajon mit takar a helyi színház, de voltaképp annyira színházhiányom volt már, hogy úgy éreztem, gyakorlatilag bármit élveznék, aminek csak egy kis fikarcnyi köze van a dologhoz. És tulajdonképpen volt is. Egy zenés/táncos előadás volt, bár inkább amolyan cirkuszi előadóművészet a kötélen táncolással, meg a tűzkarikával. De nagyon vicces volt, hogy a kis „nézőtéren” összezsúfolódott vendégek 90 százaléka fehér volt. A maradék 10 százalék pedig vagy indiai, vagy helyi, de annyi biztos, hogy viselkedni nem tudtak. Otthon a fejét vettem volna azoknak, akik előadás közben söröznek és a telefonjukat nyomkodják.

Az előadás után, mivel rengeteg ismerőssel is összefutottunk, egy nagyobb csapat verődött össze, akikkel aztán elmentünk egy élőkoncertes, viszonylag új bárba, ami még otthon is megállná a helyét az előkelőbb helyek között. Annyi különbséggel, hogy a koncert közepén elment az áram és egy óráig gyertyafényben üldögéltünk – de legalább egy jót lehetett végre beszélgetni. Mert ezt az egyet nem értem, mindig mindenhol ezerrel dübörög a zene. De itt legalább világi zene szólt, mikor az elektromos hálózat engedte.

Aztán mivel úgy döntöttem, hogy az utolsó hetekben mindent kihasználok, így szombaton kivételesen Saschával tartottam egy német ismerőséhez, akinek a kertben egy hatalmas medencéje van. Ott szintén egy nagyobb csapat verődött össze, és gyakorlatilag az egész délutánt ott töltöttük. Legnagyobb örömömre Scotty is ott volt, akivel újfent egy tartalmasat sikerült beszélgetni az aktuálpolitikáról és az afrikai-európai történelemről. Aztán egy francia leányzó, Mathilde házibulija felé vettük az irányt, aki abból az alkalomból hívott össze vagy 40 embert a kis kertjébe, hogy megünnepelje, hogy pontosan egy éve dolgozik Zambiában. Mivel Micheal az egyetlen ember, akinek autója van, így kénytelen volt egy rakat embert összeszedni, aminek következtében sokan a platón voltak kénytelenek utazni – de a buli kedvéért egy rövid szakaszon én is kipróbáltam a dolgot. Amúgy ez itt Zambiában teljesen legális. De aztán végül úgy döntöttem bent kényelmesebb és biztonságosabb. A buli felemás érzéseket váltott ki belőlem. Mert egyrészt jó volt, főleg a barbecue része, másrészt kiábrándító, hogy itt Zambiában mindig minden az ivászatról szól. Mintha nem lenne más opció. Ráadásul a szarabbnál szarabb piákat vedelik, tökéletes példa erre a 600 forintos gin, ami megfagyott a mélyhűtőben, de azért lelkesen iszogatták. Aztán kapóra jött, hogy rajtam kívül más is távozni készült, így megkértem, hogy egy kis benzinpénzért cserébe dobjanak már haza.

Vasárnap Jay-el, a szállásadónkkal tartottam a reggeli gospel misére, egy Pentacost nevű felekezetbe. Ez most más élmény volt, mint az adventista szertartás. Egyrészt összesen másfél/két órás volt, és tényleg szinte végig csak énekeltek, táncoltak, tapsoltak – tiszta vidám vasárnap. Hazaérve Sascha még mindig a lóbőrt húzta, engem meg a telefonomon vártak üzenetek a kis német pajtijától, hogy ugye él még a kis germán. Kiderült, hogy elhagyta a telefonját, annyira berúgott – és a legjobb, hogy semmire sem emlékszik. Még arra sem, hogy hogyan jutott haza. Éjszaka, egy afrikai ország fővárosában. Csoda, hogy élve megúszta ezt az élményt – no meg hogy az iratai megvoltak legalább. Aztán az egész napot a WC-n töltötte, még a víz sem maradt meg benne. Megtette hatását az a remek minőségű gin, amiből állítása szerint egy egész üveggel benyakalt, amihez csak gratulálni tudtam neki. Ugyanakkor már egészen megsajnáltam, amiért ennyire vacak állapotban van, ami még másnap is kitartott. Határtalan jófejségem, hogy suli után elkísértem a városba, hogy vegyünk neki egy új telefont. Aztán attól már egészen jó állapotba került, hogy újra belebújhatott az internetbe. No de legalább nagyon hálás volt, amiért elkísértem és csak azt mondogatta, hogy mennyivel okosabban csinálom a dolgaim és hogy legközelebb hazajön velem inkább a buliból.

Persze sokáig nem tartott ki az iránta érzett rokonszenv, mert mikor kedden megkérdeztem, hogy hogy áll a namíbiai utazás, kiderült, hogy az ég egy adta világon semmit nem intézett. (Holott ő maga ajánlgatta, hogy én foglalkozzak csak a fokvárosi úttal, Namíbiában mindent ő intéz.) Így hát az utolsó utáni pillanatban, bosszankodva én magam álltam neki mindennek. Ami itt afrikai viszonylatban nem épp egyszerű, mert nem olyan egyszerűek a foglalások, mint az öreg kontinensen. A hab a tortán, hogy első blikkre semmi nem is volt jó neki, ahelyett, hogy összetenné a két kezét. Igazából nehéz lenne szavakba önteni, hogy mit gondolok erről a szerencsétlenről. És csak szabadkozott, hogy ő úgy gondolta, hogy majd helyben mindent elintéz az autóbérléstől a szállásig. Na persze, fekete Afrikában… Nagyon érzem én ezt a nyolc évnyi korkülönbséget. Még ha a diákok szerint én tűnök a fiatalabbnak kettőnk közül – ez amúgy igazán jól esett és megmosolyogtatott a minnap. Azt mondták lehetetlen, hogy 30 vagyok, mert 20 a maximum.

Hétvégén valóban mélypontra süllyedtem, olyannyira, hogy a házból sem volt kedvem kimozdulni. Igazából a semmi sem jó szindróma vett erőt rajtam. Jobbra balra raktam magam, se olvasni nem volt kedvem nekiállni, a megkezdett filmeket is csak szakaszosan néztem végig. Na de nem erről akarom, hogy szóljon a blog, mert pár nap alatt sikerült leküzdenem ezt a depresszív spirált. A szombati nap fénypontja az volt, hogy Sascha palacsintát sütött reggelire, amit azóta nem ettem, hogy eljöttem otthonról. A boltba menet megkérdeztem tőle a hetek óta feszegető kérdést, hogy úgy amúgy miért utál engem – merthogy mindenki mással kis kedves és jó fej. Erre közölte, hogy ő igazából nagyon is szeret engem, csak sokszor nem tud mit kezdeni a realitásérzékemmel és komolyságommal. Talán ez a különbség egy német 22 éves és egy magyar 30 éves között? Ezen sokat gondolkoztam aznap, mert alapjáraton tényleg komoly vagyok, de tudok laza is lenni. Aztán eszembe jutott, hogy az elmúlt évben igazából annyi minden történt, hogy elfelejtettem vidám, pozitív és könnyed lenni – mert ezt többen is a szememre vetették a barátaim közül. Így hát elhatároztam, hogy ezen változtatni fogok – mert az itteni embereket látva az élet is sokkal könnyebb, ha derűsen tekintesz rá.

Ugyan ezt a derűt egészen szerdáig nem sikerült magamra erőltetni, de az aznap délutáni jogi klub sokat lendített a dolgokon. Tényleg az a véleményem, hogy ilyen diákokat tanítani a tanárnak kiváltság. Rengeteg kérdésük van, és mindegyik olyan kaliberű, ami előre viszi az órát. Sőt, olyan kérdéseik is vannak, amik engem is elgondolkoztatnak. Pár kérdés ezek közül egészen mostanáig motoszkál bennem. Az emberik jogokról beszéltünk, és megállapítottuk, hogy Afrika „tökéletes” terep, ha tetten akarjuk érni az emberi jogsértéseket. Erre az egyik lány feltette a kérdést, hogy miért mindig csak Afrika a fekete bárány és a problémás kontinens, mikor a nyugati világ is problémákkal küszködik. És azt a kérdést is feltette, hogy miért beszélünk világháborúkról, mikor Afrika sosem magától keveredett bele ezekbe a szörnyűségekbe. Aztán őszinte érdeklődéssel kérdezte, hogy miért nem működik megfelelően az ENSZ. Jól jelzi, hogy mennyire lelkesek, hogy a klub egy órásra van tervezve, de megkérdezték, hogy van-e dolgom, vagy tudunk-e még beszélgetni. Így végül kétórásra sikeredett a legutóbbi találkozásunk. Aztán egy egészen megható dolog is történt: megígértem nekik, hogy körbeküldöm a prezentációt, ha adnak egy email címet. Ekkor szembesültem vele, hogy a diákjaim több mint felének nem hogy email címe, de internethez való hozzáférése sincs. Azt hittem valami köztes megoldás keresése miatt jönnek oda hozzám külön ketten. De érdeklődni kezdtek, hogy viselek-e valami kiegészítőt, mint nyaklánc, vagy karkötő és hogy mik a kedvenc színeim. A nemleges válasz után aztán szomorúan mondták, hogy azt tervezték, hogy készítenek nekem valami ilyesmit, hogy mindig emlékezzek rájuk, de most akkor tanácstalanok, hogy mit is adhatnának. Egyrészt a végletekig meghatódtam, másrészt mondtam nekik, hogy így is úgy is emlékezni fogok rájuk, de ha ennyire adni akarnak valamit, akkor azt higgyék el, hogy hordani fogom. Nehéz lesz tőlük elbúcsúzni jövő héten, ezt már most érzem. Teljesen hozzám nőttek… És az sem segít, hogy ebben a pillanatban állt mögém Ms. Mwenda, érdeklődve mit írok ennyire, majd megölelt és annyit mondott: „I am seriously going to miss you.”. No meg a reggeli beszélgetés sem Mr. Hamakando-val, aki szintén azon lamentált, hogy mennyire rossz lesz ha nem leszek már itt. Egyszerre érkezett velem az iskolába, és én lettem a legfőbb bizalmasa itt, bár mondogattam neki, hogy ne csak velem barátkozzon, mert én nem leszek itt örökké. Most ő is ezzel a mit adhat nekem emlékbe dologgal jött. Nem értem én az ittenieket, és nem is fogom soha. De remélem viszek haza valamit az ő világfelfogásukból.

És mellesleg úgy érzem nyomot hagytam. Mert többen is közülük azt mondták, hogy miattam szeretnének jogászok lenni és nemzetközi jogot tanulni valahol külföldön, aztán visszatérni a hazájukba és azon mesterkedni, hogy jobb irányba változzanak a dolgok. Mert most jöttek rá az elmúlt hetek során, hogy a valóságban mennyivel több joguk lenne az életben, mint amennyi itt jut nekik. De ugyanúgy nyomot hagytam a pedagógusnapon is, mikor az iskolatitkárnak javasoltam, hogy a jövőbeni problémák elkerülése végett ne egyben szedjék be jövőre a kiránduláspénzt, hanem minden hónapban egy kis összeget, ami senkinek nem fáj és a végére nincs hiszti ebből. Láthatóan nagyon tetszett neki az ötlet. Aztán ugyanúgy nyomot hagytam csütörtökön a hetedikes diákok körében, akiknek az internet által felkínált lehetőségekről, és azokban rejlő veszélyekről tartottam kétszer 80 percnyi előadást. Ám mindez eltörpül amellett, hogy bennem mekkora nyomot hagynak az itteni benyomások.

Mert az egy dolog, hogy van nyomtató, de nincs benne papír, vagy tinta. Megint egy dolog, hogy van 24 diák és 6 darab rongyos tankönyv az osztályban, amit négyes csoportokban ülnek körbe. De a lelkesedés a tanulni vágyás az töretlen. Mert tudják, hogy az életük múlik rajta, hogy az egyetlen lehetőségük arra, hogy kitörjenek a jelenlegi környezetükből. Akkora potenciál rejtőzik ezekben az emberekben, hogy a világ hálás lehetne, ha vezető pozíciókba kerülnek egyszer. De az a félelmem, hogy nem fognak. Mert ha nincs valaki, aki segít nekik abban, hogy egy online felületen megpályázzanak egy külföldi ösztöndíjat, akkor itt ragadnak, férjhez mennek, megnősülnek, ahogy megkövetelik a szokások és a kör bezárult. Európa elutasító a migrációs nyomás miatt és mostanra olyan szinten sikerült megmosni az emberek agyát odahaza, hogy néha a gyomrom rándul össze egy-egy történet kapcsán. Vegyünk egy két héttel ezelőttit: egy életkép reggel a 4/6-os villamoson. Az idős néni bottal, nehezen járva felszáll. Egy huszonéves afrikai fiú ül legközelebb az ajtóhoz, amint meglátja a nénit felpattan, hogy átadja a helyét mire a néni teljesen kikelve magából rákiabál: „Nekem ilyen migránsok helye nem kell! Mit képzel?” A srác, aki (szerencsére) nem tud magyarul, nem érti mi történik, angolul magyarázkodni kezd; mire a néni teljesen vérszemet kapva tovább folytatja a kiabálást: „Persze, tessék megnézni! Még magyarul se beszél a betolakodó!” Ehhez aztán a többi hasonló korú néni remekük tud kapcsolódni és megállás nélkül kiabálnak a fiúnak, aki továbbra sem érti mit tett. A szemtanú ismerősöm, Zsófi, ugyanannál a megállónál szállt le, mint a nem mellesleg teljesen megszégyenült afrikai srác. Beszélgettek néhány mondatot és kiderült, hogy a fiú néhány hete érkezett a SOTE-ra, hogy orvosnak tanuljon és az egyetem után haza szeretne menni, hogy az országában segíthessen. Akkor én felteszem a kérdést a kedves otthoniaknak, hogy hol hagyták el útközben a józan eszüket és a szívüket. Miért kell ezt és mire jó? Mert rengeteg hasonló történet van a tarsolyomban. Hogy lehet az, hogy engem itt úgy szeretnek, ahogy vagyok és mindig úgy érzem, mintha a közösség része lennék. És hogy lehet az, hogy otthon gyűlölettel fordulnak egy afrikai felé? Hogy lehet az, hogy a mai napig nem változott meg az a szégyenletes hozzáállás, hogy csak azért, mert fekete a bőre valakinek, az másodrendűvé teszi? Hogy a büdös fenébe történhetett meg, hogy ezeket az embereket állatként hurcolták el rabszolgáknak? Mitől lesznek ők mások, mint „mi”? Idézőjelben a mi, mert úgy érzem, hogy nem akarok olyan világban élni, ahol ilyen dolgok történnek. Nem akarom magamnak egy kalap alá venni azokkal az emberekkel, akik csak azért néznek más szemmel embertársaikra, ment a fizikai megjelenésük eltérő. Valami súlyos ragály ez, ami évszázadok óta fertőzi az emberiséget és nem volt hozzá elég az a rengeteg katasztrófa és emberélet veszteség, hogy észhez térjen a világ.

Aláírom, a fekete Afrikával kapcsolatos sztereotípiák (szegénység, éhezés, betegségek, kilátástalanság, nyomor, írástudatlanság, infrastruktúra hiánya, korrupció, konfliktusok) nagy része igaz és valóban könnyen vezethetett az afro-pesszimizmus kialakulásához a bipoláris rendszer felbomlását követően. De úgy tekinteni Afrikára, mint a leszakadt, értelmetlen földrész, ahol nem kell beruházni, mert majd csak ellesznek valahogy, az bicskanyitogató. Főleg annak tükrében, hogy maga a gyarmatosítás vezetett a mai problémák többségéhez. Mert a kolonizáció alatt dinamikusan váltakozó hatalmi központokat tettek a gyarmattartók statikus pozícióba (mert egyszerűen nem mindenhol volt olyan állandó jellegű hatalom, ismeretlen volt maga a koncepció is nekik). Ezzel és a mesterséges határokkal aztán predesztinálták a területet az együttélési nehézségekre. Főleg, hogy az államiság nem szerves fejlődés eredménye, hanem exportálják a gyarmattartók: fogtak egy elitet, betették, hogy most ők a vezetők, sokszor a történelmi előzményeket figyelmen kívül hagyva. Mert azt állítani, hogy fekete Afrikának nincs történelme és indokolt volt a gyarmatosítás, az meg egyenesen arcpirongató. Mint ahogy az is, hogy ha belegondolunk a valódi okaiba annak, hogy az elmúlt években miért is fordult több figyelem a kontinens felé. Egyrészt 9/11, mert azóta elvileg nincs olyan pontja a világnak, ahol az USA és szövetségesei hagyhatnák, hogy radikális erők nyugodtan szervezkedjenek (pl. a mali beavatkozás). Másrészt pedig a második versenyfutás Afrikáért, mikor a volt gyarmattartó hatalmak rájöttek, hogy nincsenek biztonságban a (nyugati) piacok, mert Ázsia nagyon nyomul Afrikában. Azt meg nem hagyhatják, hogy még nagyobb piacvesztés történjen a felemelkedő nagyhatalmak lábának megvetésével az afrikai kontinensen. Szóval mit is látok mióta itt vagyok? Hogy modern gyarmatosítás folyik, burkolt formában.

Na de befejezem, mert lassan úgy érzem, hogy egy egyetemi előadást tartok.

Ha őszinte akarok lenni, akkor Moncsi távozása után az ittlétem legnehezebb részét éltem meg az elmúlt napokban, már ami a lelkiállapotot illeti. Általában nagyon jól működik, hogy ha eleget mondogatom magamnak és vizionálom a pozitív kicsengésű szcenáriókat, akkor másnapra valóban jókedvűen és motiváltan ébredek. Hát ez most nem így lett. Szerintem a klasszikus honvágy kerített hatalmába, amiből nehéz a menekvés.

Az egyedüli vigaszt az adta, hogy pénteken pedagógusnapot ünnepeltek a tanárok. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a diákoknak tanítási szünet, a tanárok – minket is beleértve, egész napos programra mentek. Körülbelül 6000 forintnak megfelelő összegű pénzt kellett befizetni a programért cserébe, ami tartalmazta a belépőt a tett helyszínére, egy sulis egyen pólót, ami csak erre az eseményre készült (ez majd jó kis emlék lesz) és a temérdek kaját és alkoholt. A tanárok zöme nehezményezte az összeget, így volt, aki részt sem vett az eseményen, de azért 90 százalékuk megengedhette magának. A szervezés viszont botrányosra sikerült. Egyrészt az eredetileg tervezett 6 órai indulás helyett a program átkerült 8 órára, csak nekünk elfelejtettek szólni erről. Így hiába keltünk hajnalok hajnalán, hazamentünk még reggelizni, mielőtt újra visszaértünk a suliba. De elindulni végül csak 10 óra magasságában sikerült. Mivel az utolsó pillanatig úgy nézett ki, hogy le lesz mondva a program, ezért a bevásárlást sem sikerült megoldani. Így hát az esemény egy 2-3 órás beszerző körúttal kezdődött: húsok, üdítők, alkoholos italok, zöldségek, gyümölcsök, faszén, műanyag tányérok és evőeszközök, jégkocka és stb. Ez a környék, ahol a vásárlás zajlott elvileg a legolcsóbb, de egyben a legveszélyesebb városrész is Lusakában. Elég volt a buszból szemlélni, el tudom képzelni mik történhetnek ott sötétedés után. Még viccelődött is az egyik tanár, hogy a környék nevének jelentése „béke”, de ehhez képest mindennapos a rablással összefüggő gyilkosság az este beálltával.

Érkezés után egyből kezdődött az ivászat és a sütögetés. Maga a hely egy remek választás volt: gyakorlatilag egy vadrezervátum, ahol az ember mellett sétálnak el a struccok, antilopok és zebrák. Mondtam is, hogy kár volt húst venni, ott is levadászhattunk volna valamit. Természetesen medence is volt, és terveztem is, hogy megtanítok úszni egy-két tanárt, aki kérte, de aztán úgy elrepült az idő, és a medence is annyira túlzsúfolt volt (vagy 200 tanár volt összesen a helyen), hogy erre nem került sor. Elvittem a Moncsi által hozott magyar házi pálinkát – már ami maradt belőle. Eszméletlen sikert aratott, fél órával később mindenki énekelt, mikor a suliban legvisszafogottabb tanárnak tűnő Mr. Sakala gitározni kezdett. De ez a sárgabarackpálinka valamiért csak úgy marad meg itt a köztudatban, hogy a „remek magyar sör”.  És több tanár is azt kérdezte, tudnék-e majd pár üveggel küldeni, miután hazaértem.

Aztán Ms. Mwenda odalépett hozzám, hogy sétáljak vele egyet, majd arról faggatott, hogy miért van ennyire rossz kedvem. Nem is értette, hogy miért érzem magányosnak, mikor ő már családtagnak tekint és még azt is felajánlotta, hogy aludjak náluk, ha családi fészekre vágyom. Megdöbbentő ez a különbség amúgy, az otthoni és az itteni emberek között. Vajon előfordulhatna, hogy Magyarországon, két és fél hónap után ennyire megkedvel valaki egy afrikait? Ezen talán érdemes elgondolkozni. Mint ahogy azon is, hogy nem csak formaságból érdeklődnek az ember hogyléte felől, hanem komolyan is gondolják. A délután végével aztán mindenki megrohant, hogy közös fotókat készítsünk emlékek gyanánt – Sascha még viccelt is a századik kép után, hogy minden további 150 forint lesz. Ja, és valahogy megint az ölemben landolt két gyerkőc, Ms. Wamundila két kisfia, de mikor feltettem a kérdést, hogy mi lenne, ha ellopom az egyiket csak annyit mondott, hogy utánam jön Európába és megtalál. :)

Hazafelé amúgy teljesen megőrültek a tanárok, hatalmas éljenzés és ordibálás közepette ünnepelték, ha a busz megelőzött egy másik járművet és mutogattak is a megelőzött sofőrnek. Legalább ilyennek is láttam őket – hogy milyenek a sulin kívül.

Inkább csak szemelvényeket emelnék ki az elmúlt hetekből, mert sok minden kimaradt, amit szerettem volna megörökíteni, de csak azóta jutott eszembe.

Például a legfrissebb fejlemény, tegnap megjött a nagymama, itt lesz egy hetet. Mondtam is neki viccesen, hogy csak nem azért jött, hogy tőlünk elbúcsúzzon? Erre csak szomorúan annyit mondott, hogy arra az egyre nem számított, hogy már el is megyek haza, ahelyett, hogy inkább idehívtam volna a családom és barátaim, ha hiányoznak.

Aztán Rachel, az iskola védőnője. Egészen jó barátságba kerültem vele és felajánlottam, hogy ahelyett, hogy hazavinném azt a rengeteg gyógyszert és kötszert, amivel érkeztem, inkább itt hagynám neki. Nem túlzok, de sírt örömében. És majdnem én is.

Aztán a kis jótékonykodásom. Az iskolának ugyanis nincs pénze – még papírra se ugyebár – hogy megszervezze a bankettet a végzősöknek. Ezért a tanárok tehetnek felajánlásokat, kaja és üdítő ügyben. Így pár ezer forinttal én is hozzájárultam az eseményhez, amin már nem leszek sajnos itt novemberben.

Aztán a munkahelyi dolgok otthon. Egészen kiborító, hogy ezzel kell itt foglalkoznom. A leépítés és azzal kapcsolatos döntéshozás, hogy végül maradjak-e vagy sem. Mi várható, hogy lesznek a dolgok. Menjek-e arra haza, hogy munkanélküli vagyok vagy kivárjak. Aztán úgy döntöttem átveszem a helyiek életfelfogását: „We will see.” avagy: majd meglátjuk.

Aztán a sulis hétköznapok. Hetekig elfoglaltságot akartam, hát az utóbbi időben annyi van, hogy levegőt venni sincs időm sokszor. A tanárok sorra jönnek, hogy tartsam már meg egy-két órájukat, és az egy dolog, de a diákok is sorra kapnak el az udvaron, hogy ugye megyek órát tartani nekik. Sokszor arcpirongató is, mikor olyanokat mondanak, hogy sokkal jobban szeretnek, mint a szaktanárt. Én meg nem akarok olyat ígérni, amit nem tudok betartani, ezért csak annyit szoktam mondani, hogy beszéljék meg a szaktanárral, ha engem akarnak. No meg a javításban is sokat segítek a kollégáknak, mert annyira tanárhiány van itt, hogy legtöbbször sajnos nincs idő teljes alapossággal kijavítani a beadandókat és házi feladatokat.

Aztán a folytonos áram és vízkimaradások otthon – ez egy olyan dolog, amihez nehéz hozzászokni, még akkor is, ha az ember szereti a meghitt gyertyafényt – csak nem feltétlen Saschával. Akivel egyébként nagyon rapszodikus a kapcsolatom. A német felsőbbrendűsége néha akarva-akaratlanul manifesztálódik, és mielőtt eozinzöld epét hánynék a stílusától, sajnos néha meggondolatlanul nekem is elég bántó megjegyzések csúsznak ki a számon. A héten egyszer sajnos valóban elvetettem a sulykot, még ha meg is érdemelte a nyers visszavágást, de sajnos még Hitlert is a fejéhez vágtam – másnap bocsánatot is kérve. De összességében jól elvagyunk. A maradék két hetet már kibírjuk anélkül szerintem, hogy megölnénk egymást. Már csak azért is, mert neki szüksége van rám, hogy levadásszam a pókokat, nekem meg rá, hogy levadássza a tenyérnyi csótányokat.

Aztán egy vicces dolog, az elektromos háztartási berendezések hamis címkéi. Merthogy a TV-nk sem Samsung, és a hűtőnk sem A++ energiahatékonyságú, az is biztos. Mindenesetre a címkék jól mutatnak. Ugyanígy a sok kamu Chanel és egyéb luxusmárka is jól mutat az embereken, csak annyi a szépséghiba, hogy Kínából érkezik a legtöbb.

Aztán a sulis kaja, ami minden héten ugyanaz. Hétfőn sült csirke rizzsel, kedden bolognai ragu szerű valami, szerdán marhapörkölt, csütörtökön újfent sült csirke de szalmakrumplival, pénteken pedig főtt burgonya magyar kolbásszal. Szerda kivételével mindig ezt a menüt eszem, merthogy akkor a helyi konyháról szoktam kaját kérni, sült halat nshimával. De Maria már ismer, tudja, hogy melyik nap mit eszek. És így legalább hetente egyszer én is helyi menüt tolok az arcom mögé.

Az ebéd témák amúgy a legérdekesebbek. Változatosak – a kajához képest legalábbis mindenképp – a témák, és legtöbbször a zambiai-magyar és zambiai-német különbségekről beszélünk. Mint a házasság, ami itt szent és sérthetetlen és az egyetlen válóok a megcsalás. Aztán szintén hatalmas különbség, hogy itt kemény pénzeket kell fizetni a menyasszonyért. Átlagosan fél millió forint, de minél tanultabb, annál drágább a hölgy. Elérheti a kétmillió forintot is egy orvos ara például. Aztán Moncsi érkezése előtt gyakorta volt téma, hogy ha a menyasszonyom ideáig eljön értem, akkor nagyon szerethet és ne várassam sokáig a házassággal már. Amúgy nagyon megkedvelték Moncsit, mióta elment naponta megkérdezik hogy van otthon.

Aztán a kis gyilkos házi kedvenc, Max, a kutya. Aki ránézésre ártatlan, de megtudtuk, hogy 11 kiskutyával végzett pár éve. Aztán Renesmée, a macska, aki imád engem. A nevéből kiindulva a háziak meg az Alkonyat könyveket vagy filmeket… :)

Aztán Ms. Yeta, az alsósok koordinátora, aki megkérdezte, hogy miért utálja Magyarország a migránsokat és a miniszterelnökünk miért olyan ellenséges. De mikor elkezdtem szabadkozni, mert szörnyű ilyen kérdésekkel szembesülni, még ő kért bocsánatot, hogy felhozta a témát.

Aztán az általános iskolások, akik a mai napig egymást taposva pacsiznak, ha meglátnak az udvaron, hogy nehogy bárki is kimaradjon, hogy egy fehér kézbe csaphasson bele. De remélem, nem csak ezért.

Aztán azt is megtudtam, hogy sajnos gyakori, hogy valaki nem tud fizetni és ezért kimarad adott évre az oktatásból. Vagy hogy nem tud egész évet fizetni, és ezért egy-két hónapot van távol. De ennek ellenére egyetlen diák kivételével, minden elsős tud írni és olvasni az első év végére és kimondottan nehéz dolgokat is tanulnak már tanulmányaik első éveiben – ahogy látogattam az óráikat az elmúlt hetekben.

Aztán az igazgatói beszélgetés. Még pár hete hívott be minket külön-külön, hogy ki, hogy érzi magát, mindent megkapunk-e, amit akarunk. Min kellene változtatni és hogyan. De erre úgyis visszatérünk jövő héten, mikor vége a munkánknak itt.

Aztán látni azt, hogy mennyire nem sietnek munka után haza az itteniek. Kvázi boldogok, hogy van munkájuk és dolgozhatnak. Szívvel és lélekkel teszik. Jó ezt látni – én is szeretném ennyire szeretni és értékelni a munkám

Aztán Grace, a bevándorlásról. Pár hete hívott, egészen megijedtem. Mint kiderült, csak érdeklődött, hogy hogy vagyok, minden rendben-e, Moncsi megérkezett-e. Nem is érettem, de újfent rá kellett jönnöm, hogy valóban érdekelte a dolog, hogy hogy boldogulok. Kíváncsi vagyok, hogy egy otthoni ügyintéző visszahívna-e valaha valakit, hogy érdeklődjön felőle. Azt hiszem a kérdésre tudom a választ. És újfent elgondolkozom rajta, hogy mit jelent emberinek, vagy emberségesnek lenni.

Aztán a kis szívem melengető párbeszéd, mikor Ms Katiba teljesen kiakadt, mikor megtudta, hogy 30 éves vagyok. Mert szerinte nagyon maximum 21 évesnek tűnők. Ez mindig annyira jól esik, ha valaki fiatalabbnak néz.

Aztán az az érthetetlen lelkesedés, amit a laptopom iránt tanúsítanak az itteniek. Ms Mwenda például többször ajánlatot tett, de nem tudnék megválni ettől a kis csodagépezettől, én magam is nagyon szeretem. Vicces volt, mikor használtam az érintőképernyő funkciót órán és pár diák felcsattant a meglepettségtől azt kérdezve, hogy ezt, hogy csináltam. Hihetetlen látni, hogy mennyire nem találkoznak a technika nyújtotta adottságokkal. Olyan szomorú.

Aztán az iskola azon törekvése, hogy fogyatékkal elő diákokat is fogadjon, és tanárokat is alkalmazzon. Igy van a diákok között törpenövésű és egyéb fogyatékossággal elő diák is. A tanárok között pedig szintén van olyan, aki félig lebénult és dadog. Mr Chama, aki matematikát tanít megosztotta velem történetét. Az Egyesült Királyságban tanult és elvégezte az MBA (Master of Business Administration) képzést, ami a ami napig a világ egyik legrangosabb egyetemi fokozatú végzettsége. Ezután elhelyezkedett Londonban, majd hamar rádöbbent, hogy nem kezelik egyenrangú félként, sem fizetésben, sem emberileg. Ekkor úgy döntött hazatér. Itt a ZICA nevű intézet (Okleveles Könyvvizsgálók Intézete) egyik igazgatóhelyettese lett, amit nem nézett jó szemmel egy kollégája, aki a babérjaira szeretett volna törni. Ezért rejtélyes körülmények között szinte agyonverte. Fél évig feküdt kómában, aztán ébredés után mind a látása, mind a beszédkészsége eltűnt egy időre. A látása azóta a régi, a beszédén érezni, hogy valami nem stimmel, a koponyája pedig deformált. Megtudtam, és arra is választ kaptam, hogy miért van ilyen kevés órája. Önkéntes munkát vállalva jött ide, hogy integrálódni próbáljon újra a munka világába. Mindamellett, hogy ilyen élettörténet van a háta mögött, egy életvidám, pozitív ember, aki folyton mosolyog és boldog, akárhányszor leülök mellé beszélgetni.

Aztán itt a nagy kedvencem, Ms története is, akiről megtudtam, hogy elvált – megcsalta a férje, egyedül neveli három gyerekét. Ez úgy derült ki, hogy a válásról beszélgettünk az egyik klubon a polgárjogi téma kapcsán és óra után megkérdezte tőlem, hogy vajon érdemes-e neki bíróságra menni és legalább a gyerektartási pénzt követelni. Nem tudtam neki mit tanácsolni, mert a nők helyzete a férfiakéhoz képest itt eléggé alárendelt. Annyit kértem mérlegeljen mindent és utána döntsön belátása szerint. És megannyi nehéz sorsról meséltek nekem itt. De annak ellenére, hogy mindenki cipeli a maga keresztjét, a tragédiák árnyékában is képesek pozitívan tekinteni a világra az emberek. Ez valami olyasmi, amiből tanulhatnánk. Talán a vidámság az egyetlen dolog, ami nem kerül semmibe és közben elviselhetővé teszi az életet.

Egyébként szeretném azt hinni, hogy ők is valóban egyenlőként tekintenek ránk, de néha az az érzésem, hogy – nem kiérdemelt – tisztelettel fordulnak felénk. Mintha csak azért lennénk kiváltságos állapotban, mert ezt nevelte beléjük a történelem. De minden erőmmel és minden igyekszem azt sulykolni, hogy senki nem jobb a másiknál és voltaképp mi tanulhatnánk tőlük szeretet, tiszteletet és emberséget.

Ugyanakkor jól esik, hogy az ügyes-bajos dolgaikkal felém fordulnak, mint például az egyik tanár dédelgetett álma, a saját üzlet alakítása, melynek a logójához kért segítséget, hogy hogyan lehet számítógépen megrajzolni.

És egy utolsó gondolat mára, egy esemény, ami már hetekkel ezelőtt történt, de még nem örökítettem meg. Elkezdődtek a záróvizsgák, ahol ugyebár felügyelő tanárokra van szükség. Ehhez viszont esküt kell nekik tenniük, hogy nem hagyják csalni a diákokat és éber jelenléttel felügyelik a vizsgákat. Maga az esemény, ami egy belvárosi iskola tornatermében zajlott – az összes lusaka-i iskolai tanár részvételével – elég unalmas volt, ahogy felolvasták a szabályokat és mindent elmagyaráztak. A felmerült kérdések viszont elgondolkodtatóak. Az oktatásügyi miniszter ugyanis kifejtette, hogy a számítástechnika vizsga utolsó feladata, hogy a diák nyomtassa ki a vizsgalapját – és amennyiben ez nem sikerül, úgy az egész vizsga bukta. Többen vázolták a problémát, hogy nincs nyomtatásra lehetőség. Erre az volt a válasz, hogy ha egy iskola és a diákok nem tudnak nyomtatni, akkor ne jelentkezzenek számítástechnikai záróvizsgára, mert az csak választható és nem kötelező tárgy. De mindezt olyan stílusban, hogy kb. megszégyenítette a kérdezőt. Konklúzió: a kormányzati aktakukacok és miniszterek itt is ugyanakkora faszfejek, mint otthon. Mellesleg van olyan iskola, ahol áram sincs… Ezekben a pillanatokban jut eszembe, hogy bár nekünk otthon minden adott, mégse tudjuk értékelni. Miért van ez?

Mivel a kis német haverunk elhúzott szombat reggel, hogy a hétvégéjének egy részét feláldozva segítsen a végzős diákoknak az egyetemi jelentkezési lapokkal, így miénk volt az egész délelőtt Moncsikával. Ezért a kerti villásreggeli után megnéztük az Oroszlánkirályt, hogy visszaidézzük a csodás emlékeket a szafariról. Mondanám amúgy, hogy milyen nemes cselekedet ez a hétvégi „munka” Sascha részéről, de mivel egész héten semmit nem csinál a suliban, így egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy ez így fair.

Aztán Moncsi megpróbált kezdeni valamit a hajammal, mert mióta itt vagyok nem láttam fodrászt. Egész jól sikerült amúgy a rögtönzött hajvágás, ezzel már kihúzom a következő pár hetet. Aztán míg kimosakodtam a csupa hajas állapotból, Moncsika egyedül ment el a boltba – egyre bátrabb a leányzó. A házigazda meg is kérdezte, hogy ugyan már hova tart egyedül – de meg is nyugodott, mikor Moncsi közölte, hogy a másfél percre lévő boltba ugrik csak ki.

Ezután megérkezett Sascha és kisvártatva Michael is, mert egy délutáni sütögetést terveztünk itt a kertben. Moncsi fel is ajánlotta köszöntőként a házi pálinkát, amit Michael viszonylag pofavágás nélkül felhörpintett, de egy pár percre azért leült utána a TV elé focit nézni. A sütögetéshez előbb egy bevásárlást kellett eszközölni, ami azért sikerült viccesre, mert a boltban egyszer csak odalépett hozzánk egy középkorú férfi, hogy jól hallja-e, hogy magyarul beszélünk. Majdnem el is dobtam a kezemben lévő kukoricát, mert két hónap után először találkoztam itt magyar emberrel, akiről egyébként kiderült, hogy az újonnan kinevezett tiszteletbeli konzul. Hogy lehet ennyire kicsi a világ, hogy pont vele futunk össze – lassan tényleg nem lepődök már meg semmin. Szuperkedves emberkének tűnik amúgy, azt ecsetelte, hogy alig vannak itt magyarok (ezt mondjuk én is tapasztaltam) és egyből megadta az elérhetőségeit, hogy bármi van, keressem. A sütögetés aztán elég jól sikerült, mindenki degeszre ette magát. Időközben megérkezett Teresa is, a német lány a botswana-i szafariról, akit áthívtam iszogatni, ha már úgyis ő is átjött Lusakába időközben. Aztán mikor már mindenki jól érezte magát belevetettük magunkat az éjszakába és elmentünk a helyi Oktoberfest-re. A sörön kívül persze semmi nem emlékeztetett a német megfelelőjére, de azért mondhatom, hogy mindenki jól érezte magát – már csak azért is, mert mindig fantasztikus élmény azt nézni, ahogy a helyiek ropják a táncot. No meg az sem rossz érzés, hogy mi vagyunk a sztárok és mindenki velünk akar táncolni. Plusz ismerősükkel is összefutottunk az előző grillezésekről és házibulikról.

Ugyan szombat délután a boltba menet megláttuk, hogy a holland piacon kirakodóvásár van – minden hónap utolsó szombatján, de nem vettünk semmit. Így a napot – mivel Michel kedvesen felajánlotta, hogy elvisz minket – a Kabwata piacon kezdtük, ahol Saschával pár hete már jártunk. Ezúttal viszont mindenki belejött az alkudozásba, és azt hiszem mindenkinek sikerült beszerezni a szuveníreket – és egy rakat pénzt elkölteni. Egyébként volt olyan pillanat, amikor már annyira pofátlannak éreztem magam, hogy megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon arra a párszáz forint különbségnyi pénzre nekem, vagy az eladónak van-e nagyobb szüksége. De inkább örültem a kialkudott áraknak. Azt mondjuk a mai napig nem értjük Moncsival, hogy Sascha milyen ésszel vett magának egy női táskát - no de mindent nem is kell érteni... Aztán folytattuk utunkat a Tiffany’s Canyon felé, ami egy volt bánya helyén kialakult tó, amely köré egy egész szabadidő komplexumot építettek fel. Kellemes hely, egy jót grilleztünk itt is, én blogot írtam, míg Moncsi napozott, a fiúk meg úszkálni próbáltak, ami Saschának ment is, de Michel úszótudománya inkább nem létező. No meg hallgattuk a ricsajt, amit a mellettünk tobzódó csajokból álló csapat kerekített. Sok anyuka és barátnő, akik a hétvégére kiszabadultak a szabadba – az egyikőjüktől még névjegyet is kaptam, mert Moncsinak igen megtetszett az egyik ruhaköltemény és kiderült, hogy azt az egyikük csinálta. Hazaérve aztán nem volt egy darabig se áram, se víz – de legalább ebből az élményből is kijutott Moncsinak.

Hétfőtől pedig Moncsi legnagyobb örömére megkezdődött a suli. Én is a kicsikkel voltam, együtt mentünk be órákat látogatni az első négy évfolyam óráira. Moncsi részéről teljes volt a szerelem, mind a nebulókat, mind a negyedikesek tanárát, Mr Sakala-t illetően. Elképesztő amúgy, ahogy mindenki marasztalni próbálta Moncsit, hogy ne menjen haza, maradjon velem már végig. No meg mindenki szája fülig ért, hogy megismerhette a menyasszonyom végre. Hihetetlen mennyire gyanútlanul bevették a dolgot. Meg az is hihetetlen, mennyire nyájasan köszöntötte az igazgató Moncsit, nem is láttam még ilyennek. Egy valamit nem értek, miért kérdezte meg mindenki tőlünk az órák után, hogy min kellene változtatni. Vajon miért gondolja mindenki úgy, hogy mi jobban tudjuk? Mert az az érzésem, hogy inkább ők azok, akik jobban tudják. Egyszerűen zseniálisak a módszerek, amelyekkel oktatják a kicsiket. Folyamatosan dicsérnek, egy rögtönzött énekkel vagy mozgásgyakorlattal egyből felélesztik a lankadó figyelmet. Imádkoznak az oktatás végeztével, hálát adva a napért és ami tanultak. Mi meg persze egyértelműen sztárok voltunk a kicsik körében – az egyik másodikos kislány szerintem szabályosan szerelmes belém. Alig várta, hogy odahívhasson, hogy ellenőrizzem le a feladatait.

Moncsival újra felfedeztem a zenetermet, és az elhangolódott zongorán játszva újra a lelkem simogatták a jól ismert dallamok, mert már bennem volt az érzés, hogy Moncsi hamarosan itt hagy és újabb hetek következnek itt egyedül. Pedig annyira élveztem az ittléte minden pillanatát. Meg szerintem ő is. Annyi mindent láthatott a suliban, részt vehetett az oktatásban is azzal, hogy segített a kicsiknek a feladatokban, láthatta őket készülni a függetlenség napi műsorra – dobolni, táncolni, énekelni. Aztán engem tanítani, mikor a szerdai jogot klubot tartottam. Aztán megkóstolhatta a helyi kajákat az iskolai ebédek nyomán, bár azt hiszem nem aratott elsöprő sikert nála a nemzeti kaja. De nincs vele egyedül. :) Az a jelenet pedig egészen megható volt, mikor Mrs. Yeta, az alsósok koordinátora nekiadta búcsúzóul a karkötőjét.

Utolsó itteni közös esténk úgy alakult, hogy kettesben maradtunk, mert Sascha meghívást kapott a német nagykövetségre az újraegyesítés ünnepén. Moncsi amúgy teljesen megértette a Saschával kapcsolatos ellenérzéseim, mert ő is kimondottan örült, hogy végre újra megszabadulunk tőle. De azért félig szomorúan telt az este, a Szex és New York 2 és a whisky-kóla ellenére is. Az viszont kimondottan vicces volt, hogy a rohadt macska besomfordált a konyhába, míg mi a kertben ültünk és Moncsi arra lépett be, hogy a mélyhűtőből kivett olvadozó kolbászt nyalogatja. Kidobni nem akartuk, mert a héten már így is ki kellett dobni a tejszínes kukoricás csirkének szánt csirkét. Valószínűleg volt egy tartós áramszünet míg mi Botswana-ban mulattunk, és így kb. minden hús megromlott a hűtőben. De rögtönzött Moncsi és egy csodás tejszínes kukoricás szalonnás tésztát dobott össze. Arany életem volt amúgy ezzel a lánnyal, folyton főzött rám, és a reggelit is mindig ő szervírozta.

A csütörtök reggelt sárgaláz oltással kezdtük. Történt ugyanis, hogy én sárgaláz ellen nem oltattam be magam, hiszen nem kötelező oltás ide Zambiába. Viszont mikor kedden reggel elmentünk a namíb nagykövetségre, hogy leadjam a vízumigénylést közölte velem az ügyintéző, hogy ők nem adhatnak ki vízumot anélkül, hogy bemutatnám a sárgaláz oltásról szóló igazolást. Amúgy sem ment simán a vízumigénylés, mert kötekedett velem az asszonyság, hogy miért itt akarom elintézni ezt, és miért nincs se munkavállalási engedélyem, se hallgatói jogviszonyigazolásom. Nagy nehezen sikerült meggyőzni, hogy 90 napig simán lehet látogató az ember az országban, és mivel vízumot csak 30 nappal előtte lehet igényelni, ezért erre nem volt lehetőségem otthon augusztusban. Erre javasolta a postát, de sikeresen meggyőztem arról is, hogy mire Bécsből visszaérne az útlevelem, 2019-et írnánk. Így nagy bosszúsan elküldött, hogy fénymásoljam le az útlevelem, nyomtassam ki neki a repjegyeket, és a szállásfoglalás visszaigazolást és két fénykép mellett adjak 50 dollárt. Ilyen apróságok már nem fognak ki rajtam, szóval mindent megoldottunk és visszavittük a kért dokumentumokat egy gyors kamuszállás foglalással a booking-ról. A pénzzel is baja volt, mert szerinte régi a bankjegy, de miután kapott egy másikat egy szava sem volt. Én meg próbáltam pozitívan felfogni a dolgot, hogy itt harmad annyiba került a vízum, mint otthon és a sárgaláz oltást is harmadáron megúsztam. Egyszer meg úgyis szükségem lett volna rá, ha majd Dél-Amerikába utazom. Azért az oltással kapcsolatban kihívás volt kideríteni, hogy hol lehet megkapni. Mert felhívtam vagy 9 nagy kórházat, de sehol nem foglalkoznak ezzel. Aztán az iskola nővére, Rachel és Ms. Mwenda orvos testvére segített kideríteni a dolgot. Egyetlen helyen, egy WHO által üzemeltetett kis „konténerben” foglalkoznak ezzel. Ijesztő is volt, még szerencse, hogy vittem magammal az otthonról hozott sterilt injekciós tűket. De végül nem kellettek, mert bontatlan csomagolásból vette elő az oltást a hűtőből a jó kedélyű feka orvosnő és észre se vettem a nagy dumálás közepette, hogy be is adta. Így hát ennek a történetnek a végére is pont került.

Mint ahogy pár órával később - és Moncsi Leah-éktól való búcsúzása után - a csodás két hétnek is együtt. Vérző és fájó szívvel engedtem útnak a reptéren – voltaképp azóta sem vagyok önmagam…

Kedden kora reggel indultunk Botswana felé, tele félelmekkel. Ugyanis az indulás előtti napon közölte az utazásszervező a hostelben, hogy tudomása szerint a magyarok nem utazhatnak be vízum nélkül az országba egy pár nappal korábbi változtatás értelmében. Lecsekkolva a botswana-i honlapot valóban nem találtam Magyarországot a vízummentes országok listáján, a magyar konzuli szolgálat honlapja szerint viszont igenis vízummentes. Helyben viszont nem lehet igényelni vízumot, ezt írta a botswana-i honlap. Így hát maradt az aggódás újfent. Egy óra múlva a határra értünk, újra útlevél pecsét a kilépés miatt, majd hajóval át Botswana partjaihoz. Itt várt minket Innocent, a szafari vezetőnk (imádom ezeket a neveket: Ártatlanság), aki a határellenőrzésnél kidobott és leparkolta az autót. Hatalmas megkönnyebbülésünkre minden simán ment, ott virít a pecsét az útlevélben. Cipőfertőtlenítés után vissza az autóba, majd két Guatemala-i illetőt vissza kellett vinni a hajóhoz, mert őket valóban nem engedték be vízum nélkül. Ezt szörnyű volt látni… Tudva, hogy mi pont ettől tartottunk.

Ezután a szafaris cég éttermében kaptunk egy reggelit, majd feltessékeltek minket egy hajóra a vízi szafarihoz, ahol mi egyből a tetőre ültünk ki. Saschának meg nyoma veszett, de végül kiderült, hogy alulra ült, csak nem szólt nekünk. Innentől pedig egy háromórás hajókázás következett a Chobe folyón Namíbia és Botswana között. Krokodilok, vízilovak, bivalyok, elefántok, rengeteg madár és furábbnál furább útitársak. Mögöttünk egy cuki angol néni ült, aki minden állatot a kis füzetkéjébe jegyzetelt fel. Előttünk meg Krokodil Dundee fotózott, feltehetőleg a pasijával. Túra után kellemes hideg törölközővel vártak, majd egy mennyei ebéddel folytattuk a napot egy asztalnál ülve Krokodil Dundee-ékkal, akik arról meséltek, hogy beutazták kb. az egész világot és hogy mi is tegyük ezt, még a gyerekvállalás előtt. Majd Innocent felpakoltatta az összes csomagunk a szafari jeep-re és útnak indultunk. Sascha nem velünk tartott, mert ő egy rövidebb túrára fizetett be. Útitársként egy egyedül utazó ausztrál csajt, Clare-t kaptuk és egy Ausztráliában élő, de amúgy olasz házaspárt, Marco-t és Sylvia-t. Egy 5 órás szafari után érkeztünk meg az 1-es számú kempingbe, ahol már a felvert sátrak, a kiásott WC és a terített asztal várt egy finom vacsorával és ingyen borral. A tábori szabályok ismertetését egy másik vezető közölte a maga horrorisztikus hangján sátáni kacajokkal ötvözve. Igazán kellemes érzéseket generálva a vadon közepén, amúgy is attól tartva, hogy éjszaka melyik nagyvad vacsorái leszünk majd. Ugyanakkor elmondhatatlan élmény oroszlán és leopárd üvöltés mellett nyugovóra térni, majd arra ébredni, hogy elefántok tépkedik a mellettünk lévő bokrokat. Pisilni inkább senki nem is ment ki éjjel. Hajnali ébresztő és gyors reggeli után, 6:30-kor már a második szafarit élveztük. Egy gyors brunch erejéig és a csomagjainkért visszatértünk a táborba, majd újabb szafari és még mélyebbre hatoltunk a vadonba az Okavango-delta felé, hogy elfoglaljuk az 5-ös szamú kempinget, ahol kaptunk két óra pihenőt. Két lehetőség közül választhattunk, szauna a sátorban a 45 fokban, vagy legyek hadserege kint az árnyékban. Ezért inkább célba vettük a tábori zuhanyzót – ez is egy remek élmény. Az esti szafarira bővült a csapatunk egy túlontúl is vígkedélyű német lánnyal, Teresával és három öngyilkos jelölt japánnal, akik közül csak Ken neve maradt meg a South Park miatt. Valami okból kifolyólag ezek a japánok állandóan a tábor körül csámborogtak – és mikor Innocent megkérdezte, hogy meg akarnak-e halni, csak annyit mondott Ken, hogy dehogy, csak körül akart nézni. Csodák és katartikus érzések tömkelege rohant meg minket többször is a napok folyamán, mikor hatalmas elefánt vagy bivalycsordát láttunk, színesebbnél színesebb madarakat, hatalmas oroszláncsaládot, zsiráf családokat, zebra hordákat, impalák, kuduk és pukuk százait, pumbáékat és felsorolni is nehéz mi minden mást láttunk. Egészen más élmény volt, mint az előző szafarin. Nyilván, mert megoszthattam Moncsival az élményt, és azért is, mert sokkalta több állatot láttam itt és a táj is sokkal másabb volt. Megdöbbentő volt végignézni, ahogy egy elhullott elefánt testét tépték az oroszlánok, vagy ahogy a jeeppel Innocent próbálta kikerülni a frissen elejtett antilop tetemet. Innocent amúgy 14 éve csinál túrákat, ez látszott is a tudásán, de sajnos mi vagyunk az utolsó csoportja – ezért kissé melankolikus is volt többször. A kedvenc sztorink Pumbához kapcsolódik, mert Innocent mesélte, hogy annyira rövid a memóriájuk, hogy ha elkezdenek futni az oroszlán elől egy idő után megállnak és azon morfondíroznak, hogy vajon miért is futnak. :) A chéfünk amúgy duplán is szerencsétlenül járt, mert első este kint hagyta a cipőjét, amit elvittek a leopárdok, másnap pedig a zuhanyzóban megcsípte a szemét egy méh és alig látott valamit. Némileg segített rajta a kalcium, amit adtam neki. Egyébként hatalmas köszönet nekik, mert remek étkeket raktak elénk folyton. Az étkek kapcsán jut eszembe a táborvezetőnk bölcs mondása, mikor feltette a kérdést, hogy van-e valakinek valami speciális étkezési igénye, mire Sylvia beközölte, hogy ő vegán. Erre jött a válasz: akkor minek jött a vadonba. Számból vette ki a szót. :) Annyira összekovácsolódott amúgy a csapat, hogy elérhetőségeket is cseréltünk, hogy közös képeket osszunk majd meg. Oh, egy vicces dolog, a másik csapat, akikkel első este együtt kempingeztünk, a feka csávót Symba-nak hívták. Testhez álló a vadonban: Hakunamatata!  Amúgy is ez ment folyton a fejünkben, így meg is kellett néznünk az Oroszlánykirályt, mikor visszaértünk Lusakába.

Csütörtökön fájó szívvel vettünk búcsút Botswana-tól, a határon kilépéskor és Zambiába való belépéskor is minden rendben volt, október végéig kaptam pecsétet, így többet már nem lesz dolgom a vízummal. Yaaaay! A hostelbe visszaérve Saschát is megleltük a medence partján, aztán végre egy kiadósat fürödtünk három nap után. Egy egész kis csapat vergődött össze a vacsira, újfent a Zambezi Café-ba mentünk, és megint egy afrikai tálat kértünk ki – de ezúttal okosabbak voltunk és 5 főre csak 4 személyeset rendeltünk – bár így sem sikerült mindent megenni. Clare alapból velünk tartott, de az étteremen a három japánnal is összefutottunk. Aztán pár kör ital után nyugovóra tértünk mert Saschatól egyetlen dolgot kértem, hogy mivel ő előbb visszaért Livingstone-ba, vegyen jegyet a 11 órás kék színű buszra. Ehhez képest sikerült neki a 9 órás sárga buszra megvenni a jegyeket. Azért szerettem volna a későbbi busszal menni, mert bíztam benne, hogy Moncsinak sikerült leszervezni még péntek reggelre az elefánt etetést. De sajnos úgy tűnt nem jön össze a dolog, mert 4 fő alatt nem indul a program, és az sem segített, hogy én magam is zaklattam őket emailen és telefonon is.

Másnap reggel aztán eszeveszett kopogásra keltünk, Mirriam állt az ajtóban, a hostel programszervezője, hogy sikerült neki last minute leszervezni a programot és fél óra múlva itt van a taxi Moncsiért. Mivel tudtam, hogy ez Moncsi nagy álma, így felhívtam a busztársaságot, hogy mehetnénk-e a későbbi busszal. Eltartott vagy 10 percig, mire megértették, hogy mit is akarok, de azt mondták minden lehetséges, hiszen ez Afrika. Sascha viszont elment a 9 órásival, Moncsiért megjött a taxi, én meg kiültem reggelizni a medence partjára. Találtam képeslapot is a boltban, így a programról visszaérkező és boldogságban fürdőző Moncsika örömittasan kezdett bele a lapok megírásába. Frannal annyira összebarátkoztam amúgy, hogy elérhetőséget is cseréltünk, mert kiderült, hogy 4 hét múlva pont otthon lesz Fokvárosban, így majd össze tudunk futni. Alig várom! Aztán a buszhoz sétálva betértünk a postára, ahol is 150 forintért sikerült feladnia Moncsinak a lapokat. Hát, vannak kétségeim, hogy megérkeznek-e azok a lapok, de fő a pozitív hozzáállás. A postán viszont nagyon segítőkész volt egy helyi emberke, aki meglátta, hogy sorban állunk, elkérte a bélyegeket a postástól és felragasztotta a lapokra, hogy mire odaérünk a sorban már csak fizetni kelljen.

Be akartam térni a Munali kávézóba (Zambia leghíresebb kávézója) még indulás előtt, de áramszünet miatt zárva volt. Bár két sarokkal odébb így is sikerült innom egy finom kávét. Moncsinak viszont nem sikerült pisilnie, mert nem volt papír és nem is nagyon igyekezett szerezni a hölgyemény, mikor Moncsi felvázolta a problémát. A buszpályaudvarra érve a nevünkön köszöntöttek, ezek szerint nagyon megmaradt nekik a reggeli telefonbeszélgetésünk. Majd délben el is indultunk a légkondi nélküli járművel, ami azért annyira nem volt kibírhatatlan. Úgy látszik mellékhelyiség ügyileg ez nem volt Moncsi napja, mert az egyik megállóban már muszáj volt leszállnia, de rémeket mesélt a WC-ben uralkodó állapotokról mikor visszaült mellém a buszra. Az út közepe táján elkezdtek filmeket vetíteni, így egész kibírható volt a második négy óra. Én meg útközben leszerveztem egy taxit, aki már várt is ránk az állomás mellett és repített is minket haza. Ahol is a kertben egy esküvő lagzijába cseppentünk – igazából ugyanannak az esküvőnek volt egy következő fázisa, amin pár hete részt vettünk. Meg is hívtak minket, de mire lefürödtünk és felöltöztünk csinibe, már elszállingózott a vendégek zöme. Ami fura, hiszen alig múlt akkorra este fél 11. Bár Sascha elmondása szerint úgy nyitották meg a vacsit, hogy mindenki egyen, igyon, amennyit csak jól esik, aztán utána indulhatnak is haza nyugodtan a vendégek. :) Mindenesetre annyira nem is bántam a dolgot, mert jó volt korán nyugovóra térni.